Parlando 1963/8, 13.-15. p.

 

Tanítsunk korszerű módszerekkel

 

Néhány éve a külföldet járt muzsikusok közül az élesebb hallásúak, Háry János szájába illő képtelenségeket mesélgetnek a világhírű zenekarok vadászkürtöseinek produkcióiról. E szájról-szájra járó hírek, rövid idő alatt oly nagy méreteket öltöttek, hogy a misztikum mindent, még a lényeget is elfedő sűrű ködébe burkolóztak. A hihetőség látszatát keltő egyik mende-monda szerint a Philadelphiai Szimfonikus Zenekarba a kürtösök úgy szerződnek, hogy a koncerteken netalán-tán előforduló minden egyes gikszer után a fizetésük tekintélyes százalékát levonják. Scherchennek tulajdonítja a fáma azt a kijelentést, mely szerint zenekarában hosszú évek óta működik egy olyan elsőkürtös, akitől ő még nem hallott gikszert.

 

Ezekre és még sokkal fantasztikusabb hírekre a hazai közvélemény magabiztosan válaszolta, hogy „ott is csak hús-vér emberek vannak, ők is csak vízzel főznek; különben is a messziről jött ember azt mond, amit akar”. Az önmegnyugtatás megtette hatását, de máris érdekes jelenségekre kellett felfigyelnünk. Különleges, számunkra szokatlan méretű fúvókák érkeztek az importált kürtökkel, melyeket szembetűnően vastag peremük miatt általában nem tudtunk használni. Hamarosan meg is született a magyarázat: „ezek nyers fúvókák, ezeket azért küldték a hangszerekkel, hogy mindenki a saját szájához alakíttassa azokat.” Majd propaganda anyagként kapott igen nehéz cseh és francia etűdökről hallhattunk véleményeket: „trombitaszerűek; kürtön ilyen nagy technika sohasem fordul elő.” Hazánkba került, ritkaságszámba menő kürtverseny-lemezekről hallható bámulatos interpretálásról is megtudtuk, hogy „ez nem kunszt, mert jól tudjuk, hogy a lemezkészítésnél addig ismétlik a felvételeket, míg az tökéletesen si­kerül.” A legbölcsebbek még azt is tudni vélték, „hogy nem előre meghatározott időben történnek az ilyen felvételek. Hanem ha a kürtös szólista úgy érzi, hogy pillanatnyilag jó embouchure-ja van, akkor betelefonál a gyárba, és azok rögtön összehívják a zenekart, a karmestert stb. és így veszik fel a koncerteket, de csak részletekben, mert ha közben kifáradna a szólista, akkor a munkát megszakítják, illetve elhalasztják mindaddig, amíg hasonló jó formába kerül”. Ezeket a hírmagyarázatokat, akár milyen képtelennek is tűntek, sokan elhitték (Quod volumus credimus libenter: amit szeretnénk, azt szívesen elhisszük). Az óvatosabbak nem bocsátkoztak kommentárokba, hanem szkeptikusan kijelentették, „szeretném én őket élőben, saját fülemmel hallani.” Ez utóbbi nézetnek voltam én is híve azzal a gondolattal, hogy nyitott szemmel és füllel esetleg felfedezhetem műhelytitkaikat.

 

1956-ban a Cseh Filharmonikusok zeneakadémiai koncertjeit hirdették a hangversenyműsorok. A nagy izgalommal várt koncerten csalódtunk, mert az első szólamot játszó kürtös, az Új Világ szimfónia IV. tételében levő kényes állásban gikszert vétett. (Hát mégis csak vízzel főznének?!) A lehűtött illúziók ellenére, másnap már kilenc órakor a hangoló szoba környékén tanyáztunk néhányan, mert így közelről, jobban meg lehet vizsgálni, hogy milyen technikával szólaltatják meg cseh kollégáink hangszereiket. Nem kellett sokáig várnunk, hamarosan megérkezett az egyik kürtös és csodát produkált. Háromszögletű ládájából kivette hangszerét, majd megszólaltatta a kétvonalas d-t és felkötötte a háromvonalas d-re. A kétvonalas e-t felkötötte a háromvonalas e-re és itt, a háromvonalas oktávban(!!!) egy olyan tökéletes e-fisz ajaktrillát produkált, amilyet még fafúvóstól is csak ritkán hallani. Mi, e tünemény néma tanúi, még szóhoz sem tudtunk jutni a megdöbbenéstől, ő máris összecsomagolta hangszerét, és bőrkabátját felvéve elment. A két második kürtössel azonban kimerítően tudtunk beszélni és sokat fúvattuk őket, mivel vonószenekari számokat próbált Ancerl a nagyteremben.

 

A nagyon kedves és közlékeny fiatalemberek készséggel állták a kérdések és a kívánságok özönét. Tőlük tudtuk meg, hogy a tegnap este gikszert elkövető kollégájuk a koncert után a szállodában dührohamot kapott, és az ezt követő letargiája annyira eluralkodott rajta, hogy öngyilkossági gondolatokat forgatott agyában. Udvarias mosollyal fogadtuk közlésüket, melyet nagyképűségnek éreztünk, mivel sehogy sem tudtuk elképzelni, hogy egy kis gikszerből miért csinálnak olyan nagy felhajtást? A témát azonban elejtettük, így fújni kezdtek, mégpedig nagyszerűen. A fentebb említett etűdöket például óriási tempóban, hibátlanul szólaltatták meg, melyek ilyen előadásban tűzijátékszerű élményt nyújtottak. Felkészültségükre az volt a jellemző, hogy hangszereiket játszi könnyedséggel tökéletesen uralták, mely nemcsak a számunkra szokatlan biztonságukban, magasságukban, és meglepő univerzális technikájukban jutott kifejezésre, hanem a kiegyenlített tónusukban is. (A háromvonalas c-d-t éppen olyan tömören szólaltatták meg, mint a nagyoktáv hangjait.) Tapasztalatcserénk végére - játékuk nyomán - a korábbi udvarias mosoly eltűnt arcunkról, és kezdtük megérteni azt a valóban bántó érzést, amikor a jég megtörésével kollégájuk biztonsági nimbusza szertefoszlott.

 

Néhány hónappal később egy cseh gyártmányú, ún. „bunkóperemű” fúvóka került birtokomba, melyet tüzetesen átvizsgálva azt tapasztaltam, hogy ennek peremvastagsága és furata lényegesen nagyobb, az általunk általában használtakénál. Gyakori kipróbálásánál azt éreztem, hogy a könnyedségnek nyoma sincs ezeken, sőt még nehezebben intonálhatóak a magas hangok, mint a mi fúvókáinkon, és ezzel egyenes arányban az állóképesség is nagymértékben csökkent. A hallott produkciók és a tapasztalás közti ellentmondásra hangszereik igen könnyű befúvásában, illetve korszerűbb módszereikben véltem a feleletet megtalálni. Modern hangszert azonban nem állt módomban kipróbálni, ezért csak az utóbbi megismerésével, elemzésével foglalkozhattam. A pillanatnyilag rendelkezésemre álló adatok kevésnek bizonyultak ehhez, így tehát csak egyetlen megoldás mutatkozott: egészében, történeti és fizikai szempontból megvizsgálni a befúvás-technika evolúcióját. Elképzelésemet indokolta az a közismert tény is, hogy a rézfúvós hangszerek uralása, csak a rájuk vonatkozó fizikai törvények felismerése és alkalmazása útján történhet. Ha viszont a fejlődés különböző szakaszait - melyek magukban foglalják az összes korábbiak lényegét, sőt a következők csíráját is - vizsgálom, minden valószínűség szerint megtalálom azt a pontot, ahol eltért a hazai irány a külföldiétől, illetve, ha ilyen nincs, akkor a jövő zálogát jelentő fizikai törvényt tudom így felfedezni.

 

Hosszadalmas munkám meghozta gyümölcsét, melyből itt csak annyit szeretnék közölni, hogy a hangminőség javítására irányuló második kampányban (1750 körül) sem történt kísérlet arra vonatkozólag, hogy a korábban művelt ansatzról* az einsatzra** térjenek át. Egyetlen bizonyítékot szeretnék az olvasó elé bocsátani, mégpedig azt, hogy a napjainkban is komoly fegyverténynek számító barokk kürtszólamokat például Domnich, Dauprath, Gallay félelmetesen nagyméretű fúvókákon szólaltatták meg, nem is beszélve Mozart kürtduettjeiről (K. V. 487.) és több kisebb mesterről, akik a kürtöst a háromvonalas Es-G-ig kényszerítették fel műveikben.

 

A történelem homályából kibányászott adatokat a fizikai elemzések tökéletesen helytállónak mutatták, sőt másik oldalról világították meg azokat. A későbbiek megértéséhez feltétlenül ismernünk kell - legalább dióhéjban - a hangképzés folyamatát természettudományos szempontból. Eszerint ajkunk az a rugalmas kettős nyelv, amely a tüdőnkből érkező egyenletes nyomású légáramnak útját állja. A szájüregben ezért fokozódik a légnyomás, ez utat keresve magának ajkainkat szétnyomva - a hangszerbe távozik. Természetesen ebben a pillanatban esik a levegő nyomása, és mivel ajkaink rugalmasak, ismét összezáródnak, visszatérnek - relatíve - nyugalmi állapotukba. A folyamat periodikus ismétlésekor tehát léglökések sorozata kerül a hangszerbe, ezen impulzusok hozzák rezgésbe a hangot képező anyagot, a hangszerben levő légoszlopot. Hogy ajkaink között másodpercenként hány léglökés megy keresztül, ez ajkaink rugalmassági moduluszától függ. Ha ez a „viszonyszám” magasabb, az ajkak „keményebbek”, hamarabb visszatérnek nyugalmi helyzetükbe, tehát gyorsabban ismétlődhet meg e folyamat; ellenben ha alacsonyabb, az ajkak „puhábbak”, akkor lassabban térnek vissza kiindulási pontjukra, tehát másodpercenként kevesebb légimpulzust engednek a hangszerbe. Minden hangnak más és más a rezgésszáma, ezért a fúvókán belüli ajakrészek rugalmassági moduluszát kell úgy változtatnunk, hogy a felhangsorban szereplő hangok rezgésszámának megfelelő impulzus sorozat jöhessen létre. (Ha ez rosszul sikerül gikszert hallunk.) Ezt a műveletet napjainkban általában ajak- és arcizmaink segítségével végezzük a megszólaltatandó hangmagasságának megfelelően. Einsatzolással azonban a fúvókán belüli ajakrészek rugalmassága alacsonyabb, mint ansatzolással. Egy bizonyos hang megszólaltatása tehát több izommunkát igényel az előbbi, mint az utóbbi módszerrel, illetve megfordítva azonos munka esetén az ansatzzal magasabb hangot lehet megszólaltatni, mint az einsatzzal.

 

A kevesebb izomenergia szükségletből következik a biztonság. Mindannyian jól tudjuk, hogy a gikszerek 90%-a a játéknak arra a szakaszára esik, amikor ajkaink kifáradnak. Ezzel a hangképzési módszerrel ez lényegesen később következik be, egyszóval az állóképesség határai kitolódnak, miáltal a gikszerveszély nagymértékben csökken. Érzelmeink tolmácsolásának elengedhetetlen feltételeit, a hangszer tökéletes uralását, és a magas színvonalú technikai felkészültség kulcsát is itt kell keresnünk, mert így a kürtön a szó szoros értelmében játszani lehet, annyira kevés energia szükséges a hangképzéshez, és ebből következik, hogy többet bírunk gyakorolni, ami viszont az ajak, nyelv és manuális technika fokozottabb kiműveléséhez szükséges.

 

Mindezen stúdiumok után, amikor a célhoz vezető utat megpillantottam, már csak az volt hátra, hogy tulajdonképpen, hogy is tegyük fel ansatz-szerint a fúvókát ajkainkra? E célból olyan kollégák játékát figyeltem meg, akik fiatalabb éveikben trombitáltak, majd később ugyanazzal az ansatzzal fújták kürtjüket és azt tapasztaltam, hogy kitűnő, nagyon biztos magasságuk sajnos, nem párosul megfelelő mélységgel. Általában az alsó oktávokban érezhető, hogy nem mozognak otthonosan és valószínűleg ebből következik, hogy itt legtöbbjük hamisan intonál. Egyszóval nem tudják azt nyújtani, amit a csehektől 1956-ban hallottam. Világossá vált tehát, hogy trombitás módszerekkel nem jutunk el a külföldiek színvonalára.

Lubik Zoltán

 

(Folytatása következik)

 

 



* Der Ansatz = ráillesztés. A fúvókának az alsó ajakra történő ráillesztését hívják így.

** Der Einsatz = belehelyezés. A fúvókának az alsó ajakba való behelyezését nevezik így.