Parlando 1964/7.-8., 49.-51. p.

Baráti találkozók

Nagyszerű gondolat volt a szervező bizottság részéről, hogy a konferencia napjaiban lehetővé tette a külföldi fiatalok és a magyar énekkarok találkozóit. Ezek a találkozók bensőséges, családias hangulatokkal, élménygazdag fordulataikkal – a legközvetlenebb emberi kapcsolatok létrejöttével – hosszú évekre feledhetetlenné tették a résztvevőknek a konferencia egyébként is oly sok élményt adó mozzanatait. S ezen túlmenően képet adtak a külföldieknek öntevékeny zenei életünkről. Tatabányán éneklő bányászok, az ÉDOSZ székházban a Zenebarát Kör, a KISZ Központi Művészegyüttesének székházában éneklő ifjúmunkások és egyetemisták, Kőbányán és Óbudán a peremkerületek fiataljai, a Magyar Rádió Klubjában pedig éneklő gyermekek voltak a vendéglátók.

Három találkozón voltam jelen. Mindhárom alapszínében, és árnyalatában mégis más volt.

A Rádió Klubjában

az éneklő gyermek adta a találkozó alapmotívumát. A Klub nagytermében hatalmas, virágokkal díszített, hűsítőkkel, édességekkel megrakott asztal mellett foglalt helyet kétszáz jókedvű, vidám kisgyerek. A brnoiak a találkozót megelőzően délelőttjüket a stúdióban töltötték. A két kórus hírből, hanglemezről és magnetofonszalagról jól ismerte már egymást. De személyesen itt találkoztak először.

Nekünk, felnőtteknek, valami egészen különösen, megkapóan érdekes és szép volt a gyermekek egymásra találása: a kíváncsiságuk, amint a találkozás első pillanataiban nézegették egymást, a pár perces friss kötelékek később, amelyek valamiképp öröknek, régtől fakadtnak látszottak mégis, végül a nagy feloldódás az első közös dalban.

Az ismerkedésben a nyelvek különbözősége sem jelentett akadályt. Leküzdésében három momentum is főszerepet játszott. Az első és legfontosabb a zene, amelyet egyformán jól értett mindkét gyermekkar, s amely nemcsak őket, hanem a konferencia minden résztvevőjét egynyelvűvé tette. A második gyermekkoruk egyformasága volt. A harmadik pedig, a nemzetközileg megszokott érintkezési mód: az arc és kezek játéka. Mint egy bájos jelenetekben gazdag némafilm, vagy egy nagyméretű pantomimjáték, olyan volt a kép. A „néma” jelzőt idézőjelbe téve persze, hiszen zsivaj töltötte meg a termet. Ez csak akkor szűnt meg, amikor énekelni kezdtek. A magyar gyerekek Kodály Köszöntő-jével üdvözölték kis barátaikat. Ezt követően váltakozva többször is elénekelték egymásnak. Nagyon kedves jelenetek tarkították a találkozót. Ilyen volt például, amikor a Brnoi Rádió Gyermekkórusának vezetője, dr. Frantisek Lysek, üdvözlő beszédét így fejezte be: „most emeljük poharunkat, – igyunk a két kórus barátságára!” – s összekoccant kétszáz bambival telt pohár.

Dr. Frantisek Lysek közöntőjére Botka Valéria és dr. Csányi László válaszolt. Majd hosszantartó ismerkedés következett a Magyar Rádió Ifjúsági Osztályának vezetői és a Brnoi Rádió Gyermekkórusának vezetői között. Hasonlóképpen a gyerekek között is. S ez az új ismeretség nyilván tartós lesz, hiszen a MRTV gyermekkórusának tagjai egy-egy budapesti emléklapot nyújtottak át kis barátaiknak. Hátlapjára nevüket és címüket írták fel, várva a Brnoból érkező leveleket.

Kőbányán

nem esett szó levélváltásról. Itt az alapmotívum: kedvtelésből muzsikáló énekesek és a zenét élethivatásul választó fiatalok találkozása volt. Ennek megfelelően a fő fény egy irányba vetítődött: a három ifjú francia vendégre. A Pataki István Művelődési Ház kamarakórusa volt a vendéglátó. Már próbatermük külső elrendezése is a fentiekre vallott. Koncertviszonylat volt: háttérben a kórus, szemben velük – mintegy pódiumként – a vendégek asztala. Minden arra vallott, hogy a kérdések áradata zúdul majd a főhely felé, ahonnan prózában és zenében várják a választ, az üdvözlésül szánt első kórusművek után.

Így is kezdődött, de nem így folytatódott. Mintha valami különleges hang- tükörrendszerbe kerülve, franciás szellemességgel verődtek volna vissza a kérdések, fényt árasztva most már az eddig homályban tartózkodó kórusra is. A kedves, szinte gyermekkorban levő francia muzsikusok visszakérdeztek. Miközben ők kitárták életüket, beszéltek tanulmányaikról, a muzsikáról és Budapestről is, a kórus tagjainak el kellett mondaniuk hogyan, miként élnek? Közben váratlan kérdésekre is választ adni próbálkozva; hány öntevékeny kórus van Budapesten, mit énekelnek, kik a tagjaik és milyen az új minősítési rendszer?

Ők maguk szívesen muzsikáltak, cserébe kérve a kórus teljes repertoárját, amelyből különösen a magyar népdalfeldolgozások tetszettek olyannyira, hogy némelyiket többször is elismételtették. S a kérdésre, mi tetszik nekik jobban: az ízes sütemény, a jó magyar bor, vagy a szép népdalok? – ezt válaszolta hármuk nevében Francoise Régnat kisasszony: a népdalok. Kiegészítve még azzal, hogy Budapesten nagyon jól érzik magukat, de különösen itt Kőbányán.

Ezt a jó érzést kívánták kiváltani, s majd élménnyé átformálni a vendéglátók átellenben a Duna másik partján,

Óbudán

is. Itt a hallei tanárképzősök kamarakórusát, a Hallenser Madrigalisten-i fogadta a József Attila Művelődési Ház és kamara kórusa. Az alapszín itt is adva volt: maga a találkozás. Ha azonban a gyermekkórusok találkozásának árnyalata üde rózsaszínben, a kőbányai képrész finom pasztell színekben játszott, ennek alapmotívumát az erőteljes élénk színek adták, az árnyalatok sokféleségét rakva egymásra. Virágok és madrigálok csokra; terített asztalok és táncparkett várta a vendégeket, akik néhány perccel hét óra után érkeztek és 9 óra helyett 12 óra körül távoztak.

Az alkalmi fogadó bizottság az érkezőket a nagy terembe vezette. Az U alakú asztalnál egymással szemben foglaltak helyet a két kórus tagjai. A Művelődési Ház vezetőinek üdvözlő szavaira dr. Siegfried Bimberg, főiskolai tanár, a kórus vezetője válaszolt, majd a Művelődésügyi Minisztérium képviselője, Kalmár Márton mondott pohárköszöntőt. Szavait rövid – tíz számból álló – hangverseny követte, melyet a két kórus adott egymásnak. Ez beszélgetéssel, ismerkedéssel folytatódott; tolmácsra nem volt szükség, hiszen többé-kevésbé minden vendéglátó beszélt németül. Félkilenc tájban széthúzták a függönyt, a színpadon megjelent a tánczenekar, megkezdődött a tánc. Időnként félbeszakadt, hogy a kórusok újra meg újra összeállva bemutassák egymásnak repertoárjuk legérdekesebb darabjait. Azon nyomban örökül is kértek egymástól egy-egy kottapéldányt.

Míg a két kórus tagjai táncra kérték a lányokat, a vezetők rögtönzött szakmai megbeszélést tartottak: megállapodtak későbbi levélváltásokban, kölcsönös kottaküldésben.

A sok ének, a kedves társalgás, a tánc a táncversennyel és körcsárdással feltehetően feledhetetlen emlék marad mind a fiatal hallei madrigálistáknak, mind a velük egykorú óbudai énekeseknek. A legfontosabb azonban mégsem ez. Sokkal inkább az, hogy a konferencia szervezőbizottsága által célul tűzött barátkozás a zene nemzetközi összekötő erejével a fiatalok találkozóin, nagyszerűen egészítette ki az ISME konferencia hivatalos programját.

Úgy gondolom, a találkozások színfoltjai még szebbé, élénkebbé varázsolták azt a hatalmas, impozáns képet, amely Budapestet az ISME konferencia során a világ zenei fővárosává tette.

Varga Károly