Parlando 1964/2, 21.-22. p.

Tapasztalatcserén Lengyelországban

A budapesti „Bartók Béla” Zeneművészeti Szakiskola tíztagú tanári küldöttsége múlt év novemberében látogatást tett Katowicében. A hatnapos utazás keretében négy napon át élveztük lengyel kollégáink páratlan vendégszeretetét.

Meghívónk a Szíléziai Vajdaság Kultúrügyi Osztálya volt ̶ s annak zenei vezetője Stanislaw Wrona inspektor ̶ , vendéglátónk pedig a Katowicei Zenei Líceum igazgatósága és tanári kara.

Ebben a középfokú zeneiskolában ̶ mely a mi szakiskolánkkal azonos szinten, de csupán 200 körüli növendéklétszámmal működik ̶ családias, baráti légkör fogadott. A Franciszek Janicki igazgató és Felicja Kisielinska igazgatónő vezette iskolában a szakiskola és gimnázium műfaja a miénkhez hasonlóan ötvöződik. Jártunk a város másik, önálló jellegű szakiskolájában is, s ott ismerősökre akadtunk. Igazgatóját és néhány tanárát az elmúlt években már Budapesten is üdvözölhettük.

Iskolalátogatás, előjátszások, hangversenyek, rövidebb-hosszabb kirándulások (külön részünkre bérelt autóbusszal) ̶ szinte szusszanásnyi időt sem hagyva halmozták tapasztalatainkat, élményeinket.

Ottlétünk első napjaiban zárult a Vajdasági Tanács Kulturális Osztálya és a Lengyel-Szovjet Baráti Társaság által évről-évre közösen rendezett zenei verseny, melyen a katowicei és környékbeli hasonló szintű zeneiskolák legjobb növendékei indulnak. Alig fél évtized alatt kristályosodott ki a versenyek eredményeként az a közigény, amely szerint ma már nemcsak a jeles osztályzatúak névtelen száma az egyedül fontos, hanem az, hogy közülük a legjobbak már az iskolai időszakban is név szerint ismertek legyenek. S ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy művészeik karrierje romlatlanabbul indulhat, ha annak műfaji formálódása, megalapozása nem a kenyérharc idejére esik.

Sok itt a fiatal muzsikus, s igen sok a kitűnő közöttük; mindmegannyi a közigénynek most és a jövőben visszacsendülő válasza.

A Katowicei Filharmónia hangversenytermében lezajlott koncerten sok kiváló produkcióra emlékezünk vissza a „nyertesek” műsorából. Hiszem, hogy P. Paleczny zongora vagy T. Serafin nagybőgőjátékát először bár, de nem utoljára hallottuk. Bízhatunk abban is, hogy a fiatal R. Czajkowski tanár vezette szimfonikus növendékzenekar pedig a legjobb mai lengyel zenekarok utánpótlását biztosítja.

De van még valami, ami az összképbe szervesen beletartozik, s ez: a hangverseny ifjú közönsége. Derűs, de fegyelmezett magatartás, a produkciót túlharsogni nem kívánó tetszésnyilvánítás, vagy a mohóság nélküli, hivalkodásmentes beszélgetés, teázás a szünetben; s egy hiány, mint pozitívum: hiányzott a tetszést, a művészi élmény személyvességét mindig feladó ütemes taps. Sem ezen, sem a Rádió nyilvános koncertjén nem fordult elő, holott a siker óriási volt. Jelenthet-e egyáltalán csúcsot a lelkesedés crescendójában (egy zenei produkció visszhangjaként? már akusztikus gorombaságánál fogva is!) az ütemes taps, ha ugyanakkor a művészi élmény egyéni mértékének feladásával jár?!

Óralátogatásaink során

a hangszeres és elmélettanítást figyelhettük meg. A tantermek faláról Chopin, Szymanowsky rnellett, Bartók és Liszt képmása is vigyázza a növendék szorgalmas munkáját.

A zongoratanszak vezető tanára, Helena Drathowa ̶ kedves, fáradhatatlan háziasszonyunk ̶ Janicki igazgatóval együtt folyton velünk járt, s vezetett végig a környék legtanulságosabb, legérdekesebb, legfestőibb tájain. Férje, Jan Drath a lengyelek külföldet járó, kiváló zongoraművésze, a Katowicei Főiskola tanára, szintén állandó úti partnerünk és segítőnk volt.

A sziléziai gyár és bányavidék ̶ Európának e talán legsűrűbben lakott vidéke ̶ a nehéz, de céltudatos munka izzásának emlékét égette belénk. A Wistula pisztrángos felső folyásánál és kettős eredeténél jártunkban csaknem ezer méteres magasságban, felhők feletti napsütésben szívtuk magunkba az elmesélhetetlen fenyőillatot. Ez a természeti élmény kívánta enyhíteni bennünk azt a mély döbbenetet, amelyet a megelőző órákban a háború és az emberietlenség kiáltó dokumentumai láttán végigéltünk ̶ A Wieliczka-i, ezer éve működő sóbánya mélyén viszont 135 méterre jártunk a föld alatt. Három km-es sétánk során templomnyi termek, sportcsarnok, s több sóstavú óriáskatlanon kívül, abban a teremben is jártunk, amely akkora volt, hogy benne a németek a háború alatt repülőgépgyárat működtettek.

Krakkó, az épen maradt régi emlék, külön megdobogtatta szívünket: közös történelmi emlékeink szerető ápolása részükről természetes és mindennapos. Nagy Lajos leánya, Hedvig sírján naponta friss virág, s a Dóm kriptájában a nagy elődök hamvai mellett a Báthory Istváné. A Wawel képzőművészeti és történelmi kincsei láttán ebédről, továbbutazásról szinte el is feledkeztünk.

Sorolhatnám hosszan, még jobban részletezve, s összegezni talán hiába is próbálva, hogy mi mindent éltünk át, s miknek emlékével tértünk haza barátaink köréből. Hosszan elmélkedhetnénk a Rádió nyilvános hangversenyéről külön, melyen a nálunk is ismert, és sokra tartott Jan Krenz vezényelte a katowicei Rádió világhírű zenekarát; Brahrns IV. szimfóniájának páratlan megformálásáról, Andrzej Giolski baritonénekes művészi alázatú produkciójáról az egyszerű megemlítésnél több lenne írandó…

A mai Lengyelország az ifjúság országa. Amit a statisztika számarányokban papiroson kifejez, látni azt az utcákon járva-kelve is. És ez az ifjúság érzi is megnövekedett feladatát, felelősségét: én köztük csak komolyakkal találkoztam, akiknek érettségét és céltudatosságát azonban valódi koruk derűje, derűjének hamva ékesíti.

Odaérkezésünkkor tanárok és növendékek vártak bennünket a vonatnál; ugyanezek jelentek meg búcsúztatásurukra is. Barátságuk mosolya feledtette velünk a pályaudvarok eredendő, velejáró szomorúságát, mert a búcsú pillanataiban a viszontlátás örömére gondolhattunk.

Huzella Elek