Parlando 1963/9, 14.-18. p.

Tanítsunk korszerű módszerekkel

(Folytatás)

Látszólag zsákutcába került a kutatás, és tapasztalt szakember útmutatására lett volna szükség. Nem volt más hátra, mint külföldi professzorokhoz fordulni segítségért levélben a helyes út megtalálásához. Több tanárnak is kifejtettem kutatásaim pillanatnyi eredményeit, de sajnálatos módon ők alig, vagy egyáltalán nem ismerték az einsatz hangképzés módszereit. Munkám irányát helyesnek tartották, és mint egyetlen korszerű módszert azonos nézetükkel fémjelezték. A fúvókának kürt ansatz szerinti felhelyezése, annak pontos leírása, csak hosszadalmas, többszöri levélváltás eredményeként volt várható.

A Leningrádi Filharmonikusok budapesti vendégszereplésével hazánkban tartózkodó Vitalij Bujanovszkij-tól azonban sokkal többet tudtam meg, mint amit levelezés útján egyáltalán remélni lehetett volna. Beszélgetésünk folyamán methodikájuk (Ansatz-Einsatz), és oktatási rendszerük érdekelt elsősorban, melyekről a következőket tudtam meg.

A kürtös növendékeket általában a már több éve vonós hangszeren játszók köréből válogatják ki, valamivel fiatalabb korban, mint általában nálunk szokás. Az előtanulmányok során jó hallást, ritmust elsajátító növendékek így magasabb fokú igényesség birtokában kezdik a hangszert tanulni. Az oktatást a diaphragma (rekeszizom) légzés tökéletes beidegzése vezeti be, mely időszakban a hallgatók tükör előtt gyakorolják be a fúvóka helyét, a szájizmok munkájának irányát, az ajkak helyes rezonálását stb. Szigorúan előírt tananyaguk nincs, csak inkább irányvonal, ellenben igen nagy súlyt fektetnek az ún. egyéni oktatásra. Ez alatt azt értik, hogy általában minden jól bevált iskola, etűd-füzet a tanár rendelkezésére áll, és a növendék pillanatnyi fejlettségi fokának megfelelően a tanár a legjobb belátása szerint válogatja ki közülük a következő órák anyagát. Például az egyik órán Kopprasch 8, a következőn Paudert 3, majd Kautzky 6, Maximé 11, stb a házi feladat. Abban az esetben azonban, ha a meglevő anyagban nincs olyan etűd, amely a hallgató fejlődését tökéletesen szolgálná, akkor a tanár előveszi a ceruzáját és ír egy, a célnak legjobban megfelelő tanulmányt!!! Persze a tanárnak nemcsak a célszerűséget, a hangszeres fejlődést kell szem előtt tartania, hanem ismernie kell a zeneszerzés apróbb műhelytitkait is, mert különben a zenei intelligenciával rendelkező növendékei előtt igen furcsa színben tűnne fel. (Különösen formai és modulációs szempontból.) A komponált etűdök közül csak akkor tudnak néhányat - rendszerint évek múlva felhasználni, amikor egy másik növendék az előddel - aki részére született a tanulmány - azonos helyzetbe, körülmények közé kerül.

Megtudtam még továbbá, hogy tanévenként nyolcvan tanítási órával dolgoznak és működik egy ún. különleges tehetségek iskolája, ahova már egészen fiatal korban átküldik a különböző iskolák kürttanárai a rendkívüli képességű hallgatóikat. Amikor megkérdeztem, hogy a tanárok valóban megválnak-e legtehetségesebb növendékeiktől, azoktól akik az ő hírnevüket öregbíteni tudnák rendkívüli adottságukkal, hangszerre termettségükkel, arcáról megdöbbenésszerű értetlenség tükröződött. Másik oldalról tettem fel a kérdést: nem beszélik-e le a tanárok kiváló hallgatóikat arról, hogy tovább tanuljanak magasabb szinten? Tévedtem, mert nem az első kérdést értette félre (hiszen választékosan beszélt németül), hanem a kérdés tartalmán csodálkozott el annyira, hogy nem tudott rögtön válaszolni. „Egy tanárnak - mondotta - dicsősége az, ha a nemzeti értékek minél sokoldalúbban, tökéletesebben lesznek kicsiszolva; ez vétség lenne a pedagógiai hivatás ellen, és, és, és nálunk ilyen nincs és nem is fordulhat elő”. Ezzel kapcsolatban még egy kérdésem volt, mégpedig az, hogy őt elküldte-e tanára erre a rendkívüli tehetségek iskolájára? „Nem” volt a válasza, mert ő nem egy kifejezett talentum, ő csak II. lett a „Prágai Tavasz”-on, viszont az a fiú, akit átirányítottak erre az iskolára ugyanakkor az első helyen végzett.

Az „Ansatz vagy Einsatz”-al kapcsolatban készségesen megmutatta, hogy mi is tulajdonképpen az ún. kürt-ansatz. Fúvókájának kétharmada a felső ajkán, míg egyharmada az alsó ajkán nyugodott oly módon, hogy a fúvóka pereme az alsó ajkán a piros és fehér szövetek határa alá esett. Gyakorlatilag a perem belső éle érintőt képezett a piros és fehér szövetek határvonalára. (Jól sikerült felvételen bárki tanulmányozhatja ansatzát, ha kikeresi a ,,Film-Színház-Muzsika” 1962. február 23-án megjelent VI. évfolyam, 8. számát.)

Bujanovszkij játékára a szinte halálos biztonságán kívül szédületes magasság, mélység, szép hang, ízléses vibrátó és nagyon kiegyenlített univerzális technika volt jellemző. Az ,,ansatz”-zal történt második találkozásom alkalmával ezek a sajátságok és a „B” kürt tökéletes kihasználása nem is döbbentett meg annyira, szinte számítottam rá. Külön mondatot kell azonban szentelnem rendkívül magas fokú muzikalitásának, mely igen nagy hatással volt rám. Nem tudom, hogy náluk az elméleti oktatás ilyen fejlett-e, vagy tanára (édesapja) fektet-e nagy súlyt - a kürt oktatásán belül - a zenei igényességre, vagy esetleg ő született ilyen képességgel. Sajnos, ez a kérdés kimaradt tapasztalatcserénkből, de egy bizonyos, hogy olyan befúvás-technikával dolgozott, hogy érzelmeit tökéletesen ki tudta fejezni hangszerén!!! Egy ideig hajlamos voltam azt gondolni, hogy csak neki vannak ilyen értékes adottságai, nagyon meglepett azonban a nyugdíj korhatáron túl levő IV. kürtösük, aki koncert előtt, befúvás-képpen a háromvonalas „C”-t „engedte el”. Szándékosan használtam ezt a kifejezést, mert „biztonsági hangindítás” nélkül, a legtermészetesebben, szinte belesóhajtott hangszerébe, hosszan tartotta a hangot, és amikor megrökönyödés tükröződött arcunkról, elmosolyodott, és huncutul jól megvibrálta ezt, majd kitűnő mélységét mutatta be. Ezek után természetesen csak az a kérdés következhetett, hogy náluk nincs speciálisan mély és magas kürtös? „Nincs - volt a válasza - az első kürtösök kiválasztásánál nem a magasság, hanem a muzikalitás a döntő első sorban, mert ez a magassága mindenkinek megvan”. Gyakorlásuk időtartamáról megtudtam, hogy a IV. kürtös napi két órát, míg Vitálij négyet gyakorol, de ha koncertre készül - amit évente többször is vállal - a szükségesnek megfelelően „amennyit kell”.

Hát mégis, körülbelül hat órát?

Ha kell többet.

Nyolcat?

Ha szükséges akár tíz órát is gyakorolok naponta.

Egyáltalán hogy bír ennyit fújni?

Csak egy szabályt kell szem előtt tartani - mondotta - annyi erőt szabad a hangszer megszólaltatására fordítani, mintha a levest fújnánk, de nem annyira, hogy az kiloccsanjon a tányérból.

Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy a szovjet befúvás-technika speciális, elszigetelt módszer, mert ennek éppen ellenkezőjét tapasztalta Ujfalusi László dr. a „Prágai Tavasz” fúvósversenyen (melyről írásban is beszámolt e lap 1962. júniusi számában). Mindezt még megerősítette Prof. Solc, brüni kürt-tanár, aki tapasztalatcserénk folytán kifejtette, hogy ők 1900 körül tértek vissza az einsatz-ról az ansatz-technikára, és ma már nemcsak Csehszlovákiában, hanem majdnem az egész világon ansatz-zal játszanak a vadászkürtösök. További konkrétabb kérdéseimre, hogy hova helyezik a fúvókát, milyenek ennek méretei, az izmok munkájának iránya, a nyelv helye hangindításnál stb., stb. szinte szóról-szóra ugyanazokat mondta, mint korábban Bujanovszkij. Pedagógiai elveik is tökéletesen megegyeznek a szovjet kürtoktatással (zenei igényességet, egyéni oktatást illetően), sőt náluk nincs felvételi vizsga, hanem egy évi tanulás után nagyon körültekintően, és igen szigorúan, minden egyéni érzést félretéve (szimpatikus-e, vagy sem a hallgató, illetve a szülők befolyását) röntgen és fényképfelvétel igénybevételével, legjobb tudásuknak és lelkiismeretüknek megfelelően döntik el, hogy ki tehetséges, ki tanuljon tovább kürtölni. Ezzel kapcsolatban az a tapasztalatuk alakult ki, hogy általában nem a duzzadt, kiforduló ajkúak, hanem azok alkalmasak igazán, kiknek ún. metszett ajkuk van. (Oldalnézetben az arc síkjából nem ugranak ki az ajkak.) Akinek ajkai némileg előre ugranak - mondotta -, azoknak egy síkba kell ezeket hozni, mielőtt fújni kezdenek (mint a tehetségesek ajkai állnak nyugalmi helyzetükben), melyet mutatóujjuk szájukra helyezésével - mintha csendes beszédre intenének valakit - ellenőrzik.

Ezután - a Professzor társaságában levő - Tilsar nevű tanítványa mutatta be hangszerén az ansatz előnyeit. Játékában az volt a szembetűnő, hogy az utazás előkészületei miatt két napja hangszert nem látott egészen fiatalember, mondhatnám gyerek, előttem vette elő „Lidi” gyártmányú kürtjét és minden befúvás nélkül végig játszotta az első R. Strauss versenyt, majd J. Pauer koncertjét tökéletesen, gikszer nélkül. Kifogástalan teljesítményével bebizonyította, hogy méltán nyerte el a legutóbbi „Prágai Tavasz” harmadik helyét, bár nem érte el - a már korábban hallott szédületes produkciók színvonalát. Előadásában az egyéni muzikalitás, érzelmek kifejezése helyett, az igényes mester ízléses beállítását véltem felismerni. Mindez valószínűleg meglepően fiatal voltából, a kétnapos nem gyakorlásból és abból a körülményből adódhatott, hogy játéka közben egészen közelről igyekeztem módszereiket gyakorlatban tanulmányozni. Tisztában voltam azzal, hogy „unkollegalitásommal” nagymértékben zavartam őt, de nem tehettem másként, mert illő távolságból vajmi keveset lát az ember egy másfajta methódusból. (Ezt később ki is fejtettem neki, amit meg is értett.) Közben figyeltem meg, hogy „Vincent Bach 10” fúvókán játszik, tökéletesen úgy szólaltatja meg hangszerét, ahogy tanára elmondta. Száját nem nedvesítette meg, amikor fújni kezdett, de a kitartó játék közben ezek bőségesen nyálasak lettek. Nem törülte ezt le - mint ahogy vártam -, hanem mintha semmi sem történt volna, tovább játszott.

Búcsúzásképpen még megkérdeztem tőlük, hogy mi az igazság a fentebb említett gikszermentes „rémhírekkel” kapcsolatban? Érdeklődésemre elmondták, hogy ansatz-zal is lehet gikszert véteni, csak lényegesen ritkábban, mint einsatz-zal. Vannak olyan kürtösök, akik szinte sportot űznek ebből a kérdésből és annyira felkészülten lépnek dobogóra, hogy a legkényesebb állásokat is képesek hosszú időn át tökéletesen megszólaltatni, nagyon ritkán azért ők is fújnak gikszert.

Időközben megérkeztek a különböző országokból, intézetekből kért methódusok, illetve iskolák. Így alkalmam nyílt a szovjet, francia, olasz és német szakmunkákat összehasonlítanom. Ezen eredmények ismertetése nem tartozik szorosan az élménybeszámoló, az ansatz rejtelmeinek feltárásához vezető út különböző szakaszainak rögzítéséhez, de úgy érzem, annyit mégis közölnöm kell, hogy ezek a lényeges kérdésekben tökéletesen azonos nézeteket és méreteket vallanak a fentebb említettekkel és csak a szovjet és francia methódus között adódik két mm-es, lényegtelen differencia a fúvókák mélységét illetően.

Ilyen elméleti és gyakorlati tudás birtokában vártam a lipcsei Gewandhaus zenekar budapesti vendégszereplését, hogy mi újat tudok még ellesni Peter Damm-tól, a prágai verseny idei győztesétől? Vajon növelni tudja-e a korábbi ansatz-zal játszó kürtösök produkciója felett keletkezett bámulatomat, és ha igen, mennyire? Hol tart ma az európai színvonal?

Az első észrevételeimet megtettem a kölcsönös bemutatkozás alkalmával. Már ekkor feltűnt ugyanis, hogy P. Damm ajkain a legparányibb jelét sem lehet felfedezni annak, hogy valaha is volt-e fúvóka a száján. Az egészen csendes beszédű, igazi muzsikus beállítottságú ember mindenekelőtt bemutatta, hogy játszóhangterjedelme négy oktáv, a nagy „F”-től, a háromvonalas „F”-ig. Feljebb nem fúj - mondta -, mert ebben az esetben némileg ajkaira kellene nyomnia hangszerét, és ez elveivel, illetve fúvásmódjával ellenkezik. Természetesen ezt kétkedve fogadtuk és megkértük, hogy fújja meg a háromvonalas „F”-t és rögtön kapja le a fúvókát szájáról. Tíz kémlelő szempár igyekezett meggyőződni arról, hogy valóban nem szorítja-e ezt, a számunkra igen magas hangot. Kérésünknek szívesen eleget tett és még egy pillanatra sem tudtuk - a fúvóka pereme helyén általában rövid ideig látható - fehér nyomot felfedezni. Egyedülálló teljesítménye annyira hatása alatt tartotta a társaságot, hogy Damm hiába kérdezgette - udvariasan -, hogy melyik versenyből játsszon, vagy esetleg zenekari szóló-állásokat kívánunk-e hallani? Mi mindezeket nem is hallottuk, csak arra kértük, hogy egészen lassan tegye fel a fúvókát szájára, hogy jól láthassuk annak helyét, nyissa ki oldalt a száját, mintha levegőt venne, hogy nyelvének helyét megfigyelhessük stb., stb. Szegényt nagyon szokatlan helyzetbe hozta nagyfokú megdöbbenésünket követő tudásszomjunk, mert ekkor ő úgy festett, mint egy új játékszer, melyet a tulajdonos először visz le a játszótérre. Annyira körbeálltuk, hogy szinte fejeink összeértek, egymás vállán át igyekeztünk kapaszkodni, hogy minél többet láthassuk az új módszer alkalmazásából. Mindezt még csak elviselte volna valahogy - gondolom -, legfeljebb nehezebben juthatott levegőhöz, de készséges magatartása annyira felbátorította a jelenlevőket, hogy már arra is vágytunk, hogy egy-egy igen magas hang megszólaltatása közben tapinthassuk meg szájizmait, hogy mennyi erőt, milyen erőkifejtést végez ilyenkor. Természetesen ő erre is hajlandó volt, sőt a szerényebbeket - akik nem mertek a ritka tapasztalás lehetőségeivel élni -, ő szólította fel erre. Amikor látta, hogy mennyire érdeklődünk hangképzési technikája után, egy olyan dolgot művelt, amitől majdnem leültünk. Megfújt egy kétvonalas „G”-t, majd a hangszerét annyira lehajlította, hogy fúvókája csaknem derékszögben távolodott el felső ajkától és ennek ellenére is szólt a hangszer! Bár így elvékonyodott, levegőssé vált, de szólt e hang. Felszólította a társaság, hogy így még jobban megfigyelhetjük szájizmainak munkáját, sőt elárulta, hogy ez, a pillanatnyilag artista produkciónak tűnő mutatvány egyáltalán nem az, aminek véljük, hanem csak ellenőrzése annak, hogy valóban jól sajátítottuk-e el ezt a préselés-mentes módszert. Azok részére, kik olyan szögben álltak, hogy nem figyelhették meg tökéletesen ezt, teljesítményét megismételte, de ekkor jobbra, majd balra fordította el szájától a fúvókát, és így is szólt a hangszere.

Még tulajdonképpen egyetlen versenyművet sem játszott, csak műhelytitkait tárta fel előttünk, máris éreztük, hogy az ansatz módszerek közül is egy újabb, fejlettebb iskola szerint fúj. Fúvókáját, bár a korábban ismertetett szovjet és cseh kürtösökkel azonos módon, és helyre tette, de náluk jobban lehajlította játék közben hangszerének befúvócsövét. Fúvókájának pereme, belső átmérője és hátsó furata tökéletesen megfelelt a már megismerteknek, de mélysége ezeknél kisebb volt. (Klingenthal-i ún. Esz-kürt fúvókán játszott.) Fúvás közben felső ajkára abszolút semmi, de alsóra is csak minimális nyomás nehezedett. A mély fekvésben kiengedte, megvastagította ajkainak piros színű nyálkahártyáját, viszont a magas fekvésben ezt igyekezett elvékonyítani, szinte fogsorait befelé nyomni izmaival (de ajkait nem húzta rá fogsorára, mint a fagottosok). Ansatz-zal játszó kollégáihoz hasonlóan, egészen kis szájnyílással játszott, nyelvét ugyanúgy helyezte felső fogsora tövéhez, mint ők, sőt elárulta, hogy a mélyebb fekvésben a fog koronája irányában lejjebb kerül a nyelve. (A különböző fekvések nyelvfázisait és a fúvóka alsó ajkon való elhelyezését pontosan lerajzolta.) Játék előtt nem nedvesítette meg ajkait, de amikor azok nyálasak lettek nem törülte le. Némileg kielégített ismeret-vágyunkból következő kevésbé izzó légkört Damm fel is használta, gyakorlatban mutatta be, hogy ezzel a technikával mit lehet produkálni.

Repertoárjának csak kis részét ismertük, de Mozart kürtre írt művein keresztül Schumann: Adagio und Allegro-ján át azért eljutottunk Glier kürtversenyéig. Damm nagyon készségesen fújt, és amikor már azt hittük, hogy kifáradt, akkor még ő proponálta előttünk ismeretlen német szerzők műveit, sőt ezek után még azt kérdezte, hogy valami Bach-ot nem akarunk-e véletlenül hallani? Itt aztán igazán elemében volt. Az első Brandenburgi versenytől kezdve a kevésbé ismert és sohasem hallott kantáták következtek.

Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy koncertezéshez eszményinek mondható tónusával a „zaftosabb” operákat hogyan szólaltatná meg. Fel is tettem, e kérdést, mire ő hangszerével válaszolva R. Strauss és R. Wagner operák híresebb kürtállásait interpretálta. Előttem érthetetlen módon hangja itt tömörebbé, hősiesebbé vált; ezeket nem is vibrálta meg. Ezen a „munkaterületen” fúvási kedve oly magas fokra hágott, hogy már a teljes erőbedobást igénylő tutti állásokat is hallhattuk. Dinamikáját annyira fokozta, hogy ez szinte félelmetesnek tűnt. (Ugyanakkor valamivel korábban - a koncertekben - lélegzet elállítva élveztük pianisszimóit.) Játékával kapcsolatban teljesen felesleges megemlítenem tökéletes biztonságát, páratlan muzikalitását, kiegyenlített ragyogó technikáját, bámulatos ajaktrilláit stb., stb., hanem tökéletesen érzékeltethetem tudását, ha azt mondom, hogy nem volt véletlen, hogy a „Prágai Tavasz” fúvósverseny első helyén végzett.

Dammtól - Bujanovszkijhoz és Solchoz hasonlóan - még sok mindent megtudtam, viszont feltétlenül meg kell ismételnem, hogy a német pedagógusok is nagy súlyt fektetnek arra, hogy a kürtre jelentkező növendékek rendelkezzenek zenei igényességet biztosító zongora vagy hegedű előképzettséggel és lehetőleg ún. „metszett” ajkuk legyen. Náluk a tananyag irányvonalát főképp a Neuling és Freshe stb. iskolák képezik, de még Damm számára is arasz magasságnyi kottahalmazt, etűdöt komponált professzora.

A fentebb tapasztalatokkal összehasonlítva az országos színvonalat, megállapíthatjuk, hogy kürtkultúránk elmaradt a többi szocialista országétól, bár van néhány rendkívüli tehetségünk, akik még jobban alátámasztják e tény helytállóságát. Ha a lemaradás okát vizsgáljuk, akkor kitűnik, hogy hazai oktatásunk az einsatz-technikát véve alapul - a romantikus mesterektől igen kedvelt hangszínt helyezi a tanítás középpontjába -, és ezzel általában lemond egy lényegesen nagyobb teherbírású természetes állóképességről, az ebből következő nagyfokú biztonságról és a tökéletesen kiegyenlített univerzális ajak-, nyelv- és manuális-technikáról.

A kürt szerepe - mely nemcsak a mindinkább exponáltabbá váló és virtuózabb jellegű zenekari hangszerelésben domborodik ki, hanem az egyre szaporodó kamaraművek, valamint a jelentősebb nemzetközi versenyek színvonalában és kötelezően előírt kényesebb igényű darabjaiban jelentkezik-, azt a meggyőződést váltotta ki bennem, hogy nem elégedhetünk meg az einsatz fúvástechnika majdnem lehetetlenné váló tovább fokozásával. Hanem a haladás útjára kell lépnünk és olyan módszereket kell alkalmaznunk, amely lehetővé teszi, hogy kezdetben megközelítsük, majd elérjük a világszínvonalat.

Lubik Zoltán