Parlando 1963/4, 9.-12. p.

Korszerű zongoraiskola tervezete

(Folytatás)

Általános és sürgető kívánalom, hogy a kezdő tanítás már az első évben térjen át a klasszikus funkciójú zenére. S ennek az igénynek reális alapjai vannak, de meg van a veszélye is. Való igaz, hogy a népdal-intonációjú darabok és gyakorlatok kizárólagos használata bizonyos egyoldalúsághoz vezet főleg mechanikai vonatkozásban. Hamarabb ügyesedik a gyermek, ha gördülőbb, simább, skálás, hármashangzatos darabokat játszik már az első évben. Ezt a lehetőséget feltétlenül meg kell adnia az iskolának, se nem is túl későn, hanem eléggé az elején. Az ügyesítés, a változatos játékforma megalapozása - mint fentebb már kifejtettük - nem várathat magára. Ez a megalapozás azonban játékos gyakorlatok formájában történjék, s nem primitív darabokkal. Mégpedig egyrészt azért, mert amíg a gyermek hallásában nem tette magáévá az 1. részben kifejtett intonációt, addig; nem szabad „tetszetősebb”, de értéktelen tandalokkal gyengíteni azt a hatást, amit az előbbi elősegít. Értékes klasszikus darabok ugyanis ezen a fokon még nincsenek, csak zenetanárok által kreált tákolmányok. Játékos gyakorlatokat - nem darabokat - kell az iskolának közölni, olyan formában, hogy a növendékek is aktívan belekapcsolódjanak ezek rögtönzésébe. Az iskola 2. részében már sor kerülhet könnyű darabokra is, de óvakodni kell attól, hogy a könnyebb fajsúlyú zene (Türk, Kuhlau) - főleg az otthoni környezet hatására - kiszorítsa a gyermek érdeklődéséből az intenzívebb zenei elképzelést igénylő, komplikáltabb hangzású mai zenét, amely továbbra is az iskola legfontosabb anyaga marad.

III.

Tervezetünk elején utaltunk varra, hogy a gyermek magával hozott mozgási készséget a lehetőség szerint minél jobban fel kell használni, s az eddig be nem idegzett mozgások begyakorlása közben nem szabad elfeledkezni arról, hogy vannak azok között a mozgások között olyanok, amelyeket könnyen a zongorázás szolgálatába lehet állítani. Ezek alkalmazásánál figyelembe kell vennünk, hogy minden, ami a zongorázással kapcsolatos, s amit (nem túlságosan értelemszerű szóval) „billentésnek” szoktunk nevezni, a gyermek számára szokatlan, idegen. Tehát az ún. kényelmes helyzetek majdnem ugyanolyan nehezek számára, mint a kényelmetlenek. Rendkívül fontos a pedagógiában a fokozatosság elve, de ezen a ponton vigyázzunk alkalmazásával. Nem helyes fokozatosság ugyanis, ha a kezdővel előbb a kényelmes helyzeteket begyakoroltatjuk, mert utána a kényelmetlen helyzet rendkívül nehéz lesz. Ha pl. eleinte kizárólag fehér billentyűn játszatunk, egy idő múlva a fekete billentyűk kezelése - különösen a szélső ujjakkal - nagyon nehéz lesz, ment a gyermek megszokta az egyfajta helyzetet. Ezzel szemben, ha mindjárt eleinte használjuk a szélső ujjakkal is a fekete billentyűket, a gyermek könnyebben megtanulja, hogy beljebb kell elhelyezni a kezét ilyenkor, s nem érez a két helyzet között olyan nagy különbséget, mintha már megszokta, hogy a keze állandóan úgy helyezkedik el a billentyűzeten, hogy a szélső ujjak a billentyű legszélét érintik. (Sőt rosszabb esetben le is lógnak a billentyűzetről.)

Ugyancsak helytelen, ha a kezdésnél állandóan a középső regisztert használjuk, mert a gyermek látóköre erre a szűk területre korlátozódik, s később nehezére fog esni más regiszterben elhelyezkedni. Ha mindjárt az elején, az egyujjas ejtéseknél úgy szoktatjuk, hogy a billentyűzet egész területén próbálgassa ezeket, mind látókörben, mind mozgásban megelőzzük a leszűkülést. Fel kell használnunk minden fajta mozgást, amire a gyermek képes, amennyiben a zongorázást elősegíti, nehogy a módszeres tanulás folyamán bemerevedjék, elbátortalanodjék a gyermek. Mindezt még abban a stádiumban kell gyakoroltatnunk, amikor nem kottából játszik, mert a kottaolvasás még messze nem tart ott, hogy a billentyűzet egészét áttekintse. A változatosság és a bátran használt lendületes mozgások mellett elég hosszú ideig meg kell maradni az egy pozícióban, vagyis úgy, hogy az ujjak öt billentyűt tapintsanak. Több-kevesebb - de inkább több - idő szükséges ahhoz, hogy a gyermek az ötujjas fogást, a legelső igen fontos „mércét” igazán érezze. Tehát az ujjváltás, a kéznek szűkebb-tágabb helyzetbe hozása, alá-fölétevés ezért nem kerülhet sorra átlagos gyermek esetében az első félévben. Regiszter (fekvés-) változtatás, különböző billentések (legato, staccato, portato, nagyobb laza mozgások vállból, könyökből indítva, mind előbb sorra kerülhetnek, mielőtt az ötujjas fogást elhagynók. Ha az ötujjas mérce nem idegződött be jól, akkor a zongorázás a legtöbb esetben csak tétova keresgélés lesz. Ugyanilyen következetesen és kérlelhetetlenül kell ügyelnünk arra, hogy a gyermek vagy teljesen kottából, vagy teljesen anélkül játsszék. Sokat játsszék kotta nélkül, míg nem ismeri a kottát, s azután is ha hallás után, vagy kottából megtanult egy darabot, az ujjgyakorlatok pedig minden fokon kotta nélkül játszandók. Ilyenkor a gyermeknek a kezét kell figyelnie. Ha azonban kottából játszik, akkor nem szabad megengednünk. hogy a kezére nézzen. A bátortalan, bizonytalan kapirgálásnak ugyanis ez az okozója. Ha a kottatanulás legkezdetén hozzászoktatjuk, hogy szemével csak a kottát kövesse, akkor idővel egész bizonyosan jó lapról játszó lesz. Ehhez azonban szükség van a kéz biztos „mércéjére”.

Az alapmozgások közül a magyar gyermekdalokon már megtanulhatja a helyes laza kar-játékot, később a magyar anyagban a legatot, staccatot, portatot, a klasszikus anyagban pedig a pozícióváltásokat, mint föl- és alátevés, szűkebb- tágabb helyzetek (pl. a hármashangzat felbontásoknál).

Mindezekre a játékformákra az iskolának bőséges technikai és zenei anyagot kell közölnie játékos ujjgyakorlatok és a gyermeki igényeknek megfelelő, zeneileg is kifogástalan darabok formájában.

*

A zongoraiskola az anyagot olyan sorrendben közli - elejétől végig sorszámozva - ahogyan egy elképzelt átlagos gyermek fejlődésének ez megfelel. A tanár azonban ne felejtse el, hogy minden gyermek, különböző képességének megfelelően (amit soha, egy percre sem szabad figyelmen kívül hagyni, amire azt írtam: „szent kötelessége” a tanárnak), különbözőképpen fejlődik a kottaolvasásban, hallásban, motorikusan; hogy vannak ugyan „típusok”, de ezek egyedei közé sem lehet egyenlőségi jelet tenni. Örökérvényű, minden növendékre helyes sorrendet megállapítani tehát lehetetlen. Igazi pedagógus ilyen sorrendet nem is fogadtathat és nem is fogad el. Az iskola sorrendje tehát csak fiktív. Inkább lehet figyelembe venni és követni a fejezeteik rendjét, amelyek egy-egy fejlődési periódust zárnak majd le.

Van az iskolának azonban egy másik beosztása is, amit a tanárnak észre kell vennie sorszámozás nélkül is. Az iskolának ugyanis 3 fő ágon kell párhuzamosan szolgálnia a tanítást:

1. A hallásfejlesztést olyan dallamokkal. darabokkal, olvasópéldákkal. melyek a hallási fantáziát fejlesztik. Erre valók az elején a betűírással jegyzett, nagyrészt ismert dallamok, később az ugyancsak ismert és kotta nélkül játszott dalok duda, vagy egyéb primitív kísérete, a továbbiak folyamán pedig a tisztán kétszólamú darabok, melyeket énekléssel is fel kell dolgozni.

2. A lapróljátszást eleinte olvasó példákkal, később könnyű, de ismeretlen dallamokkal, darabokkal, melyek nem alaposabb feldolgozásra, hanem átjátszásra, vagy egyszer feladott leckére valók. Itt a vizuálitás kiművelése céljából olyan egy-pozíciójú darabokról lehet csak szó, melyek teljesen kottából, a billentyűre-nézés nélkül játszhatók.

3. A technikafejlesztést ügyesítő gyakorlatokkal és dallamokkal, melyek eleinte egy ujjal játszandók, s később is az ugrástechnikát, a teljes billentyűzet birtokbavételét segítik elő; ide sorolhatók a továbbiak folyamán az „etűdök” elnevezés alá tartozó gyakorlatok, melyeknek ugyancsak elsőrendű feladata a mozgékonyság fejlesztése.

*

Mindezekhez az iskolának bőséges anyagot kell szolgáltatnia, hogy a problémákat a gyermek ne egy-egy darab vég nélküli ismétlésével oldja meg, hanem fokozatosan, minél több változatban. S ami miatt ez igen fontos: az iskolát nem a tehetséges gyermekre méretezzük, hanem a gyenge átlagos képességűre.

Természetesen az anyag időben való elvégzése nemcsak a növendék adottságaitól, hanem a tanítási módtól is függ, mégis úgy gondolom, hogy a fent vázolt anyag elvégzése egy évfolyamnál többet igényel, s bizony még két évre is elegendő, hiszen az alapok lerakásáról van szó, amelyben nem tanácsos rohamlépésekkel haladni. (Tehetséges gyermekeknél persze más a helyzet.) De nem is tudom a zenei alapok megadását egy évfolyam keretében elképzelni. Ez a perspektívát túlságosan leszűkíti. (A legtöbb külföldi zongoraiskola, még egy kötetben is, legalább két évre méretezett.)

Hiszen a jelenlegi Zongora Ábécét sem tudta az átlagos gyermek maradéktalanul (sem számszerűen, sem minőségileg) elvégezni, pedig az nem képviselt ilyen széles alapokat. Az anyagban mindenesetre megjelöljük, hogy mi az a minimum, amit egy évfolyam alatt egy átlagos gyermeknek el kell sajátítania, akkor is, ha előképzőt nem végzett.

A technikai és zenei anyagon kívül a szükséges elméleti tudnivalók is helyet kapnak az iskolában. Bár ezt a szolfézs I. és II. osztályában is tanulják, igen hasznos, ha a zongoratanár is számon kéri a gyermektől. Azon kívül pedig, sajnos, nem minden gyermek végzett előképzőt, aki zongorázni kezd, és nem mindenütt kapja meg a szolfézstől sem azt a segítséget, amit a szolfézs tanterv szerencsés körülmények között biztosít.

Végül hadd fektessem le a zenetanítás kezdetének talán legfontosabb elvét: sem zeneileg, sem mechanikailag nem az év végi, vagy akár az alsó fokon elérhető teljesítmény a mérce, hanem a cél az, hogy mind a hallásfejlesztés - zenei megalapozottság - mind a mechanikai beállítás és gyakorlat az egyéni maximumig törésmentesen fejleszthető legyen. Vagyis: a kezdő pedagógiának megfelelően fejlődjék, tanulása folyamán ne legyenek zsákutcák, hogy kifejlődésének a leg- magasabb fokig csak egyéni (érzelmi, értelmi, fiziológiai, egyszóval: emberi) hiányosságai, s nem a szűklátókörű tanítás szabjon határt.

Anélkül, hogy a mai zongorapedagógia célul tűzné ki, hogy minél több zenét tanulóból zenei szakembert neveljen - ellenkezőleg, az általános zenekultúra érdekében minél kevesebb, de tökéletes művészre, s minél több muzikális zenekedvelőre van szükség - arra kell törekednie, hogy mindenki kedvvel, szívesen, „görcsmentesen” zongorázzék.

„Higgyék el nekem, zongorázni könnyű” - írta Neuhaus, s nemcsak a leg- tehetségesebbekre gondolt.

Zongorázni könnyű - mindenkinek a maga fokán -, ha nem tesszük nehézzé. S ez a kezdő tanítás alapproblémája.

Czövek Erna