Zeneoktatásunk kérdéseiről, III.

 

Előző két cikkemben a zeneiskolai és szakiskolai oktatás néhány kérdéséről írtam. Javasoltam, hogy a szakiskolában a jelenlegi negyedik és ötödik osztályban egyrészt továbbképzősként tanulhassanak - a tanári kar javaslata alapján - a zenei pályára nem alkalmasak, másrészt, akik zenei pályára készülnek, kivétel nélkül szaktanárképzős anyagot végezzenek. A szaktanárképző első két évének anyagát valamivel könnyíteni kellene, hogy mód legyen a zavartalan felkészülésre a Főiskola felvételi vizsgájára. Ezt azzal lehetne elérni, hogy a pedagógiai tárgyakat inkább a harmadik évre tömörítenénk, vagy ha másképp nem lehet megoldani, négyévessé kellene tenni a szaktanárképzőt. A szaktanárképző első és második évi anyagának elvégzése után az erre javasolt növendékek ősszel felvételi vizsgát tennének a Főiskolán. A két felvételi vizsga eredménye együttesen számítana. A fel nem vettek további egy év, - kibővítés esetén két év - múlva kapnák meg a szaktanári diplomát.

 

Most a Zeneművészeti Főiskola néhány problémájával szeretnék foglalkozni. Elsősorban a zongoraoktatás szempontjából vizsgálom a kérdéseket, nemcsak azért, mert ezt a szakot ismerem a legjobban, hanem azért is, mert a zongoraoktatás az egész zeneoktatásnak több mint kétharmad része.

 

Ismételni szeretném - amit első cikkemben bevezetőül írtam -, hogy a zenetanítás minden egyes területe, így a Főiskola is, jelentős fejlődést mutat. Természetesen azonban, hogy mindazokat a hibákat, amiket a zeneiskolai és szakiskolai fokon észlelünk, a Főiskolán felnagyított formában láthatjuk, hiszen a főiskolai munka az előző két fok munkáján áll vagy bukik. Ez azonban fordítva is érvényes: a Főiskola erényei és hibái visszatükröződnek az alap és középfok munkájában.

 

Sajnos, még mindig nem eléggé tisztázott a főiskolai tanári karban sem, hogy milyen tartalmat kellene adni a diplomában foglalt művész-tanár címnek. Az a tapasztalatom, hogy ez az elvi bizonytalanság az egyik oka a felvételi vizsgák körüli viharoknak. Tisztázni kellene azt, hogy a Főiskola elsősorban olyan művészeket akar nevelni, akik tanítani is tudnak, vagy pedig olyan tanárokat, akik művészi fokon játszanak. Ez a két fogalmazás sokkal nagyobb különbséget jelent, mint első pillantásra gondolnánk.

 

Mai zenei helyzetünk egyenesen nevetségessé teszi, hogy a pódiumművészek nevelését tűzzük ki elsődleges célnak. Kiváltképpen áll ez a zongora tanszakra, ahol még a zenekari elhelyezkedés lehetősége sincs meg, mint a vonósoknál és fúvósoknál. A felvételi vizsgán azonban nincs mód a tanári pályára való alkalmasság megvizsgálására, és így elsősorban az dönti el a felvételt, hogy ki mennyire esélyes arra, hogy előadóművész legyen.

 

Ez a kibékíthetetlen ellentmondás súlyos következményekkel jár. Az előadóművészi ambíció sok - pódiumra nem alkalmas - növendéknek valósággal megmérgezi egész tanulmányi idejét, hiszen állandóan erejét meghaladó feladatokkal küzd.

 

A főtárgy-tanárok néha - jobb belátásuk ellenére - kénytelenek az erre nem alkalmas növendéket is előadóművészi irányban fejleszteni, hiszen a tanulmányok végén ott van az önálló hangverseny fenyegető réme, és bizony egy teljes önálló hangversenyt adni, ez évek előkészítő munkáját kívánja meg. Még talán ennél is nagyobb hiba a felvétel egyoldalúságában, hogy a kizárólagos előadóművészi szempontok miatt kiesik sok kitűnő pedagógiai hajlamú növendék, hiszen néha csak árnyalatnyi különbségek döntik el, hogy ki juthat a felvettek közé.

 

Úgy gondolom, hogyha kimondjuk azt, hogy a Főiskola elsősorban magas képzettségű tanárokat akar nevelni, akik alkalmasak arra, hogy szakiskolában és a zeneiskola továbbképző osztályaiban tanítsanak - és emellett művészi fokon játszanak -, ez igen üdvös hatással lenne a zeneoktatás egész területére.

 

Segítene a valamivel nagyobb létszámú felvétel is. Ez csak úgy lehetséges, ha az első vagy a második év után a magasabb fokú tanulásra nem alkalmasak további egy éves pedagógiai továbbképzéssel szaktanári képesítést kapnának. Ez jól kapcsolódna a szakiskolának ahhoz az esetleges átalakításához, hogy a jelenlegi negyedik és ötödik osztálynak megfelelő osztályú szakiskolások, kivétel nélkül szaktanárképzős anyagot végezzenek (könnyített pedagógiai anyaggal) és a szakiskola elvégzése után egy éves pedagógiai továbbképzéssel kapják meg a szaktanári diplomát. A próbaévre felvettek közül így azok, akik nem feleltek meg, minden további nélkül együtt tanulhatnak a többiekkel a szaktanárképző utolsó évében.

 

Tisztázni kellene azt is, hogy mi történjék azokkal, akik különleges képességeik, vagy pedig egyszerűen koraérettségük miatt a szokásosnál gyorsabban végzik az anyagot, és fiatalabb korban végzik el a szakiskolát. A Főiskola jelenlegi gyakorlata, hogy érettségi nélkül nem, vagy csak igen nehezen vesz fel, pedagógiai szempontból egyidejűleg hasznos és káros. Hasznos, mert akadályozza a csodagyerek-kultuszt, de káros, ha mereven ragaszkodunk ehhez a szabályhoz.

 

Jelenleg azzal számolhatunk, hogy éppen a Főiskolára legalkalmasabb növendékanyag 1-3 évvel korábban végzi el a szakiskolát, mint ahogyan érettségit tesz. Igen fontos, hogy a zeneiskolák akadályozzák meg a fiatal növendékek túlhajtottságát, akár a tanár, akár a szülők részéről induljon is az ki. De ha van olyan koraérett, vagy olyan átlagon felüli tehetségű növendék, aki 14 vagy 15 éves korában ott tart, ahol egyébként 18 évesek tartanak, akkor semmiképpen sem védhető, ha ezek előtt elzárjuk a további fejlődés útját. Nem mintha azt gondolnánk, hogy a középfokú tanárok jó néhánya - többnyire éppen azok, akiknél nagyobb számban vannak kitűnő tehetségek - nem lennének alkalmasak, akár a legmagasabb fokú képzés megadására. Általános pedagógiai tapasztalat azonban, hogy a megfelelő időpontban alkalmazott tanárcsere ugrásszerű fejlődést hozhat. És számolni kell azzal is, hogy az a növendék, aki a szakiskolai osztályok elvégzése után - mert fiatal kora miatt nem vették fel a főiskolára - régi tanáránál, mint afféle művészképzőben, még két-három évet tölt el, a szakiskolai munkaszellemnek sem tesz jót, hiszen elkerülhetetlen, hogy az ilyen növendék kivételes helyzetű sztárrá váljék.

 

Előző cikkemben írtam már arról, hogy a szaktanárképző reformjával párhuzamosan lehetővé kell tenni a szaktanárképzőt végzettek főiskolai felvételét. (Bár a felvétel szüneteltetését indokolja a vidéki tanár hiány, elvi szempontból még ideiglenes formájában sem tudom helyeselni.) Ez - a negyedik és ötödik szakiskolai osztályban tartandó felvételikkel együtt - három vizsgalehetőséget jelentene mindenki számára. Ha még ezen felül bevezetnénk a kétséges esetekben a próbaévre való felvételt is, úgy elmondhatnánk, hogy növendékeink minden lehetőséget megkapnak igazi képességeik megmutatására.

 

Hogyan kellene átalakítani a felvételt? Mindenekelőtt ősszel kellene lebonyolítani, hogy ne ütközzék az érettségivel. Az átlagos diák érettségi után legalább két hétig még nem tudja azt a teljesítményt nyújtani, amit „normális” állapotában. Szerintem az is segítene a felvételezők jobb megismerésében, hogy nyáron önállóbban dolgoznak, és így inkább megmutatnák valódi képességeiket.

 

Jobban figyelembe kellene vennünk a jelentkezők szakiskolai eredményeit, a közösséghez való viszonyukat, emberi magatartásukat. (Ezt nagyon megkönnyítené, ha a szakiskolai jellemzések részletesebbek és szigorúbbak lennének.) Úgy gondolom, hogy a felvételi módszerek kidolgozása, az anyag kibővítése, a tanári pályára való alkalmasság megvizsgálása külön vitát kíván és bizonyosan sok kollégának lesz egészséges javaslata a felvételi vizsgák megjavítására.

 

Sok vita folyt már arról is, hogy helyes-e a Főiskola ötéves beosztása? Amennyiben a tanárképzést helyezzük előtérbe, zökkenő nélkül áttérhetnénk a négyéves képzésre. Az ötödik évet csak a diploma-hangversenyre való készülés teszi szükségessé. A növendékek nagy része ebben az évben már állást vállal és nem ritkaság még az sem, hogy vidéken látnak el teljes óraszámú tanári munkakört. Természetesen a négyéves képzés feltételezné, hogy a növendékek befejezésként ne önálló estet adjanak, hanem csak záróvizsgát tegyenek, vagy esetleg hárman-négyen adjanak közös hangversenyt. A legjobbak, akiket a tanári kar kifejezetten pódiumra való tehetségnek tart, kétéves művészképzőbe, vagy - Kadosa Pál javaslata szerint - aspirantúrára kerülnének, és ennek befejezéseként adnának önálló hangversenyt.

 

A 4+2 beosztás jelentős anyagi meg takarítással járna, mert művészképzőbe vagy aspirantúrára csak kevesen kerülnének. Ez lehetővé tenné a bővebb felvételt az első osztályban. (Tehát próbaévesek felvételét.) Nyilvánvalóan még arra is sokszor lesz példa, hogy egy-egy tanszakról a tanári kar nem talál senkit sem kifejezetten előadóművészi tehetségnek.

 

Külön kell beszélnünk arról is, hogy a Zeneművészeti Főiskolán lényegesen rosszabb a hallgatók szociális összetételének aránya, mint bármilyen más főiskolán vagy egyetemen. Ezen azonban semmiféle főiskolai rendszabállyal nem lehet tartósan segíteni, hanem arról kell gondoskodni, hogy az alsó és középfokon ne kerüljenek hátrányos helyzetbe a munkás- és paraszt-származású hallgatók, hogy így minden tehetségnek alkalma legyen a kibontakozásra, tanulásra.

 

Nézzük csak meg az előképző-felvételit. Az előképző felvételin az a gyermek, aki nem zenekedvelő családban nevelkedett, komoly hátrányban van. Az előképző-felvételi jelenleg nem annyira a jelentkező növendék vizsgája, mint inkább a környezetéé. A szociális arány megváltoztatásához tehát az első lépés az előképzőbe való korlátlan felvétel. Egy év alatt meglepő változásokat fogunk tapasztalni. Olyan növendékek, akik a felvételin alig mutattak ritmus- és dallam-készséget, néha a csoport legjobbjává válnak, és sokszor előfordul, hogy a felvételin igen ügyesnek mutatkozó növendék még az átlag színvonalat sem éri el. (Itt külön meg szeretném jegyezni, hogy az úgynevezett „morgós” gyerekeknek még fontosabb az előképző, mint a többieknek.)

 

De hát miből is állhat tulajdonképpen egy ilyen előképző-felvétel? Ritmustapsolásból, éneklésből, esetleg dallamok utána énekléséből stb. A fő helyet a már meglevő énekkészség-vizsgálat foglalja tehát el. De hát mit jelent az énekkészség egy c kisgyermeknél? Felnőttnél sem nagyon sokat, hiszen ismertünk és ismerünk kiváló zenészeket, akik egyszerűen azért énekelnek rosszul, hamisan, mert valami baj van a gégéjükkel. Beidegzési hiba, funkcionális hiba kisgyermekeknél még gyakoribb. A legtöbb gyermek már óvodás korban alaposan tönkreteszi a hangját (Svesnyikov közölt erre egészen megdöbbentő adatokat), és az úgynevezett „morgós” gyerek legtöbbször csak azért képtelen énekelni, mert még nem jött rá, hogyan bírhatná engedelmességre a torkát. Emlékszem, az 1947-48-as években, amikor a Nemzeti Zenedében előképző csoportokat tanítottam, a csoport fele morgósokból állt, akik év végére minden különleges munka nélkül tanultak meg szépen énekelni. És ha valakinek rossz a ritmusa, annak már nincs szűksége előképzőre? Annak még inkább kell, hiszen azokat az egyszerű ritmus feladatokat, amiket egy ilyen előképző-felvételin tapsoltatnak, csak azok nem tudják megoldani, akik különösen gátlásosak mozgásilag. Ezek számára az előképző még fontosabb, mint az előző csoportnak, mert a gátlásos mozgás az élet minden területén hátrányukra válna.

 

Tudom, a zeneiskolák számára rendkívüli megterhelés lesz az előképző csoportok számának ugrásszerű megnövelése, és még nagyobb gond lesz a kiválogatás, hogy ki alkalmas ezek közül hangszertanulásra illetve zongora, hegedű vagy csellótanulásra, hiszen fúvós hangszert harmadik általános iskolásnak még korán lenne elkezdeni. Módot kell rá találni, még az előképző év folyamán is - a hangszeres ügyesség kipróbálására, és akkor a felvétel igazságosabb lesz, mint ma. Persze, egyidejűleg gondoskodni kell arról is, hogy általában bővítsék az alsó fokú oktatás kereteit, akár azon az áron, hogy egyidejűleg erősen progresszív tandíjrendszert vezetnek be.

 

A továbbiakban gondoskodni kellene hangszerkölcsönzési lehetőségről, a mainál sokkal nagyobb arányokban. A negyedes hegedűk és a feles csellók vétele is eléggé riasztóan hat, de egy zongorának a megvétele meg már sokszor a lehetetlenséggel határos. Elsősorban a vidéki centrumokban kellene javítani a helyzeten, mert Pesten van valami kevés lehetőség a kölcsönzésre is. A vidéki zeneiskolák nagy részében pl. a zongoratanuló növendékek fele, sőt, sok helyütt ennél is több, csak a zeneiskolában jut gyakorláshoz, tehát hatalmas hátrányba kerül azokkal szemben, akiknek otthon is van hangszerük. A különbség a magasabb osztályokban egyre élesebb lesz, és mire a szakiskolai felvételre kerül sor, azok nagy része, akiknek nem volt otthon hangszerük - s ezek többnyire munkás és paraszt-származásúak -, már szóba sem kerülhetnek.

 

Ezt a cikkemet a Zeneművészeti Főiskola problémáinak tárgyalására szántam. Mégis visszatértem a zeneiskolák kérdésére. Nem véletlen ez! A zenei nevelés gúlájának a zeneiskolák az alapja és így minden, ami a zeneiskolák munkáját javítja, egész zenei életünk fejlődését szolgálja. A vidéki zeneélet erőteljesebb lüktetése, a túlságos centralizálás megszüntetése, az egyre szélesebb tömegek zenei nevelése mind a zeneiskolai munka függvénye. Csak az egyre javuló zeneiskolai és szakiskolai munka teszi majd lehetővé, hogy a Zeneművészeti Főiskola is egyre jobban teljesíthesse hivatását, és az innen kikerülő tanárok és előadó művészek minél többet tehessenek a magyar zenei kultúra hazai virágzásáért és nemzetközi elismeréséért.

Gát József