Parlando 1962/2, 11.-12. p.

Hozzászólás Nagy Pál: „Beszéljünk a jazzről” c. cikkéhez

Igen nagy érdeklődéssel olvastam Nagy Pál cikkét a „Parlando2 1962. januári számában. Bár a modern zene és annak propagálása mindig igen nagy szívügyem volt és marad, a jazz-zene művészi voltát, esztétikai értékét illetően a cikk ellenére továbbra is averzióval viseltetem! Vizsgáljuk meg a kérdést először kultúretikai szempontból.

Minden zenei alkotás születése valamilyen kényszerűségből fakad (esztétikai-, szubjektív-, társadalmi-, világnézeti-, üzleti kényszer). A népzene, mint ősi, primitív műalkotás kényszerítője az ösztönös zenei szép keresése és kifejezése a közösségi életen belül. Esztétikai értékét az adja, hogy szociális tulajdon, hogy kifejezésében őszinte és igaz.

A fenti értékítéletek a jazzre, mint néger népzenére is helytállóak. Tehát, amíg népzenei köntösben él és jelenik meg - népzenei-esztétikai értéke van.

A jazz az emberiség története folyamán azonban ügyes kapitalista üzleti vállalkozók közvetítésével kompromisszumot köt a szórakoztató szalon-zenével és tánczenével. Végül úgyszólván teljesen egységes zenei konglomerátummá olvad össze az utóbbiakkal, és megkapja a megtisztelő „könnyű zene” nevet. Ez a muzsika lemond a zene egyetemes esztétikai célkitűzéséről. Triviálissá válik, szórakoztató szolgává süllyed. Ez a zene már nem mond ki súlyos életigazságokat, nagy emberfájdalmakat. Nem áll ki sem osztályokért, sem emberiségért. Csak kiszolgál! És mit szolgál ki? Érzelem helyett érzelmességet, szerelem helyett flörtöt, sőt, sokszor pornográfiává süllyedő erotikát.

(Vö. Molnár Antal: Az új zene XVII. fejezete: „Lehet-e a muzsika erkölcstelen ?”)

Idézek a fejezetből: „feltétlenül, vita fölött állóan erkölcstelen a zeneművészet leplét öltött minden oly produktum…, amely túlnyomóan nem művészi élvezet céljára, hanem az elszigetelt érzékiség fölkorbácsolására készült. Ilyen a legtöbb közkeletű obszcén tánc zenéje.”A tánczene jazz-népzenei elemei csak egzotikumot idéznek. A zene jellemformáló hatása helyett a tömegek számára csak legfeljebb hódítást, mákonyt nyújt. A tömegek vezetése, esztétikai nevelése helyett a tömeg pórázán csüng, és lesi a további üzleti lehetőségeket. Divatcikké, kommersz áruvá válik. Figyeljük meg egy népszerűvé vált sláger életét. Gyors felemelkedéssel „világszámmá” lesz, és ez egyben pusztulását is jelenti. Már az 1940-50-es évek slágerei, könnyű zenei termékei is eltűntek, de a madrigál-komponisták művei ma épp oly elevenek, frissek és igazak, mint korukban. A jazz és a tánczene közös praxisuk következtében a köztudatban szinte teljesen eggyé vált. Analóg jelenséget látok a néger népzene és mai tánczene, valamint a magyar népzene, és magyar nóta közti összefüggések között.

Vizsgáljuk meg ezek után a cikkíró által említett „harmonizálási és formai újdonságokat”. Előlegezésképpen megállapíthatjuk, hogy minden kor könnyű zenéje annak a kornak zenetörténeti stílusához kapcsolódik. Azt a stílust hígítja, trivializálja. Így Johann Strauss, Offenbach a romantikus koré; Kálmán, Lehár a magyar nóta és a népszínmű koráé, Gershwin az impresszionizmusé stb. A jazz ügyesen és rafináltan egyesíti magában a spirituálé-ihletettséget az utóromantika harmóniai sokrétűségével és hangszínével. Pl. a szinte jazz-közhellyé vált „sixte ajoutée” sem a jazz találmánya, hanem Rameau-é!

Nézzük a „formai újdonságokat”. Még a legtehetségesebbnek, „legklasszikusabbnak” számító Gershwin is F-dúr zongoraversenyét szonáta formában komponálja! Brubeck Prelud és Fugát komponál! Hol itt a formai újdonság?!

Nézzük talán a „gazdagabb ritmikai történést”. Az vitathatatlan, hogy a jazznek még ma is az alapritmusa a metrummal egybeeső monoritmika. Ami ezen belül ritmikai szempontból történik (dob-improvizáció stb.), az csak legfeljebb színezési effektus és nem jelent abszolút értelemben új ritmikát. Nem hiszem, hogy Bartók „Zené”-jének csodálatos ritmusai (II., III. tétel) ihletést kaptak volna éppen a jazz „gazdagabb ritmikai történésétől”.

Az pedig, hogy a jazz valóban újdonságként ható effektusai megtalálhatók Debussynél, Sztravinszkijnél, Hindemithnél stb. egyáltalán nem bizonyítási alap. Náluk ez az elem legfeljebb ornamentika és nem tartalom. Liszt is ornamentikának használja a magyar népzenei elemeknek vélt cigányos fioritúrákat.

Ezek után vitatkozzunk egy kicsit a világhírű jazz-művészekről, pl. Luis Armstrongról! Nézzük meg a hangszerjátékát. Kétségtelenül nagy fúvós-virtuóz. Szinte zsonglőr. De amit előad trombitáján, az inkább elképeszt - mint Yma Sumac -, semhogy csodálatot és esztétikai élvezetet nyújtson.

Kultúrforradalmunk célkitűzései igen magasztosak. A dolgozó nép tulajdonává kell tennünk a komoly zenét. „Legyen a zene mindenkié”, de ma még ott tartunk, hogy sláger-lemezeink hihetetlenül népszerűek és a tánczene- és jazzőrület széles tömegeket vonz, különösen ifjúságunk körében.

Tennivalónk tehát igen nagy, mondhatnám, emberfeletti ezen a téren. Nem értek egyet a cikkíróval abban, hogy a jazz-zenét propagáljuk! Kulturális céljaink éppen ellenkező irányúak. Luis Armstrong nevét mindenki ismeri. De pl. Pablo Casals emberi és előadóművészi nagysága, etikája, komolysága sajnos, nem él a köztudatban. Pedig szerintem „ezek ismerete hozzátartozik ma már az általános műveltséghez”.

Ne jazz-naptárt vezessenek be zenei folyóirataink, hanem végezzünk széleskörű népnevelői munkát az értékes, komolyzene érdekében, a szocialista emberré-nevelés, a kommunista-tudat formálása érdekében!

Aszalósné Bezzegh Tünde
a bajai Állami Zeneiskola tanára