XIV. ORSZÁGOS KAMARAZENEKARI FESZTIVÁL

Amit egy egész szakma ilyen nagyon vár, az nem is sikerülhet rosszul, ha mindenki kiteszi szívét, lelkét, annak csak öröm lehet az eredménye. Öröm a résztvevőnek, öröm a rendezőnek és természetesen öröm a zsűrinek. Ezen utóbbi elnökeként osztom meg gondolataimat az olvasóval.
 Egy ilyen fesztivál a zeneszeretet ünnepe. Nem elsősorban a felajánlott díjak a serkentőek, sokkal fontosabb az együttlét, a megmutatás, az élvezet, a „nézzétek mi ezt is tudjuk” hozzáállás. A sok áldozatvállalással született eredmény, aminek legfőbb értelme sok-sok kicsi korlát szisztematikus legyőzése után az együttmuzsikálás élményének katarzisa, amiért megküzdött mindenki egyénileg és közösen is. Madáchi értelemben, a „küzdés maga”.
 Akik tehát eljöttek, azért vállaltak (egyes esetekben anyagi) áldozatot, hogy örömben legyen részük. Ilyen értelemben könnyű dolga volt a zsűrinek, mert minden hiányosság, hiba-megjelölés után oda lehetett tenni egy plusz félmondatot: (az említett problémák ellenére), a mutatott teljesítmény minden esetben örömet okozott nekünk.
 Ennek figyelembevételével ajánlom olvasóimnak a részletes értékeléseket.
 A Kamarazenekari Fesztivál nyitó-együtteseként játszó  KŐSZEGI VONÓSOK (művészeti vezető: Ágotha Zoltán, hangversenymester Scheer Bernadett) talán nem a leghálásabb feladatot vállalták. Az opus írásakor már a 100. életévéhez közeledő Takács  Jenő által a Zenekar számára írt  Kőszegi percek című darab talán túlságosan is könnyed hangvétele nyilván befolyásolta az előadókat is, mert nem tudták felvenni  azt a komoly, fegyelmezett játékmódot, ami a Händel op.6. no.9. concerto grosso előadására jellemző volt. Külön öröm volt hallani a legkülönbözőbb korosztályok játékának összecsiszoltságát, ezen belül a legfiatalabbak részére biztosított (és jól megoldott) szólista feladatokat. Ha sikerül megoldani a Zenekar további jó vezetését, még sok örömet fognak okozni az Händel általuk is kinevelt közönségüknek.
 A  SZEKSZÁRDI KAMARAZENEKAR  Földesi Lajos vezetésével mindhárom bemutatott darabjában egyenletes, magas színvonalat produkált, így megjegyzéseink a dicséret feltétlen fenntartásával értendők. Telemann A-dúr koncertszvitjében feltűnően sok spiccato-játékmód került alkalmazásra, ilyet az adott korban még nem használtak. Maros Rudolf  Quartettino-ja újra megerősítette azt a tapasztalatot, hogy a 6/8 előadása az egyik legnehezebb ritmusképlet az előadók számára. Vivaldi A-dúr concertója pedig a kiváló összjátékon belül elbírt volna talán egy kicsivel több lélegzetvételt. Mindezek mellett a koncertmester vezetésével minden tag részéről igényes, odafigyelő, egymást is segítő, élvezetes muzsikálást hallottunk.
 Az ARCO  KAMARAZENEKAR (művészeti vezető: Victor András és Szabó Tamás) műsor-választása sajnos nem illett a Fesztivál programjába, túlságosan elcsúsztak az arányok a szólista-produkció felé. Haydn C-dúr gordonkaversenye a Zenekar tagja, Bereczky Sámuel előadásában hangversenyélményt jelentett, bár (szemben a darab alig  40 éves előadási gyakorlatával) kicsit sok, tradicionálisnak tetsző effektust alkalmazott, amelyből kevesebb sokkal többet érne. Sajnos ezt több alkalommal is rákényszerítette a Zenekarra, melynek tagjai (lévén szinte csak amatőrök) nagy odaadással, figyelemmel (néha önfeláldozással is) igyekeztek követni őt. Felhívnánk tehát Bereczky Sámuel figyelmét, hogy kétségkívül meglevő hangszeres zenei és technikai kvalitásai mellett forduljon alázattal a klasszikus zene előadási követelményei felé is. Victor Máté 3  tánc című darabja valószínűleg még nem teljesen megoldott (de egyáltalán nem reménytelen) feladatot jelentett a Zenekarnak, akiket csak dicsérni lehet ügyszeretetükért, karmester nélküli produkciójuk vállalásáért. Hiányoltuk viszont a 3 tánc karakter-címét, ami a közérthetőséget jelentős mértékben emelte volna
 A BUDAPEST-HEGYVIDÉKI KAMARAZENEKAR  (művészeti vezető, karmester: Gémesi Géza) szereplése élesen megmutatta, hogy mekkora a különbség karmesterrel, illetve nélküle játszani. A feladatok különbözősége, illetve annak értelmezése mutatja a kérdés lényegét, mennyire lehetek önálló akkor, ha van egy központi akarat is. Ebben az esetben végletes volt a különbség, amit érdemes volna egymás felé közelíteni. Händel op.6.no 4. a-moll concerto grosso-ja ha nem is tökéletesen, de azért szépen kidolgozva, - a szólisták részéről egységesen, egymásra is figyelve – hangzott el. Sári József  Mandelájában /vezényelt: Gémesi Géza) már egy kicsit katonásabbnak tetszett a játékmód az előzőekhez képest.
 A  Gémesi  Géza által vonósokra átírt Liszt-arcképcsarnok darabjai már igazi  nagyzenekari hangzásigényt követelnek, ahol viszont szükség lenne az előadásmódok nagyfokú technikai egységesítésére, az erők ügyes beosztására is. A konzultációkon mutatott, erre megnyilvánuló igény mindenképpen megnyugtató jövőképet ígér ennek az egyébként jellemzően amatőr-tagságú együttesnek.
 A JÓKAI MŰVELŐDÉSI KÖZPONT KAMARAZENEKARA, PÁPA (vezető: Bódi László, koncertmester: Nagy Tibor) iskolapéldája a nem professzionális kamarazenekarok tagságának klasszikus felállására: nem zenekari, de főállású zenészek (rendszerint tanárok), ezek növendékei, valamint a már régebben végzett, amatőr szinten tovább muzsikáló más foglalkozású zeneszeretők. Ez a heterogén egyéni felkészültség homogén közösségi munkát igényel, annak minden (különösen idő) faktorával együtt, mely feltételek teljesülése próbaköve minden ilyen típusú együttesnek Külön vigyázni kell a közösségi odafigyelés azonos mértékére, a zene által nyújtott élmény visszatükröződésére –ez nem azonos az éppen adott technikai feladat megoldásának színvonalával. Bár ki kell emelnünk a II. hegedű szólamvezetőjének minden szempontból példamutató teljesítményét, az előbb említett szempontok érvényesülése még további munkát igényel. Esetenként a helyes műsorválasztás is sokat segíthet. Haydn No. 27-es un. „Bruckhenthal” szimfóniája valószínűleg túl nehéz feladat volt még az együttesnek, pl. a III. tétel indulása minden ismétléskor problémát jelentett, de nem volt teljes a szinkron a fúvós-vonós részek között sem.
 Baráz Ádám ősbemutatóként elhangzott „Alkony a falu felett” c. vonószenekari kompozíciója a zenei kezdések továbbra is fellelhető problémája ellenére (talán az alkalom adta felelősségérzet miatt is) meggyőzően sikerült, ezenkívül lehetőséget adott Nagy Tibornak illúziókeltő hegedűszólója megmutatására.
 A SZARVASI KAMARAZENEKAR (művészeti vezető: Vas István, karmester: Pechan Zoltán) műsorából Gluck G-dúr szimfóniája hallatán az irányában és karakterében különböző vonások felvetették azt a kérdést, volt-e elegendő próbaidő erre a darabra? Annál is inkább, mert a következő Telemann D-dúr concerto nagyságrendekkel összefogottabb, egységesebb volt, nem kis részben köszönhetően az egész kiváló teljesítményt nyújtó szólista Regős Imre  játékának. Itt még arra is szép példákat találtunk amikor a szólista alkalmazkodott a Zenekarhoz.
Bihari kesergője (Bloch József átiratában) sajnos nem volt eléggé karakteres kesergő, egyébként is magyarázatra szorulna a „Primitális” jelző értelmezése. Zempléni László Románc és dobbantós c. műve érezhetően felvillanyozó hatást tett a Zenekar tagjaira. Reméljük a szokatlan hangszerelés nem szab gátat az opus további előadásainak. 
 A LAVOTTA JÁNOS KAMARAZENEKAR (művészeti vezető: Dombóvári János, karmester: Gergely Péter Pál) szereplése felvetette a kamara szó értelmezésének különbözőségeit. A műsorválasztás végig karmester-orientált játékmódot követelt (egy kicsit hosszú is volt), így hiányoltuk a tagság részéről induló zenei impulzusokat, amit a kvalifikált zenészek magas létszáma egyébként indokolt volna. Bartók 10 magyar népdalából (Weiner Leó átiratában) 4 hangzott el, Farkas Ferenc pedig ennek a Zenekarnak komponálta Lavotta szvitjét. A nagy létszámú zenekar egyenletes színvonalon, egy-egy Lavotta tételt kifejezetten élvezetesen adott elő. Számunkra igazi mérce a nagy sajnálatunkra elmaradt Piccola musica di concerto előadása lett volna. Helyette Mozart Titusának nyitánya már abszolút nagyzenekart igényelt, ami jelentős közönségsikert eredményezett, de felvetette az egész Fesztivál felfelé-bővülésének kétséges kérdését is.
 A PÉCSI VONÓSOK (karmester: Győri Kornél, koncertmester: Horvát Ferenc) többségében amatőr muzsikusokból álló együttese a bécsi klasszikusoktól a XIX., majd a XX. századi romantikán át a mai magyar zenéből válogatta – bár kicsit hosszú, de igényes – műsorát. Rögtön meg kell jegyezni, hogy ezeknek az igényeknek nem minden esetben sikerült megfelelni, de helyenként remény látszott arra, hogy a most még megoldatlan részek is javulhatnak.
 A műsort indító két Mozart szonáta közül az első (F-dúr K 145) előadása nagyon sok szépet ígért, amíg a második (B-dúr K 212) túl nehéznek bizonyult mind egyéni, mind csapat-technikailag. Respighi Antik táncok és Áriák-jából viszont az Italiana „nem érkezett a csizma irányából” és az Ária hatott lényegesen meggyőzőbbnek. Grieg Lírikus darabjai-ból a Népdal, a Keringő és a Matrózdal hangzott el: az eredetileg igen karakteres különbségek mintha teljesen elmosódtak volna, éppen csak az irányok jelzésére jutott energia. Kocsár Miklós Szvitje már többször megmozgatta az Együttes tagjainak fantáziáját, ami nem egyszer átsegítette őket a technikai problémákon és a kétségkívül itt már jelentkező fáradtságon is. A Zenekar ügyszeretetének ez a világos bizonyítéka mondatja velünk: fogunk még máskor is találkozni, és ezt kívánjuk is.
 Végezetül meg kell köszönnünk a Rendezvény támogatói, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Közművelődési Főosztálya, a Nemzeti Kulturális Alap Közművelődési és Zenei Szakmai Kollégiuma, Magyar Művelődési Intézet, Vas Megye Önkormányzata, a KÓTA mellett a rendező KŐSZEG VÁROS szinte minden apró részletre kiterjedő, önzetlen, szeretetteli munkáját, amely a nyitóhangversenyre meghívott szombathelyi Camerata Pro Musica Zenekartól az esténkénti fesztiválklubokon át a Gálahangverseny díjkiosztásáig tökéletesen működött.
 Minden jövőbeli résztvevőnek, minden jövőbeli zsűrinek azt kívánjuk, hogy Kőszeg városa a jövőben is ugyanilyen sikeres Országos Kamarazenekari Fesztiválokat rendezzen.
 Devich Sándor, Devich János és a maga nevében a zsűrielnök

Kostyál Kálmán