Parlando 1964/5, 9.-10. p.

Hozzászólás Zoltay Dénes előadásához

Érdekes, sokrétű és gondolatébresztő előadást hallottunk a közelmúltban a TIT és a Zenepedagógus Szakosztály rendezésében. A felvetett problémák tömege szinte elárasztotta a jelenlevőket, minden új gondolatsor egy teljes önálló előadás magját is képezhette volna. Amikor befejeződött - témai gazdagságában tarthatott volna akár estig is - legalább olyan nehéz lett volna azonnal hozzászólni, mint amilyen magától értetődőnek tűnt az előadás minden felvetett gondolata. Éppen a hozzászólások gyér és nem mélyreható volta késztetett arra, hogy ne hevenyészett formában, esetleges fogalmazásban fejtsem ki mondanivalómat ott a helyszínen, hanem kíséreljem meg közel két évtizedes tapasztalatomat az ott hallottak tükrében írásban néhány sorban kifejteni.

A központi gondolatkör nem zenei szakterületi problémákat ölelt fel, hanem azt, hogy miként illeszkedik zenei nevelésünk társadalmunk egészébe, vagy talán bővebben: hogyan áll a zene ügye általában szerte a világon.

A Nagyvilág két legutóbbi számában Snow tanulmányát olvashattuk a két kultúráról. A sok és hosszú fejtegetés lényege Zoltay Dénes előadásában is megcsillan: korunk társadalmában a technikai és humanista műveltségű réteg igen elhatárolt, és egyre jobban szétválóban van, úgy hogy szinte már két kultúráról is beszélhetünk. A technikai kultúra csírája, mint politechnikai nevelés, szerte a világon egyre nagyobb helyet foglal el az oktatásban. S ahelyett, hogy a gyermekeket valóban sokoldalúvá alakítaná, előtérbe helyezi a formális technikai képzést, ellentétben a tartalmában humanista, esztétikai igényű, minden irányba ható politechnikai oktatással.

A gépek szerepe a mai ember életében az egyre fokozódó automatizálódás következtében egyre nagyobb jelentőségű. Egyszerűbb egy kapcsoló elforgatásával világhírű művészek zenei előadását meghallgatni, mint sok évi fáradságos tanulás után eljátszani egy zenedarabot valamely hangszeren. Már a gépzene és a valóságos hangverseny-élmény közti döntő különbségről 1937-ben Bartók Béla beszélt igen emlékezetes előadásban. Amennyire lemérhető a különbség rádió vagy lemez hallgatása során kialakult zenei élmény és valóságos hangverseny élmény közt, annyira igaz - az előbbi gondolatot tovább fűzve -, hogy a teljes esztétikai élményhez a zene valóságos művelése, az aktív muzsikálás elválaszthatatlanul hozzátartozik. Áll ez magára a zenei nevelésre is, ahol az ifjúság zenei aktivizálása éneklés, vagy hangszerjáték formájában nyújthat csak teljes érvényű esztétikai nevelést.

Ez utóbbi következtetésből azonban újabb gondolatok teremnek, amint azt az előadó érintette is. Az iskolai dalanyagot - még ha népdal is - a gyermekek nem éneklik iskolán kívül. Tananyagnak érzik, és nem használják szórakozásuk alkalmával. Véleményem szerint ez egyáltalán nem kifogásolható. Míg anyanyelvi óráikon az irodalom gyöngyszemeit tanulják, szabad idejükben olvasmányaikat nem az ún. klasszikusok közül válogatják. Utóvégre - mint az egyik felszólaló helyesen hozzáfűzte - nem járhat az ember mindig ünnepi ruhában. A népdal formai és tartalmi egységében, hangvételében és sajátos folklór karakterével: remekmű. Éneklése hangulathoz, alkalomhoz kötött, nem hangozhat fel akármikor, ezt nem is volna helyes erőltetni. Sokszor szövegi okok miatt a városi gyermektől valóban távolabb esik, mint a falusitól. De különösen azok a dalok, melyek erős érzelmi gazdagságuk miatt vidámságban vagy bánatban, örömben vagy melankóliában utat nyitnak érzelmeik kifejezésére, nem idegenek az ifjúság előtt később sem. A serdülőknek a népdal elleni ágálása nem hazai specialitás, hanem világjelenség. Japán diákok éppúgy, mint franciák, németek vagy osztrákok iskolán kívül alig énekelnek népdalt, s a legtöbb helyen ezek alkalmazása még a tanítás menetében is nehézséget okoz. A moszkvai Szokolov-kórus 13-15 éves lányainak a nagyszerű kóruspróba után hiába intonálgattuk a szebbnél szebb orosz népdalokat, csak összesúgtak, vállukat vonogatták és nem akartak énekelni. Valamiféle, a műzenéhez viszonyított alacsonyabb-rendűséget éreztek tán bennük? Vagy túl sokat énekelték, megunták talán? Mindenesetre a saját kedvükre nem daloltak.

Más jelenség, melyre az előadó is rámutatott, a házi kamarazenélés teljes hiánya. Valóban, bár szórványosan előfordul, azt lehet mondani, hogy megszűnt. A család szórakozását oly sok egyéb, könnyebben megközelíthető dolog merítheti ki - rádió, televízió, mozi, színház, lemezjátszó, magnó -, hogy az otthoni aktív zenélésre már nem kerül sor. Ezt a szerepet is az iskola, illetve zeneiskola veszi át, kihagyván belőle az ifjak és, felnőttek aktív zenélését, miután az amatőr mozgalom (a Népművelési Intézet sok hasznos kezdeményezése ellenére) ezen a téren csak az első lépéseknél tart. Valóban, nehéz is a mai technika emberének zenei aktivitását felébreszteni, amikor annyi körülmény akadályozza, nehezíti ezt a folyamatot. S miután a mai felnőttek a mai ifjúság szülei, szinte csak gyermekeiken keresztül tudjuk őket esztétikailag nevelni. E nevelés, véleményem szerint, ma valóban az egyetlen, a legeredményesebb, s ezen a téren nem csekély munkát végeztünk az elmúlt 15 évben. A zenetaníttatás divatja kettős hasznot hozott, és általános zenei művelődésünk távlati szempontjából nagyfokú felemelkedésre mutat.

A felvetett sok érdekes gondolat közül még csak egyet szeretnék kiragadni: a hallgató és az előadó zenész közti szakadék kérdését. Ez bizony valóban fennáll, és bár Zoltay Dénes lehetségesnek tartja e szakadék áthidalását, a magam részéről úgy látom, hogy nem hidalható át, sőt egyre inkább mélyül, különösen ha korunk zenéjének szemszögéből vizsgáljuk. Bizarr ötlet lenne: a mai zenében azért szűnne meg a szakadék hallgató és előadó (vagy zeneszerző) között, mert 1. nem a régi értelemben vett szakképzettség kell a zene („zene”?) megírásához, hanem csak technikai jártasság, ötlet, variáló érzék (aleatórikus zene) - vagy mert 2. ezáltal az előadóművész maga is szerzővé vált, illetve azzal szűnt meg létezni, hogy beleolvad a komponálási folyamat tevékeny részébe? Eszerint bárki alkothat… E bizarr gondolatsor helyett a realitás azt mutatja, hogy a tömegek zenei nevelésénél bizonyos fokozatok megtartása az egészséges, és - ismét a Népművelési Intézetre hivatkozva - az öntevékeny mozgalom szárnyait kellene jobban kibontani, a társadalmi élet részesévé tenni, abból is divatot kialakítani, mint amilyen divat lett gyermekeink zenére való taníttatása.

A gyermek és felnőtt között azonban kimaradt az ifjú. Középfokú iskoláinkban csak kis százalékban van énekoktatás, mert a tagozatos osztályokban elmarad. Mennyire fontos volna pedig a hu mán nevelés szempontjából, éppen a nyelvi tagozatos osztályokban az éneket megtartani! És mennyire hozzátartozna az ideális, politechnikai képzés teljességéhez az esztétikai nevelés zenei ága! A sok technikai középiskola teljesen zenétlen. Hiába jutott el a serdülő ifjú 14 éves koráig egy bizonyos zenei szintre, hiába ébredt fel benne a jó zene iránti igény, a zenétlen középiskola a legérzékenyebb korban - 14-18 éves korig - magára hagyja az ifjút, és átengedi a jazz korlátlan szenvedélyének. Vitathatatlan érdeme az Országos Filharmóniának, hogy ifjúsági bérletei közé ipari tanulók részére is vett koncerteket, de ez a forma az esztétikai nevelés szempontjából sose lesz elég, továbbá mindig csak kevesen, főleg fővárosiak jutnak el oda. A négy középiskolai év alatt az általános iskola zenei élményei elfakulnak, s a technika felé vonzott felnőtt ifjú csak elvétve fog szórakozásai közt az igazi művészet forrásánál felüdülést keresni.

Nehéz problémák ezek. Nem is oldhatók meg máról holnapra. Az alapokat, mint az előbbiek során már egy helyen kifejtettem, a gyermekkorban kell lerakni. Az iskolában, az énekórán, a zenetanfolyami oktatásban. Ennek megszámlálhatatlan kihatása van a felnőttek felé is. Nagyon sok türelem is kell ehhez a munkához. Az emberek formálása hosszú művelet, olykor generációk kellenek hozzá. A Bartók Mikrokozmosz-án, vagy Kodály kórusain felnőtt nemzedék nem fogja az esztétikai szép kategóriáját ó-konzervativizmussal érzékelni, mint ahogy azt mai felnőttek még igen sokan teszik. De ehhez idő kell. A felnövekvő nemzedék, ha haladását a helyes esztétikai nevelés követelményeinek megfelelően minden erőnkkel elősegítjük, művelt zenésszé és művelt közönséggé válhat. Csak ne akadályozzuk meg ebben.

Szőnyi Erzsébet