Parlando 1964/6, 27.-28. p.

A „Ritmika”

(Pár hónappal ezelőtt a Televízió Híradója riportot készített a miskolci Egressy Zeneiskolában, ahol új tantárggyal: a Ritmikával kísérleteznek, s az egy éve működő csoportról készítettek felvételeket. E rövid riport előtt kerestük fel Szentpál Olga érdemes művészt, hazánk egyetlen most is;működő diplomás Ritmika tanárát és megkértük, hogy értékelje a miskolci kezdeményezést.)

„Művésznő, vázolja nekünk, hogyan született meg a Ritmika?”

A Ritmika, mint sok más újdonság, valójában nem is újdonság, Eredetét keresve a századfordulóra kell visszatérnünk. Emil Jaques-Dalcroze svájci zeneszerző, zongoratanár is volt. Tanítás közben azt tapasztalta, hogy növendékei csak vizuálisan tanulják meg a feladott zenedarabokat, és csak a legtehetségesebbeknek válik a zenemű sajátjává (ez a probléma nálunk ma is jelentkezik). E felismerés alapján két segéd-tantárgyat dolgozott ki. Az egyik a szolfézs volt, amely speciális felépítésű rendszerével ugyan kevéssé hasonlított a ma nálunk tanított szolfézshez, de célja, mint a zenei nevelés akusztikus segédeszköze, nem különbözött tőle; a másik segédtárgy, a Ritmika, felszabadította a helyhez kötve muzsikáló embert, s a zenei elemeket mozgáselemekbe, a zenei ritmust az egész testet átható mozgásfolyamatokba ültette át.

„Ezek szerint a Dalcroze-ritmika a századfordulón született. Mikor ismerte meg”?

Jacques-Dalcroze rövid néhány év alatt tapasztalta a zongoratanításban a szolfézs és a Ritmika kitűnő hatását, és legjobb tanítványaival széles nyilvánosság elé lépett, hogy módszerét megismertesse. Bár a Ritmika és a szolfézs nem színpadi produkció és lényege nem a látványosság, a Dalcroze-bemutatók sikere mégis rendkívüli volt. Jómagam 1912-ben Budapesten láttam bemutatójukat, és ekkor határozta, el, hogy nem zongora tanár, hanem úgynevezett „Dalcrozienne”' leszek. 1913-ban sikerült is kikerülnöm Hellerauba, ebbe a Drezda melletti intézetbe, ahol Dalcroze a háború kitöréséig működött. Az intézet ekkor már világhírű volt.

„Milyen hallgatókkal foglalkozott az intézet? Milyen volt az oktatási módszere?”

Nagyon érdekes hallgató gárdája volt. Minden korú (18 évestől ősz hajú férfiakig-nőkig), számtalan nemzetiségű (francia, svájci, norvég, osztrák, orosz, angol, amerikai, japán, kínai, indiai stb), köztük zenetanár, karmester, színész, rendező, táncos, szinte nem is győzöm felsorolni, no meg egy sereg helleraui és drezdai gyermek tanult ott.

A tantárgyak közül a két főtárgy napi 1-1 vagy 2-2 órában szerepelt. A tanítás tréninggel kezdődött. A többi tantárgy közül a zongora improvizáció, karének, „plastique animée” (lelkes tér és forma gyakorlatok), pedagógia, anatómia az, amire elevenen emlékszem.

A ritmika-gyakorlatok - amelyek nagyjában tempó, metrum, hangjegy, ritmus, frazeálási gyakorlatcsoportokra oszthatók - rövid, egyszerű, egyszólamú feladatokkal kezdődtek, és fokról fokra jutottunk el a hosszabb, bonyolultabb poliritmikus és polimetrikus gyakorlatok megoldásához. A gyermekek számára pedig Dalcroze maga sok énekes-ritmikus játékot komponált. Ezeknek kedves dallama, vidám szövege megkönnyítette a ritmikai feladatok mozgásbeli megoldásait.

„Hogyan foglalhatnók össze a Ritmika lényegét és célját?”

A Ritmika célja, hogy a gyermek egész testében érezze a metrikus lüktetést és átélje a ritmusokat a különböző tempókban.

„A Ritmika több mint félévszázada él és sikereket hoz igen sok országban. Mi az oka annak, hogy a mi zeneiskoláink és szakiskoláink egyáltalán nem alkalmazzák?”

Erre nehéz felelni. Az egyik oka, hogy nem ismerik eléggé a Dalcroze-ritmika eredményeit. A másik oka bizonyára a gyermekek túlterhelésének félelméből fakad. A gyermekek óraszámát vizsgálva úgy látják, hogy a Ritmikát mint külön tantárgyat nem lehet beilleszteni a megengedett keretbe. Tapasztalatom szerint a Ritmika órák nem terhelik túl a mai gyermekeket, sőt! A sok ülő foglalkozás után felfrissülnek a „zenére mozgó” órákon.

„A jelenleg folyó Ritmika renaissance-ot minek köszönhetjük?”

Nem csak renaissance-ról beszélhetünk, mert van bizonyos folyamatosság. Magam 1919-től hosszú évekig tanítottam Dalcroze-ritmikát a Nemzeti Zenedében, majd a Színművészeti Főiskolán, jó néhány éve pedig a Zeneművészeti Főiskola ének főtanszakán tanítok (Oláh Gusztáv a Szovjetunióban látta a Dalcroze-ritmika eredményeit, és ő tartotta fontosnak e tantárgy bevezetését a mi Főiskolánkon is). A Népművelési Intézetben a pedagógusok tanfolyamain lányom, Szentpál Mária tanít. Ő írta a „Gyermektáncok” első két kötetében a Dalcroze-ritmika tananyagát 6-12 éves néptánc-szakkörökben tanuló gyermekek számára. Ezen kívül az elmúlt évben három kísérleti csoport indult: az egyiket szakiskolai növendékekkel magam vezettem, másikat nagyobb zeneiskolás növendékekkel Szentpál Mária tanította, a harmadikat Erdélyi Lászlóné Miskolcon második osztályos zeneiskolás kicsikkel indította. Budapesten egy lelkes csoport karolta fel a Ritmika ügyét, élükön Kadosáné és Szervánszkyné állt. Miskolcon Erdélyiné 1957 óta fáradozik a Ritmika (mint tantárgy) zeneiskolákba való bevezetésén. Ő ugyanis tanulmányozta az észak-lengyelországi zenei liceumok Ritmika tanítását és módja volt meggyőződni annak igen kitűnő hatásáról a zenetanításnál. Lengyelországban nemcsak a zeneiskolákban, hanem az általános iskolákban is az első osztálytól bevezetett tantárgy a Ritmika. Végigkíséri a gyermekek életét egész a főiskolák tanárképzőjéig. A Ritmika tantárgy bevezetésének pártolója dr. Friedrich Józsefné is, a Zeneművészeti Szakiskola gyakorlójának vezetője, aki még zeneiskolai növendék korában ismerkedett meg e tantárggyal. Ő hívta fel a Művelődésügyi Minisztérium figyelmét is a zenei reform kapcsán a miskolci kezdeményezésekre. Friedrichné ösztönzi tanárképzőseit a Ritmika-tanfolyam hallgatására és gyakorlati munkájára.

„Véleménye szerint mi a miskolci Ritmika tanítás további útja?”

A szaktanárképzősök nyári kéthetes és téli egyhetes tanfolyamon a gyermek-ritmika első éves gyakorlatait és játékait tanulták. Ezt az anyagot egyesek a kimondottan Ritmika órákon tanítják, mások a Ritmika legegyszerűbb játékos gyakorlatait az óvoda és az előképző órák tantervébe illesztik. Alkalmam volt jól sikerült kezdeményezéseket látni. Persze bármilyen sokat ígérő a kezdeti eredmény, lényeges, hogy ennek a mondhatnám „levelező oktatásnak” a folyamatossága biztosítva legyen.

Jelenlegi biztosítékunk a miskolciak lelkes munkája. Nagy segítség a Művelődésügyi Minisztérium erkölcsi és a miskolci Városi Tanács anyagi támogatása, és nem kevésbé a már működő kilenc borsodi Ritmika-csoport.

„Mit vár a közel jövőtől?”

Remélem, hogy a Művelődésügyi Minisztérium az illetékes szervekkel együtt meg fogja találni a Dalcroze-ritmika tanítás lehetőségének módját hazánkban is, és a miskolci sikeres kezdeményezés után mind több zene- és szakiskolában győződhetnek meg majd arról, milyen jelentős segítséget: ad a zenét tanuló gyermekeknek a Dalcroze-ritmika: a tudatosított, élő ritmus.

E.A.