Parlando 1959/1, 17-20. old.
Visszatekintés
Kulturális jelentőségében és
kiterjedtségében a Fővárosi Zeneiskola. Szervezet óriási fejlődését
hozta az elmúlt évtized. Azon alkalomból, hogy ez a fejlődés most önálló
intézményi lap létrehozását is lehetővé tette, nem lesz talán érdektelen,
ha a Fővárosi Zeneiskola Szervezet történetét legalább részleteiben,
felelevenítjük.
1910-ben, Sztojanovits Jenőnek, a
főváros énekoktatási felügyelőjének kezdeményezésére 25 polgári
iskolában megindult a zeneoktatás, alsó fokon, zongora és hegedű
tanszakon. Most pedig idézek Sztojanovits Jenőnek (1926!-ban) Állami
feladatok a zenetanítás terén címen tartott
előadásából. „Mikor a Zeneakadémiát megszervezték, fényes tetőt
csináltak egy nem létező épülethez...” „... akkori vezér
férfiaink nem igen voltak tisztában a zenetanítás lényegével, értékével és
céljával, aminthogy még manapság is ebben a tekintetben a legzavarosabb
fogalmak uralkodnak...” (1906. szerk.) „A zenetanulás általános célját
szolgálja az a zeneoktatás, melyben bizonyos fokig minden tanulónak,
részesülnie kell,... hogy
műveltségében hézag ne legyen. Ezt a célt szolgálnák az alsó- és középfokú
iskolák...” Egyrészt. Másrészt az arra alkalmas egyén
legmagasabb fokú művészi képzésének előkészítését. „Zenei kultúránkat
az iskolákban kell megalapozni...” „A helyzet ma már
tarthatatlan, és ezen sürgősen segíteni kell...”
Ami a dolog sürgősségét illeti, bár 4 év nem nagy idő a
történelemben, minden esetre elgondolkoztató, hogy ennyi esztendő telt el
a probléma sürgető felvetésétől a kezdeti
megvalósulásig. A továbbiakban látni fogjuk, hogy bizonyos körülmények között
megy ez gyorsabban is. Meg volt ugyan a jó szándék, voltak lelkes szakemberek,
de olyan társadalmi berendezkedés, amely egyszerűen a léte által kizárja
dolgozók és azok gyermekeinek legszélesebb tömegeit a kultúra gyümölcseinek
élvezéséből, nem tarthat számot átfogó jelentőségű eredmények
elérésére. Ezt bizonyítja a néhány összehasonlító adat, melyet itt felsorolok.
Mint már említettük; a zenetanfolyamok 1910-ben 25 iskolában 35 tanárral, 560
növendékkel indultak. A hallgatók száma 1910-től 1945-ig kb. l600-ra
emelkedett 35 év alatt. Ezzel szemben a felszabadulás után az első 5 éves
terv végéig, 9 év alatt kb. 500-ra, 6 és félszeresére ugrott a növendékek
száma. Ma 9 körzeti, egy gyakorlóiskolában és 167 zenetanfolyamon kb. 11700
növendék tanul. A tanárok száma összesen 456.
Ehhez azt hiszem, nem szükséges kommentár.
De itt álljunk meg egy percre. Volt idő ugyanis, amikor azok a feltételek,
melyek lehetővé tették 1945 után 11 zenekultúra felvirágzását, már
létrejönni látszottak. Tanácsköztársaság 1919! Íme, eljött az ideje a
„sürgős” kérdések gyors elintézésének. „Rendelet az iskolai zeneoktatás
megkezdéséről: Hogy a zenekultúra terjesztését minél szélesebb rétegben
lehetővé tegyük, felhívjuk az iskolák vezetőit: sürgősen írják
össze mindazon proletár - gyermek nevét, akik valamilyen zenetanfolyamra
beiratkozni óhajtanak ... hogy
új zenetanfolyamok létesítése iránt mielőbb intézkedhessünk. A zenetanítás
ingyenes.” És intézkedtek. Annyi zenetanárt alkalmaztak, amennyire szükség
volt. Azok az ezrek, akik eddig el voltak zárva a zenetanulás lehetősége
elől, most a tudást szomjazva azt igénylik, sürgetően. Ennek meg kell
lenni! A felsőbb fórumok gyors intézkedése nem meglepő, ha tudjuk,
hogy e korszak zenei irányításának vezető egyéniségei Roinitz Béla, Bartók
Béla és Kodály Zoltán voltak.
Pedig a korabeli „Pesti Napló”-t
lapozgatva, bizony olyan hírekről értesülhetünk, melyek egyáltalán nem
adhatnak békés, nyugodt légkört, ami az ilyen intézkedések végrehajtásához
szükséges lenne. Az ellenforradalom vidéki szervezkedései, a
békeszerződéssel kapcsolatos huzavonák, s egyéb hasonló ügyek
nyugtalanítják a békességre vágyó magyar népet. És mégis: „A
közoktatási népbiztosság az iskola ingyenes zeneoktatáson kívül más eszközöket
is igénybe vett a gyermekek zenei érzékének fejlesztése érdekében. Pl. operai
gyermek - előadásokat, hangversenyeket rendezett, ahol megismertették a
zenemű tartalmát, szerzőjét és egész munkásságát.” „Az ifjúmunkásság
zenei oktatására... 1600-nál több, legnagyobbrészt
testi munkát végző ifjúmunkás jelentkezett.”
Önkéntelenül vetődik fel a kérdés:
hol tarthatnánk ma, ha nem teszik lehetetlenné az ú magyar állam
kifejlődését? Még elgondolni is nagyszerű, hogy 40 esztendő
milyen eredményeket hozhatott volna.
Mikor visszatért a „régi rend”, melyben
talán csak annyi volt az új, hogy politikusabban, tervszerűbben nyomták el
a tömegek tudásvágyát, a sok szép, lelkesítő feladat álommá vált. Megoldásához
1945-nek kellett eljönni, hogy soha el nem képzelt távlatok, lehetőségek
nyíljanak meg a művelődés, jelen esetben a zenepedagógia terén.
A felszabadulás után, Budapest területi
megnövekedése a zenetanfolyamok hatáskörének kiszélesedését, új feladatok
megoldását tette szükségessé. A fővároshoz csatolt peremvárosokat
legnagyobbrészt munkások lakják. Elsőrendű cél, hogy ezek gyermekei
zeneoktatásban részesülhessenek. Ez pedig feltétlenül anyagi és szervezeti
bővítést igényelt. Az 1949/50-es tanévben a növendékek száma 1600-ról
4500-ra emelkedett. 1950. június l-én született „Nagybudapest”. Február l-én
már 5 csepeli, és a többi új kerületben további 14 zenetanfolyamon indult meg a
zeneoktatás. Döntően változtatták meg ezek a tények intézményünk szociális
összetételét, a munkás és paraszt-származású tanulók aránya ugrásszerűen
emelkedett.
Zeneoktatásunk alapvető szervezeti átépítése
a Fővárosi Felsőbb Zeneiskola és a Nemzeti Zenede egyesítéséből
alakított Konzervatórium és a Zenegimnázium létrehozásával kezdődött, míg
mai formáját, az 1952-es év hozta meg. Ekkor vált a Fővárosi Zeneiskola
Szervezet valóságos részévé az egységes zeneoktatási építménynek. A 7 osztályos
alsó fok, a Zeneművészeti Szakiskolák 5 osztálya, és a Zeneművészeti
Főiskola 5 osztálya van hivatva a zenetanítással kapcsolatos tennivalókat
ellátni. Vannak persze gondok és elképzelések, melyek ilyen országos
jelentőségű ügynél mindig felmerülnek. Igen elterjedt pl. az a
vélemény, mely szerint a színvonal érdekében nem lenne szabad már a főiskolai
felvétel előtt ilyen nagymértékben leszűkíteni a felvételizők
számát. A budapesti szakiskolán kevés a férőhely, nagyon sok rátermett
növendék kimarad. Lehetetlen helyzet, hogy az ország állami zeneiskoláiban
tanuló növendékeinek több mint a fele (kb. 16000) a budapesti Szakiskolához
tartozik. (Budapest, Dorog, Székesfehérvár, Szolnok, Cegléd stb.) A másik fele
pedig az ország öt vidéki szakiskolájában tanulhat tovább. A szűk és zárt
létszám a szakiskolai felvételnél általában azért sem helyes, mert ez 14-15
éves korban történik, s a zenei képességekben, rátermettségben rejlő
fejlődési lehetőségek ekkor még nem állapíthatók meg biztonsággal.
Megoldásra vár még a 24 perces tanóráknak 1/2 órára, magasabb osztályban 45
percre való felemelése, mely feltétlenül szükséges a mai fokozott követelmények
„minőségi” színvonalon való teljesítéséhez. Sok tennivaló akad a zenetanfolyamok elhelyezése körül. Igen megkönnyítené
helyzetünket, ha a nagyszámban épülő új iskolákat már úgy terveznék, hogy
azokban 2-
Meg kell említenünk a zenei általános
iskolákat is. Milyen módon, szervezetileg milyen formában kapcsolódnak majd az
alsó fokú zenetanításhoz, ez még nem alakult ki. Általánosságban annyi mindenesetre
leszögezhető, hogy az ilyen iskolákban tanuló gyermekek szellemi
képességeinek fejlesztése magasabb színvonalat ért el, mint egyéb helyen.
Nem szóltunk itt a Fővárosi
Zeneiskola Szervezet munkája tartalmának, minőségének
fejlődéséről, haladó szellemű tananyagok és módszerek
kialakulásáról. Ezen cikk keretei szűkek ilyen nagyfontosságú kérdések
tárgyalására. Erre a továbbiak során e lap hasábjain
minden bizonnyal sor kerül.
Szatmári
László