Parlando 1963/8, 4.-7. p.

 

A zenei forma tanításáról

 

A köztudat a zenét a legelvontabb művészetnek tartja. A zenetanár arra a feladatra vállalkozik, hogy ezt az elvont művészetet kicsiny gyermekek számára is érthetővé tegye. Ez azt jelenti, hogy meg kell tanítani a gyereket a zenei kifejezésmód felfogására, hogy ezt mások felé is képes legyen továbbítani, másrészt, hogy képes legyen a megszólaló zenét felfogni, megérteni, abban önállóan tájékozódni.

 

A zenetanítás alapvető kérdést tehát így kell megfogalmaznunk: mit kell a gyereknek felfogni ahhoz, hogy a zenét felfogja? Van-e a zenének olyan sajátossága, mely felfogható, felfogása a zene maradéktalan megértését jelenti, és tanítható is?

 

Azt állítjuk, hogy van a zenének ilyen sajátossága. Ez pedig nem más, mint a zene formája, mely a műveket minden egyéb művészi alkotástól, valamint az egyes műveket egymástól megkülönbözteti.

 

A forma szó értelmét egyes korokban elhomályosította, sőt meghamisította némely rátapadt sallang, félreértették vagy félremagyarázták. Manapság is sokszor lehet ezt a szót némi dehonesztáló mellékízzel hallani. Mintha nem is formát, de formalizmust, formalista művészt és művészetet akarnának vele mondani. Mi szeretnénk visszatérni a szó eredeti jelentéséhez, ahogyan egy Bach, Mozart, Bartók vagy Sztravinszkij érthette és használta. Ezzel egyszersmind fenti állításunkat kívánjuk igazolni.

 

A művészet egész emberiséget, időt és tért befogó határtalanságának egyik oldalán áll az alkotó, akinek mondanivalója van az én számomra is. A másik oldalon vagyunk mi hallgatók és előadók, akik ezt a mondanivalót készek vagyunk befogadni, illetve továbbadni. Ez a tény megparancsolja az alkotónak, hogy konstruáljon meg valamit, ami neki és nekünk egyértelműen ugyanazt jelenti. Ezt a konstrukciót nevezzük formának. A forma rendező jellege alapvetően közös minden művészetben. A művészetek anyaga (a szó, a szín, a hang és a többi) a természetben eleve adott. Ennek az anyagnak az állapota kaotikus, rendezetlen, esetleges, művészi szempontból alaktalan és kifejezéstelen. Ami az anyagot műalkotássá teszi, a rend. A meglevő anyagból a művész kiragad, alakít, viszonyokat hoz létre és ezzel formát ad annak.

 

A forma fogalmát a zenére konkretizálva, azt mondhatjuk: a zene az idő rendje. A zenei forma az időt rendezi zenei módon tagolt részekre. Ezt a tagolást a zene három meghatározó és elsődleges elemének elrendezésével éri el a szerző. Ez a három elem: a ritmus, dallam és harmónia. Ezeknek a zenei forma kialakításában sajátos szerepük van. A dallam kialakulása a hangok magassági és mélységi elrendezését jelenti. A ritmus az elrendezett hangoknak időtartamot ad, és ezáltal zenei folyamattá alakítja a hangok káoszát. A harmónia funkciók hordozójává válik és ezek haladásuk vagy megállásuk kényszerével indokolják az időben lefolytatott zenei történést. E három összetevő együtt alakítja ki a zene belső szervezettségét, a binomiális viszonyokat (= két zenei egység - terjedelemtől független - egymáshoz arányulását, illetve egymásból következését). A binomok kialakulásával a zene formája véglegesen és megmásíthatatlanul megszületett. Azon változtatni már csak az elsődleges elemek megváltoztatásával lehet. A zene egyéb elemei, melyeket másodlagosaknak, vagy járulékosaknak is nevezhetnénk, a forma lényegét nem érintik. Helyesen alkalmazva elősegíthetik a formai megértést, helytelen elrendezésük a formai világosság rovására történik. A kialakult formára alakító hatással nem bírnak. Kimondhatjuk tehát, hogy a zenemű létrehozása forma létrehozását jelenti, és csak azt jelenti.

 

Ebből következik, hogy a zene felfogása a forma maradéktalan felfogását és csak azt jelenti.

 

A pedagógia számára tovább következik az, hogy a gyereket meg kell tanítani a forma minél teljesebb felfogására, és arra, hogy ilyen készségeit az előadásban felhasználja. Mindehhez természetesen meg kell teremteni bizonyos technikai készségeket is. Ennyi azonban éppen elég, hogy tanítványunk értelmesen muzsikáló és hallgató emberré váljék.

 

A formai értésnek és a formát kifejező előadásnak természetszerű eredménye lesz a zene tartalmának alaposabb megértése is.

 

Hogyan valósítjuk meg a fenti célt?

 

A legegyszerűbben úgy, hogy a kottaszöveg maradéktalanul pontos megjelenítését mindenkor megkívánjuk. Ennek hármas feltétele: a mű ritmikájának pontos visszaadása, a mű dallamainak kifogástalan lejátszása, a mű harmóniai összefüggéseinek világos megjelenítése. - Ezt hangsúlyozni látszólag nevetséges. Hiszen senki közülünk nem akarhat mást, mint hogy a gyerek pontosan játssza el azt, ami a kottában van. Csakhogy mi most nem arra gondoltunk, hogy a tanárnak ki kell javítania egy ritmushibát, hamis hangot, melléütést, kottaolvasási pon­tatlanságot. Arra sem gondoltunk, hogy vannak nehéz ritmusok, sajátos karakterű dallamok, bonyolult harmóniák, melyeket a gyerek nem ismer fel segítség, rávezetés nélkül, nem tudhat még megoldani tanárának útmutatása nélkül.

 

Mi arra gondolunk, hogy a zene e három elsődleges eleme a mű formáját határozza meg, és ezeknek minden műnél valami speciális, egyéni módon kell megszólalniuk. Ezt a speciális megszólaltatás-módot nevezzük a mű megformálásának. Amikor a kottakép tiszteletben tartását, annak pontos kivetítését kívántuk meg, ezzel a formai tisztaságot kívántuk biztosítani. Nem a nyomdafestéket tiszteljük a kottában, hanem a benne rejlő zenei értelmet: a formát. A kottakép tar­talmazza a formálás ezernyi apró - de fontos! - finomságát, de ez az avatatlannak láthatatlan, mert nem jelzések, utalások fejezik ki, hanem maguk a hangok, sajátos összefüggéseikben. Következik, hogy a formálatlan, vagy rosszul formált előadás egyenlő a mű meghamisításával. Abban a pillanatban, amikor egy funkció nem szólal meg a forma követelte intenzitással, amikor a ritmus lüktetése nem a formától, hanem a metronómtól függ, amikor egy felütés századmásodpercnyi késleltetése elsikkad, akkor nem szólaltattuk meg a művet úgy, ahogyan a szerző a kottában előírta. A zenét megérteni és értelmesen eljátszani csak akkor lehet, ha a kottában elrejtett formát a növendék számára is érzékelhetővé tesszük és a helyes formálás kivitelére megtanítjuk. Nem hisszük, hogy a kottához való ragaszkodásnak ez a fajtája bárkinek is nevetség tárgyául szolgálhatna.

 

De hát - vethetné ellenünk bárki - ma már nincs valamirevaló tanár, aki ne kívánná meg a gyerektől a pontos frazeálást, a világos tagolást. Ez igaz, és nagyon jó, hogy igaz. Azonban ez a formálás néha még félreértett formálás. Nem a mű belső szervezettségét domborítja ki, hanem megelégszik a külsődleges elhatárolással, az egyes részek elválasztásával. Még rosszabb - igaz egyre ritkább is - az az eset, amikor a tanár a külső formát (rondó, szonáta- és dalforma stb.) tekinti a mű formájának. Ez esetben a mű egyes pontjain talán jól szólalnak meg a hangok, más - nem kevésbé fontos - helyek megformálása, a kisebb egységek viszonyának kiderítése viszont elmarad.

 

További következtetésünk, hogy az a tanár, aki formálást is kíván, még nem tett eleget a zenével szemben vállalt kötelességének. Azt mondottuk ugyanis: a forma tanítása (felismertetés és megvalósíttatás) a zenetanítás egyetlen feladata és célja. Pontosabban: a forma tanítása a zenetanításnak nem része, hanem alapja. A jelen pedagógiai gyakorlatában kétféle tanítási módszert szoktunk látni. Az első megtanít a forma felismerésére, és minden más zenei jelenséget és feladatot abból vezet le, illetve annak segítségével old meg. A második igyekszik megoldani az előadónak feltett kérdéseket: technikát, tempótartást, „színezést”, dinamikát, egyszóval részletkérdéseket tanít és oldat meg, ettől várja a helyes formálás eljövetelét. Miután felismertük a forma meghatározó szerepét az alkotás folyamatában, a megismerés folyamatában, nyilvánvaló, hogy a pedagógiában is meghatározó jellegűnek kell tekintenünk. Ezért a leghatározottabban az első módszer mellett foglalunk állást, és ugyanolyan határozottsággal el kell utasí­tanunk a második módszert.

 

A formai értésből kiinduló tanításnak is meg kell tanítania a gyereket a zenélés ezernyi fogására (technikai készségek, olvasási készség, koncentráció, összefigyelés, tiszta intonálás, dinamikai-, tempó- és egyéb előadási jelek ismerete, elméleti ismeretek stb., stb.) Ezek nélkül nincs aktív zenélés, tehát nem mondhatunk le róluk. De mindezeket a részfolyamatokat egy egységes szemlélet koordinálja, biztosítja a helyes arányt, az elemek céljának megfelelő alkalmazását, feltételezi a tanuló aktív, értő és célratörő részvételét a tanulásban.

 

A másik módszert szemlélve azt látjuk, hogy ha egyes esetek kivitelezését tanítjuk, kénytelenek vagyunk a technikát látszólag önmagáért tanítani, kezet, lábat és fejet jártatni, anélkül, hogy ennek célját a gyerek ismerhetné. Kénytelenek vagyunk a figyelmet minden esetben felhívni a kottába beírt jelzésekre és betartatni azokat, a gyerekek belső meggyőzése nélkül, esetleg tehát a gyerek meggyőződése ellen. Kénytelenek vagyunk az új zenei jelenségek megtanításához különféle mankókat keresni, mert hiányzik a mindent összehangoló formai értés. (A felsorolást és összehasonlítást ki-ki saját élményanyagából folytathatja tovább.)

 

Néhány dolgot ennyiből is világosan következtethetünk. Elsősorban: a formai értésre ránevelt gyerek mindig céltudatosan cselekszik, tisztában van azzal, hogy mit miért tanul és gyakorol. (Tud gyakorolni!) Másodszor: a zenei kifejezésmód megértése eleve biztosítva van nála. Harmadszor: az elsajátított zenei eljárások nem esetlegesek nála, nem egyes esetekre, de a zene egészére, legalábbis egy zenei stílusra vonatkoznak. Következésképpen időben is maradandóbbak és biztosíthatják a későbbi önálló zenélés feltételeit. Legfőképpen pedig - és itt szeretnénk különös súlyt adni a szónak - képes lesz neveltünk a hallott zene aktív felfogására, kulturált hallgatásra és élvezetre. És ennek következményeként szeretni fogja a zenét.

 

Tudjuk jól, hogy ezt az eredményt csak a legtehetségesebb gyerekek fogják maradéktalanul elérni. De a célt a többiek is megközelítik majd, kevésbé, vagy jobban. Hogy mennyire, az nem csupán tehetség - tanításmód kérdése is.

 

Nyitva maradt még legfontosabb kérdésünk: hogyan lehet a gyerekkel megértetni a zene formáját? Milyen módszerrel kell dolgoznia annak, aki a forrna megértéséből kiindulva fog tanítani?

 

Erre alapos választ cikk keretén belül nem tudunk adni. Ezt a feladatot jó lelkiismerettel csakis módszertani könyv vállalhatja. Éppen csak utalni tudunk itt a két legfontosabb tényezőre: egyrészt arra, hogy a tanár minden megnyilatkozásának, ha az zenei, ezt a célt kell szolgálnia. Minden bemutatás, előjátszás, kísérés, tanári hangverseny minta, amit a gyerek másolni fog. Ha jó mintát adunk, jó lehet a másolat is. Másrészt: fel kell kelteni a gyerekben a muzikális (értsd: formás) megoldás igényét. Ezt az igényt állandóan ébren kell tartani. Ha a gyerek komolyan akar valamit, akkor nekünk elég lesz teret engedni ehhez az akaráshoz.

Máriássy István