Parlando 1963/12, 8

A hosszú szótagok kiejtésére különös gonddal kell ügyelni. Erről egy önálló tanulmány készül, amely egyenként tárgyalja a sokféle hosszú-szótagot. Most csak annyit, hogy a verstanban általában hosszúnak ismert szótagot nem értelmezheti egyformán az énekprozódia. Igazán csak azok a szótagok hosszúak, amelyekben hosszú a magánhangzó pl.: „jár”, de még nyomatékosabba teheti a kettős mássalhangzó pl.: „járt”, sőt aszerint is módosul, hogy mi következik, utána pl.: „Járt utat a járatlanért” összetételnél nyomatékosabb lenne: „Járt kocsiutat” stb., mert itt hosszú magánhangzó után három mássalhangzó is következik. Ha viszont a hosszúnak minősülő szótagban rövid a magánhangzó pl.: „ifjú”, akkor csak a mássalhangzók nyomatékával nyújthatunk és az előtte levő magánhangzót semmi esetre sem szabad hosszan kiejteni. Pedig már sok Gounod: Faust-jabeli Margit énekelte balladájában a legnagyobb lelki nyugalommal a következő hibás sort: „… ki lehet az az í-fju”. Inkább a torlódást kellene hangsúlyozni: „iff-ju”. Természetesen jobb lett volna ide egy olyan szó, amelyben hosszú magánhangzó van, amit a dallam eléggé hosszú hangja meg is kíván, Ezért kell felállítanunk azt a tételt, hogy: „Hosszú dallamhangra ne írjunk, vagy ne fordítsunk olyan hosszú szótagot, amelyben a magánhangzó rövid!” Sőt, ha nagyon hosszú a dallamhang, még hosszú magánhangzóval is komoly meglepetést tartogathat.

A „Vá¾¾¾gyom egy nő után” ismert sorában könnyen kísértésbe eshetik az énekes és az átkötés utáni ,”-gyom” szótagot is meghangsúlyozza. Ugyanilyen kísértésbe eshetünk Liszt: Ha álmom mély c. dalában a következő sorban:

„Egy csó¾¾¾kodért” és kihangsúlyozzuk a „kod” szótagot. Ugyanebben a dalban van egy igen nehéz mondat:

„S e földön bol¾¾¾dog nem lesz csak én.” Ügyelni kell, hogy a boldog szó első tagját ne hosszú ó-nak ejtsük, hanem a-val kevert rövid o legyen és a „dog” szótagot ne hangsúlyozzuk. Sokkal szerencsésebb a következő közismert Johann Strauss sor:

„Jöjj¾¾¾gondolám¾¾¾ba”. Itt az a szerencse, hogy az átkötött „jöjj” szó után új szó következik, tehát a hangsúlyozás a „gon” szótagon magyar prozódiai szükségszerűség. (De a szóvégi „ba” szó itt sem hangsúlyozható.

Külön fel kell hívni a figyelmet egy olyan prozódiai hibára, amelyet gyakran követnek el a fordítók. Ez az úgynevezett:

tempótörés,

mely úgy keletkezik, hogy egy elindított tempó (sebesség) hirtelen úgy változik meg, hogy azt a szöveg nem indokolja. Pl.:

R. Strauss: Rózsalovag. 31. old. Játék-szer vagyok hát.

Ez esetben a nyugodtan induló tempó hirtelen és értelmetlenül felgyorsul. Vagy:

Debussy: Pelleas, Semmi több, mint egy kis sebesülés, ahol a fenti hiba ismétlődik.

Sajnos az is gyakran előfordul, hogy technikai okoknál fogva kimarad a sorvégi mássalhangzó. Pl.:

Verdi: Don Carlos, 117. oldalán olvasható egyik sort már hallottam így:

Én elmondom, hogy tisztá(!). lássál.

Bartalus István 1875-ben elmondott Magyar Tudományos Akadémiai székfoglalójában a következő sorokat olvashatjuk (lásd: Értekezések, 1876. V. kötet, 6. sz. 32. oldal):

„… a zene a szóösszetételekből vette alakját és az önálló hangszeres zene műformái is ez úton kelétkeztek…” stb.

Joggal kérdezhetjük, hogy akkor az éneklés közben szabad-e oly figyelmetlennek lenni, hogy énektechnikai fogyatékosságok miatt eltompuljon nyelvérzékünk? A zene feltétlen uralmáról szólva annak idején Mozart sem arra gondolt, hogy a szöveget helytelenül is szabad kiejteni, ritmizálni, hanem csak arra, hogy aláveti a zenei formáknak, különösen az akkor kialakult „szonáta-formának.”

A fenti c) fejezet látszólag hosszan magyarázza anyagát, korántsem kimerítően. Ez nem is célja. Itt csak fel akarom hívni az illetékesek figyelmét az ezzel kapcsolatos hibákra és megtenni a javaslatot:

Az énekpedagógiai tananyagba fel kell venni a prozódia tanítását, mégpedig nemcsak úgy, hogy egyes esetekben felhívjuk rá a növendék figyelmét, hanem kidolgozott tanterv szerint, alkalmazva a növendék fogyatékosságaira, modorosságaira.

d) Jó magyar szöveg, zeneileg jó vagy rossz helyen, jó előadásban

Jó vagy rossz helyen? Igen, sajnos bőven akad példa arra, hogy a látszólag hibátlan példa is rejt magában helytelen fordulatot akár fordításban, akár eredeti magyar műben.

Bizet: Carmen virágáriája ismert fordításában olvassuk:

Bűvös erő volt e virágban,

E hibátlan szöveg éneklésekor éppen a dallam fordulata nehezíti meg az előadást. Vigyázni kell, hogy ne ugorjanak ki olyan helytelen hangsúlyok, mint a: serő, rővolt, rővol-tevirágban, és evi-rágban. Sajnos sokszor hallottuk így. Jobb lenne a következő fordítás:

Bűvös virág volt ez a rózsa;

mert a dallam harmadik hangján szerencsésebb új szóval indulni. Természetesen a jóérzékű, gyakorlott énekesnek az első változatot is jól kell előadni.

Ha igazán tökéletes példát akarunk bemutatni, ne is a fordításokhoz nyúljunk, mert azok sosem lehetnek eléggé tökéletesek. Megszívlelendő azonban, hogy

fordításnál az eredeti hangsúlyt, lüktetést követni kell!,

csak sajnos nem mindig sikerül egyszerre eleget tenni a hangsúly, lüktetés és értelmi azonosság követelményeinek. Ezzel is érdemes más tanulmányban foglalkozni.

Nemcsak a fordításnál, de eredeti magyar énekes műveknél is akadunk ilyen útvesztőkre, de ezeket most ne kelljen ismertetni. Ahelyett, hogy sebeket ejtsünk, inkább forduljunk azokhoz a tökéletes példákhoz, melyek évszázadok erőpróbáját is kiállták és nem rágta meg azokat az idő őrlő vasfoga. Ezek a népdalok, a maguk tökéletes dallamával és szövegével. Petőfi is állítólag odaadta volna művészete egész termését, ha egy tökéletes népdalt tudott volna írni. Sajnos a népdalban is inkább csak az első versszakra jellemző ez a tökély, mert a következő versszakok szövegei strófikus voltuknál fogva nem mindig egyeznek a dallammal. Ezért olvashatjuk sokszor az „alkalmazkodó ritmusban” jelzést, ami engedményeket tesz a dallam-ritmus módosítására.

C) Stílusismeret

A fent említett Bartalus idézet így folytatódik:

„… a metrikában és ritmikában nyelvszerkezetileg, a harmóniában és beltartalomban vérmérsékletileg okvetlen megnyilvánul a nemzetiség,…a különböző stílek történelmi fejlődésében nemcsak a nemzetiséget igazolnák, hanem az össznemzetiségi vegyes stíl is a vérmérsék által nemzeti jelleget ölt,…a nagy szavakkal hangoztatott kozmopolitizmus csak elemileg képzelhető s már a népéletben tett legelső megnyilvánulása alkalmával kezdődik nemzetivé alakulása…”

Valóban egy valamilyen közösségben élő népcsoportnak jellemző a művészete is. Jellemző a falvakra, pl.: karádi nóták, a városokra, pl.: bécsi zene (wienertschr.), nápolyi dal stb., tájegységekre, vármegyékre, pl. somogyi népdal, provencei dal stb., sőt népekre, országokra, pl.: olasz zene, vagy népcsoportokra, pl.: szláv zene, de földrészekre is, pl.: európai zene. Ha tovább is ilyen ütemben halad az űrrepülés technikája, még azt is megérhetjük, hogy bolygónként is megkülönböztetjük a zenét, pl.: a Föld zenéje, Vénusz zenéje. Mindezek legbelső atomja maga az ember, a külső behatásoktól ugyan nem mentes, de végül is önálló, egyéni stílusával, pl.: Mozart zenéje, Bartók zenéje.

E stílusok elmélete külön tanszak. Ismerete nélkül helytelen utakon lebeg az előadó, hallgatósága hamis képet kap a műről.

Az eddigieket összegezve hangsúlyozni kell, hogy mint minden hangszer tanításánál, az éneknél is külön kell nevelni a növendéket:

a) Kottaismeretre, (szolmizálásra, kottaolvasásra),

b) Nyelvek ismeretére, (prozódiára),

c) Stílusismeretre.

Fenti tananyagot akár egy tanár tanítja, akár három, tervszerűen sajátíthassa el a növendék minden oktatási helyen, mert bármelyik hiánya előbb-utóbb megakadályozza a növendék teljes kibontakozását. Menetközben pedig ajánlatos a tananyagot úgy alkalmazni, hogy az tekintettel legyen a növendék kiejtési modorosságaira, artikulációs készségére. A jelzett A), B), C) tantárgyak a teljes tananyag elméleti része, mindig a gyakorlati rész, tehát a tulajdonképpeni éneklés előtt tanulandók, hogy megkönnyítsék a dallam megismerését, begyakorlását és előadását. Helyes alkalmazásuk ugrásszerűen készítheti elő a talajt az ideális jövőhöz, amikor minden énekes úgy olvassa majd a kottát, mint ma a betűt.

Nagy József