Parlando 1964/6, 22.-24. p.

Hogyan szolgálja a Tanítóképző Főiskola új tanterve
az iskolai zenehallgatás ügyét?

Mikor az 1940-es évek vége felé először jutott kezünkbe a „Szovjetunió alapfokú iskoláinak énektanterve”, nem kis csodálkozással láttuk, hogy a szovjet iskolákban milyen fontos szerepe van a zenehallgatásnak, hogy minden osztály számára cím szerint kötelezően vannak előírva a meghallgatandó zenedarabok, hogy egy-egy darabot több alkalommal is meg kell hallgatniuk a tanulóknak az alapos megfigyelés céljából. Meglepett mindnyájunkat a zenével-nevelésnek ez a kidolgozott, céltudatos rendje. Azt is örömmel vettük tudomásul, hogy a többségében orosz és szovjet szerzők művei mellett helyet kapnak a nagy nyugati mesterek alkotásai is.

Rá kellett döbbennünk, hogy bizony mi kissé lemaradtunk ezen a téren. Bár nálunk is voltak eredmények. A film, a rádió már a 30-as években kiélezte a kérdés fontosságát, az élet már dörömbölt az iskolák ajtaján. Az ajtók lassan nyiladozni kezdtek. Az oktatók nagy része nem tudott ellent állni a zenére szomjas tanulok kérésének, s zongorázott olyan darabokat, melyekről úgy gondolta, közel állnak a gyermekekhez: Bach, Haydn, Mozart, Beethoven kis darabjait, Schumann Jugend Albumának, Kinderszenen-jének, Bartók Gyermekeknek, Mikrokosmos-ának darabjait. Kerényi-Rajeczky „Éneklő iskola” c. módszertani könyvében (1940) ezt olvashatjuk: „A zongora használhatóságának legfőbb alapja az, hogy a mi időnkben ennek a hangszernek van a legnagyobb irodalma. Zongorára találhatunk a leghamarabb olyan darabokat, amelyek tartalom és nehézségi fokozat szempontjából egyszerre megfelelnek a tanítvány és a tanító igényeinek és képességeinek. Mai viszonyaink között ez az a hangszer, amellyel a zeneirodalmat a legkönnyebben megismerhetjük, mert nemcsak a kifejezett zongoradarabok előadására alkalmas. Művészi és tanulmányi célokra egyformán megfelel. Sajnos, aránylag még mindig drága és nagydarab hangszer.” „Az ének tanítónak tudnia kell zongorázni. Nem kell virtuóznak lennie, de tudnia kell világosan, formásan és átéléssel játszani. Zongorázva mutatja meg, hogy kap egy kép, téma, vagy történés zenei kifejezést; hogyan alakul ki a művészi előadás a gépies ledaráláson túl; sőt – nem is olyan utolsó szempont – elfogódottság nélkül példát ad a tanítványnak arról, hogy milyen elmélyedéssel és lelkesedéssel lehet behatolni egy zenedarab világába. Ennek elérése még szerényebb technikai képességekkel is lehetséges.”

Ádám Jenő „Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció alapján” (1944) c. könyvében ezt írja: „Megbecsülést, szeretetet kíván ébreszteni maga iránt a tanító? Muzsikáljon tanítványainak!”

Termékeny és irányt mutató igazságok ezek ma is. Felszabadulásunk óta szinte állandó jelleggel előtérben volt az iskolai zenehallgatás ügye, több folyóirat-tanulmány bizonyság erre.

Mi a helyzet ma? Erre a kérdésre az 1963-as általános iskolai reform-tanterv ad választ. „Zenei bemutatás” címen a III- VIII. osztályok számára ír elő anyagot. A III.-VI. osztályban 4-5 gyermek-, nép-, úttörő- és tömegdal meghallgatása a feladat hangszeres és énekkari feldolgozásban. Az V.-VI. osztály folytatja a dalfeldolgozás-bemutatásokat, új anyagként az V. osztályban kis táncok hangszeres előadását írja elő; a VI. osztályban magyar táncokat és kis jellemdarabokat kell bemutatni. A VII. és VIII. osztályban szerzők és címek szerint nevezi meg a tanterv az anyagon: Kodály Háry János-részletek, Szabó Ferenc Ludas Matyi szvit-részletek; áriák, rövid szimfonikus tételek a VII. osztályban, Erkel, Mozart, Verdi, Musszorgszkij opera-részletek, Beethoven Öröm-óda, szemelvények Szabó Ferenc Feltámadott a tenger c. oratóriumából a VIII. o.-ban. Az „Utasítás”-ban a következőket olvashatjuk:

„A zenehallgatás az I.-IV. osztályban kiegészítő jellegű foglalkozás, tantervben először kapott helyet. A zenehallgatás bevezetését az a meggondolás indokolja, hogy nagyon lecsökkentjük a zenei élmények körét, ha a tanulókat kizárólag a maguk által megszólaltatható zene területén tartjuk, noha a tanulók rendkívül élvezik a hangszeres játékot, az ismert dalokat szívesen hallgatják mások előadásában. Ezért írja elő a tanterv, hogy már I.-IV. osztályban hallgassanak meg a tanulók néhány népdalt, tömegdalt hangszeres, énekes vagy kórus előadásában. Legjobb, ha a dalt énekelni is tudják. Tulajdonképpen a tanító minden bemutató éneke zenehallgatás a tanuló számára. Ehhez csatlakozhat az Ő, vagy hangszert tanuló gyermekek hangszeres játéka. Elsősorban élő zenei bemutatásokra törekedjünk. (Kiemelés tőlem. R. L.) Hanglemezt, magnetofont csak ritkán alkalmazzunk.”

A felső tagozat részére készült Utasítás a következőkkel egészül ki: „A zenehallgatás az oktatás egész folyamán szoros kapcsolatban legyen az énekléssel. Ezért ismert dalok hangszeres előadásával kezdjük el a munkát. Ismert dallamokon ismerjék meg a tanulók a hangszerek, a zenekarok és az emberi hangfajták, a kórusok hangzását, színét, kifejező jellegét. Később a hangszeres művek témáit tanulják meg énekelni.”

Mindezekkel egyet kell értenünk. Sőt a legnagyobb elismeréssel kell megállapítanunk, hogy a tanterv végre helyesen írja elő a zenehallgatással kapcsolatos feladatokat.

Igaz az, hogy a tanterv még nem végrehajtás, de az is igaz, hogy a tanterv döntő mértékben irányítja a pedagógus munkáját. Az eredmény a pedagógus munkáján áll vagy bukik. A pedagógus munkáját a tanárképzés színvonala határozza meg.

Ejtsünk itt néhány szót

az általános iskolai ének-zene szakos tanárképzés

ügyéről. 1949-ig a Zeneművészei Főiskola egyedül végezte ezt a munkát. Elemi iskolai énekszaktanítói, középiskolai énektanári és tanítóképző-intézeti ének- és zenetanári képesítést nyújtott. Az 1947-ben Budapesten, 1948-ban Debrecenben (egy év múlva Egerbe költözött át), Pécsett és Szegeden induló pedagógiai főiskolák ének-zene tanszékei bekapcsolódtak a tanárképző munkába. Az elmúlt 17 év alatt a pedagógiai (ma tanárképző) főiskolák nappali és levelező tagozatain az általános iskolai ének-zeneszakos tanárok százait képezték ki. Ennek köszönhető (és még sok más intézménynek, pl. a Zeneművészeti szakiskolák továbbképzőjének. A szerk. megj.) az a fejlődés, (melyről nem sokat szoktunk beszélni), hogy míg a 30-as években csak Budapesten volt szakrendszerű énektanítás, ma már az a panasz, hogy egy egész járásban nincs ének-zeneszakos tanár. Igaz, ez baj, de eddig eljutni sem volt könnyű. Bizton reméljük, hogy sikerülni fog ezt a hiányosságot is pótolni. A cél, hogy az ország minden általános iskolájában szakember tanítson, elérhető közelségbe került.

A tanárképző főiskolák az elmúlt 17 esztendő alatt a legkülönfélébb szakpárosításban képezték az ének-zeneszakos tanárokat. Az 1959 szeptemberében bevezetett 3 szakos képzés nem szolgálta a jó zenei szakemberképzés ügyét. A tapasztalat szerint a hallgató szempontjából megemészthetetlennek bizonyult a 3 szak, megakadályozta a zenével való elmélyült foglalkozást. A főiskolai reform ezért állítja vissza a két szakos képzést. 1964 szeptemberétől a magyar, az orosz, a történelem és a matematika szakok mellé választhatja a hallgató az ének-zenét.

Nézzük meg ezek után, hogy segíti a tanárképző főiskolák zongoraoktatása az általános iskolai zenehallgatás anyagának kialakítását. A tanterv csak a VII-VIII. osztályok anyagát írja elő konkrét formában, az I-VI. osztályok anyagát csak általánosságban: népdalfeldolgozások, magyar táncok, jellemdarabok, áriák, szimfóniatételek stb. Ez utóbbi anyagot ki kell alakítani, igen nagy gonddal kiválogatni a műveket szerző és cím szerint, mert egyáltalán nem közömbös az, hogy mit hallgattatunk meg tanulóinkkal. A legfontosabb az élménydús zenei mondanivaló. Ha ilyen darabokat sikerül összeválogatni, már könnyebb lesz az életkori sajátosságok figyelembevételével az anyagot osztályok szerint elrendezni. Ezt a munkát a „több szem többet lát” elve alapján lehet elvégezni. Nincs olyan jó zenedarab, hogy egy még alkalmasabbat ne lehessen találni helyette. Döntő fontosságú a zenehallgatás elindítása az alsó tagozatban. Ha itt olyan műveket hallhat a tanuló, melyek figyelmet fölkeltik, melyeknek tartalmát képes felfogni, akkor nyert ügyünk van. Akkor elindul a tanuló a zenehallgatás, a „zenefogyasztás” útján, s további gondos vezetés mellett eljuthat arra a fokra, hogy a zenét igényelni fogja, érdeklődéssel fog fordulni a hangversenyek, a rádió, a televízió zenés műsorai felé.

A tanárképző főiskolák zongoraoktatása elsőrendű feladatának tekinti, hogy a leendő tanár képes legyen népdalok, műdalok, tömegdalok zongorakíséretének ellátására, tudjon könnyű és közepes nehézségű népdalfeldolgozásokat, táncokat és karakterdarabokat előadni a tanulók előtt. Zongoraiskolánk (Gyárfásné-Kelemen-Rezessy: Zongoraiskola I. Tankönyvkiadó, 1954.) összeállításának munkájában, a darabok kiválogatását úgy végeztük, hogy nagy részükben a zenei és zongoratechnikai képzés mellett az általános iskolai zenehallgatás céljára is alkalmasak legyenek.

A darabok kiválasztásában elsőrendű szempontnak tekintjük az élményszerűséget. (Élménytelen, üres zenével nehéz a hallgatóban élményt kelteni.)

Most már az oktatókon a sor, hogy a holt kottafejeket élő muzsikává nemesítsék, úgy oktassák tanárjelöltjeiket, hogy a megszerzett technikát képesek legyenek a helyes zenei kifejezés, az élménydús zenei bemutatás szolgálatába állítani.

Bevezetőnkben idéztük az Utasítás egy gondolatát, mely lehetővé teszi, hogy az ének-zene tárgy oktatója a hangszert tanuló gyermekek játékát is felhasználhassa a zenei bemutatások során. Úgy érezzük, hogy érdemes erre az útra lépni, mert megvalósulhat az általános és a zeneiskolák eredményes összeműködése a magyar zenei tömegnevelés érdekében. Olyan kis kapu ez, amit érdemes szélesre tárni. Nagy élmény a tanulók szempontjából, rádöbbennek, hogy egyik társuk milyen fokra jutott el hangszere kezelésében. Az ebben rejlő példa erejét nem vonhatjuk kétségbe. A zeneiskolai tanár szempontjából sem lehet közömbös az ügy, hogyan szerepel tanítványa egy gyermeki közösség előtt. Igen hasznosan működhetik közre mind a darabok kiválasztásában, mind az előadás előkészítésében. További lehetőség az, hogy a hangszeres tanárok saját hangszerük irodalmát tekintsék át, hogy kiválasszák a zenehallgatásra alkalmas darabokat.

Rezessy László