Parlando 1964/5, 19.-21. p.

Ankét a régi magyarországi zenekultúra felélesztéséről

A Parlando áprilisi számában hírt adtunk arról a megbeszélésről, amelyet régi magyar zeneművek felélesztésével kapcsolatban az Országos Széchenyi Könyvtár kezdeményezett. Vécsey Jenő, az Országos Széchenyi Könyvtár zenei gyűjteményének vezetője hasznos szempontokat és javaslatokat eredményező vitát indított el.

„A régi magyar és magyarországi zenekultúrával szervesen összefüggő művek gyakorlati életre keltésének terén ma már több pozitív kezdeményezés áll mögöttünk - kezdte bevezetőjében Vécsey Jenő. A Rádió, a Zeneműkiadó Vállalat, újabban pedig a Hanglemezgyártó Vállalat - akár eredeti formájukban, akár a mai gyakorlat számára előnyösebbnek mutatkozó átdolgozásokban teszi e művek egy részét hallhatóvá, vagy hozzáférhetővé. Az Országos Széchenyi Könyvtár zenei gyűjteménye - azon túl, hogy mindezekhez anyagot szolgáltat, kiadványsorozatot létesít-, a Nemzeti Múzeum zenei gyűjteményével karöltve rendszeresen bemutatókat rendez. Természetes ez már csak azért is, mert gyűjteményünk ilyen szempontból az ország leggazdagabb forráshelyének tekinthető és úgy érezzük, hogy a megőrzésen túl az érdemleges művek újjáélesztése olyan szempont, amelyet nem ítélhetünk mellékesnek.

Nem akarok itt arra a sokszor hangoztatott különbségre célozni, amely e téren pl. Lengyelország, vagy Csehszlovákia - és mi közöttünk mutatkozik -, de amikor külföldön itt-ott már szinte túlzásokba is átcsap ez az igyekezet, nálunk jelentős nemzeti szerzőink művei is részben kiadatlanok még, vagy egykori kiadásaik már olyan ritkák, hogy szinte hozzáférhetetlenek a gyakorlat szempontjából. Így nem túlzott az a megállapítás, hogy a magyar múlt zenei emlékeinek közkinccsé tétele terén adósságaink nagyobbak, mint érdemeink.

Amikor nemrégen itt, a Magyar Zeneművészek Szakszervezetében részt vehettem a zenepedagógusok továbbképzési tervének tanácskozásán, s amikor éppen a magyar zenetörténet tematikájáról esett szó, az volt az érzésem, hogy sok mindenre fel fogjuk hívni a figyelmet, s akik komolyan érdeklődnek majd egyes régi szerzők művei iránt, azokat továbbra is csak ismertetésekkel tápláljuk ahelyett, hogy valóban érdemes kompozíciók kottáját adnánk a kezükbe.

Azon a tanácskozáson nagy hirtelenséggel fel is szólaltam és javasoltam: tudatosítani kellene ezeken a továbbképző előadásokon, hogy a kéziratok, vagy a régi s már széltében hozzáférhetetlen kiadások nagy része gyűjteményünkben lelhető fel. A Parlando-nak cikket is ígértem erről a problémáról; de éppen, mert fölvetődött, vele együtt felszínre törtek a mellékproblémák is: valóban fel fognak-e jönni pl. a vidéki pedagógusok, hogy kiválogassák és lemásolják az egyes műveket? Mint a tapasztalat mutatta, már maga az említett felszólalás is elindított bizonyos érdeklődést. Érkeztek levelek, kérések, amelyek legjobb szándékuk mellett is inkább tapogatózó jellegűek voltak. De ha történetesen, konkrét kérések érkeznének, ez is nyitva hagyná a további problémát: hogyan juttassuk el e műveknek anyagát az érdeklődőhöz? A fotózás, vagy a másoltatás elég költséges; nem szólva arról, hogy a forrásanyag gyakran olyan jellegű, amely nem is adható bizonyos gondozás nélkül közhasználatra. Ezért volna szükség egy olyan - megfelelő és találó címmel ellátott - antológia- vagy gyűjteményféleségre, amely minden pedagógus rendelkezésére állhatna nyomtatott formában, megfelelő szakemberek gondozásában, illusztrációkkal és ismertetőkkel bővítve.

Meg kell jegyeznem, hogy a Nemzetközi Zenei Forrásrepertórium (RISM: Répertoire International des Sources Musicales) magyarországi munkálatai során sok vidéki helyről kiderült, hogy értékes forrásanyagot tudna szolgáltatni, olykor érdekes helyi jelleggel is. Szerencsére, e munkálatokban gyűjteményünk is részt vesz s a gyűjtött adatokat regisztrálja. Mindezeket összevetve, a helyzet valóban érettnek látszik arra, hogy az említett felélesztési munka - esetleg éppen a pedagógián keresztül - minél előbb meginduljon.

A továbbiakban kifejtette, hogy olyan instruktív, de érett művészi interpretációra is alkalmas magyar (ill. a hazai zenekultúrával szervesen összetartozó) sorozatra, v. gyűjteményre gondol, amelynek tervét es formáját előnyösen, szak szerint kellene tagolni. A megvalósítás, kivitelezés, terjesztés - s általában az egész kérdés szervezési rendjének szempontjából tartotta fontosnak, hogy most - a kezdet kezdetén - illetékes szakemberek segítségét és tanácsait kérje. Quasi vitaindításul a megvalósítandó feladat szempontjait a maga részéről az alábbiakban vázolta:

1. Csak érdemleges művet szabad feléleszteni.

2. A kiadás gyakorlatilag előad ható darabokat válogasson össze.

3. Egyelőre a következő tagolást vélné indokoltnak:

hangszeres szóló-művek,

szóló-énekművek (önálló kompozíciók), operaáriák és együttesek,

kórus kiadványok,

kamarazeneművek,

vonós- és kiszenekari művek.

4. A kiadásra kerülő anyagnál nem az a legfontosabb, hogy az egyes kötetek v. füzetek kronológikus rendben jelenjenek meg, inkább a művek egyedi értéke és a változatosság legyen irányadó. A mellékelt ismertető és illusztrációs anyag viszont kell, hogy pontos és hiteles adatokat szolgáltasson a műre, szerzőjére s annak korára vonatkozóan.

5. Egyes műveknél a gondozás elkerülhetetlen. Bizonyos korrekciók, „retusok” szükségesek a régi anyagban, de az ún. átdolgozásoktól óvakodni kellene. Nem tartozik a kerülendő átdolgozások kategóriájába az olyan közlési mód, amikor pl. ma már nem-használatos hangszerekre szerzett műveket ír át a közreadó mai hangszerféleségekre (pl. a lant, lyra, csákány, baryton stb.)

6. Vokális műveknél, amennyiben kisebb korrekciók nem elegendők a szöveg mai használhatóságának biztosítására, a stílusosan átdolgozott szöveg mellett közölni kell az eredeti szöveget is.

7. A válogatás felölelné a régebbi és újabb korok kompozícióit is, legnagyobb számban természetesen a 18. és 19. századból.

8. Az anyag terjesztésének igen előnyös tényezője volna a pedagógiai vonal, a publikálás formáját mégis úgy kell megválasztani, hogy az a kiadásra kerülő műveket elsősorban előadási célra szánja.

Az ismertetett szempontokhoz a jelenlevők közül mindenki hozzászólt: így alakult ki az a terv, hogy mindenekelőtt a gyűjtemény ismerői végezzenek nagyobb arányú válogatást, amelyet az egyes szakterületek illetékesei néznek át, majd szűkebb válogatás révén jelölik ki a legérdemlegesebb műveket a különböző műfajok terén. Felmerült annak szükségessége is, hogy az Országos Széchényi Könyvtár és a Nemzeti Múzeum zenei gyűjteményei továbbra is folytassák történeti bemutatóikat, amelyeknek sorában most mindenekelőtt a kiadásra alkalmasnak ítélt művek szerepelnének. Külön problémát vetnek fej azok a művek, amelyek téma-minőségüknél s történeti jelentőségüknél fogva okvetlenül helyet kérnek a sorban, de feldolgozásmódjuk - harmonizálásuk, hangszerelésük stb. - nem áll azon a fokon, hogy a tematikus anyagot megfelelően reprezentálja. Mind ez, mind egyéb szempontok is bizonyították, hogy nem egyrétű problémáról van szó, s a tervezett kiadványsorozatnak megfelelő mértékben való differenciálása nemcsak előnyös, de szükséges is. Ezek alapján értelmezendők Vécsey Jenő zárószavai is: „… így érhető el, hogy a sorozat, gyűjtemény (vagy bármi más, alkalmasabb névvel is illethető kiadás) egyes füzeteinek szaporodásával hazai zenénket és zenekultúránkat egyre bővebb történeti anyag reprezentálhatja a jövőben - s a művek jó kiválasztása biztosíthatja, hogy a felélesztettek életben is maradjanak.”