Parlando 1964/7.-8., 1.-16. p.
Beszámoló az ISME
6. konferenciájáról
Megkíséreljük
az ISME gazdag, helyesebben: túlzsúfolt programját, menetét olvasóink számára
röviden kommentálni, hangulatát, hatását, eredményeit valamilyen módon érzékeltetni
azon olvasóinkkal, akik nem vettek részt a konferencián.
Sárai
Tibor, Baud-Bovy, Kodály Zoltán, dr, d'Arcy Haymann, Wanett Lawler, Ilku Pál
Elsősorban
is néhány mondattal a rendezésről kell megemlékeznünk. A Művelődésügyi
Minisztérium a konferencia megrendezésével a Zeneművészek Szövetségét
bízta meg. A Szövetség a szervezés munkáját számos szervvel hangolta egybe,
mint: a Zeneművész Szakszervezet Zenepedagógus Szakosztálya, az Országos
Filharmónia,
a
Kulturális Kapcsolatok Intézete, a Népművelési Intézet, a Fővárosi
Tanács Népművelési Osztálya, az Állami Operaház és még másokkal is.
A
kívülállók, sőt a résztvevők sem tudják elképzelni, hogy milyen
mérhetetlen gondosságot és figyelmet, a rengeteg nehézség és váratlan akadály
leküzdésére milyen vaspáncéllal felvértezett idegeket, a legkülönbözőbb
személyek és hatóságok irányában milyen mérvű udvariasságot, sőt a
diplomácia magasiskoláját követelte meg a konferencia ilyen simán, olajozottan
gördülő megrendezése.
Természetes,
hogy a Zeneművész Szövetség irodája ehhez a kiterjedt feladathoz
külső segítséget is igénybe vett. Hiszen nemcsak a belső rendezést
kellett megoldani, nemcsak elhelyezni és ellátni kellett a külföldi
résztvevőket, csoportokat, hanem pályaudvaron, repülőtéren fogadni
is, megérkezésük után kalauzolni, a konferencia tartama alatt különböző
érdeklődéseket kielégíteni, kirándulásokra, üzem- és városnézésre kísérni
stb. A Szövetségnek a zenepedagógusokkal való jó kapcsolatára jellemző,
hogy ezekre a külső feladatokra – de a belső rendezésre is – a
zenetanárok és főiskolai, szakiskolai hallgatók légióját tudta
mozgósítani, akik régen nem tapasztalt lelkesedéssel és buzgalommal látták el
gyakran nem is könnyű feladatukat. Így a konferencia rendezése, mint
demokratikus megmozdulás is jól vizsgázott.
A
jövő fogja eldönteni, hogy a konferenciának mennyi kézzelfogható hatása
lesz zenepedagógiánk fejlődésére, annyi azonban bizonyos, hogy a résztvevők
nem vonhatták ki magukat annak az élménynek a hatása alól, amit a nagyvilág
zenepedagógus-képviselőinek baráti részvétele egy héten keresztül
nyújtott. A kora reggeltől késő estig tartó, komoly problémákat
felvető, igen nagy figyelmet igénylő előadások, és a sokszor
szokatlan intonációjú hangversenyek nagy szellemi teherpróbát jelentettek. És
mégis, fáradtan, szinte kimerülten: az utolsó napon – Sárai Tibor, a Szövetség
főtitkára mondotta búcsúbeszédében – szomorúak voltunk, hogy vége van, és
másnap reggel már nem kezdődik az eddigiekhez hasonló nehéz nap.
Voltak
a konferenciának olyan vonásai,
amelyek
kiemelkedtek az élmények tömegéből, s amelyek – visszatekintve – mintegy
rendet teremtettek a töméntelen sok szín, hang, felfogás, irányzat orgiájában.
Vannak dolgok, amik menetközben „kiderültek”, s amik, ha talán nem is éppen
fároszként világítanak, de bizonyos csomópontokat jelölnek.
1.
Elsősorban is úgy gondoljuk, hogy a konferencia egyik legnagyobb
eredményének forrása az a fárasztó és mégis frissítő szimbiózis volt,
amely
kaput
nyitott távoli országok zenei tájai felé,
amelyben
megismerkedtünk sok idegen, tőlünk távolálló törekvéssel, gyakran
megtaláltuk benne a közöst, s az idegenek tükrében magunkat is másképp láttuk egy
s másban, mint azelőtt.
2.
A konferencia másik eredménye volt, hogy
közelebb
hozott a modern zenéhez,
melynek
irányzatait nem lehet ugyan egy kalap alá venni, de azért abban egységes, hogy
a zenepedagógus közönség számára idegen, vagy legalábbis nem megszokott, s még
az a zenetanár, aki melléje áll, sem állíthatja, hogy lényegében magáévá tette.
Itt napról-napra hallottuk az új hangzásokat: lassanként már disztingválni is
tudtunk, s még az is elképzelhetővé vált, hogy valamelyik ága anyanyelvünkké
váljék. Az ISME tanulsága volt minden esetre, hogy okvetlenül meg kell ismerni
az új zenét ahhoz, hogy megítélhessük, mit fogadunk el belőle, s mi az,
amit elvetünk. Nem szabad, hogy továbbra is az a vád érje a zenetanárságot, ami
az előadások folyamán többször is elhangzott, sőt úgyszólván végig
kicsengése volt, hogy a zeneszerzők és a fiatalság közé állnak, amikor kizárják
a pedagógiából a kortársak zenéjét.
3.
Jellemző színe volt a konferenciának
az
improvizáció fontosságának kiemelése.
Mind
a szocialista államok, mind a nyugati előadók csaknem valamennyien
kitértek erre a témára. Kétségtelen, hogy az egyéni leleményt figyelmen kívül hagyó,
kizárólag az írott kottára támaszkodó, száraz elméletekkel megterhelt pedagógia
fellazítására az improvizáció is jó eszköz lehet, s az is kétségtelen, hogy
improvizáció nélkül nincs egyéni tanítás. De ezúttal joggal merülhet fel az a
gyanú, hogy jelenleg bizonyos irányzatok a másik végletbe viszik a zene
Danis
Kass, Sándor Frigyes, C. D. Ernst, Naohiro Fukui
pedagógiát. Nem
szólva az extravagáns megnyilvánulásokról, mint amilyen pl. Lilly Friedemann és
csoportjának bemutatkozása volt, néhányan – és igen komoly tekintélyek, mint
pl. Paul Michel professzor, a weimari kísérleti pszichológiai intézet
igazgatója – az Orff-iskolának is alaposan nekimentek. Tény, hogy a zenepedagógiának
egyéb feladatai is vannak, mint a nagy mesterek műveit tanítani, de azért
utóbbiak rovására nem szabad teret engedni a növendékek s tanárok dilettánsos
öntevékenységének, vagy évekig egy rendbe szedett improvizációs technika silány
kosztjával tartani a gyermekeket.
Ennek
ellenére természetesen el kell ismerni, hogy az improvizáció a zenepedagógiában
olyan probléma, amit a konferencia élesen felvetett és amellyel kétségtelenül
továbbra is foglalkozni kell.
4.
Ki kell emelni
a
konferencia előadóinak őszinte hangját,
a nyílt
beszámolást a nehézségekről és problémákról, mintegy segítséget, tanácsot
kérve a közösségtől. Különösen szimpatikusan nyilvánult ez meg a
csehszlovák előadók részéről, akik a zenepedagógusok fóruma elé
hozták gondjaikat a hallásképzés és zeneelmélet tanítását illetően. (Egy s
más megszívlelendő számunkra is akadt az ő problémáik között.)
A
dánok párbeszédes felszólalásában is jólesően hatott az őszinte
lelkesedés, az újnak nemes irányban való keresése.
A
princetoni karvezető beszámolójában ugyan érződött egy kis propaganda-íz,
de joggal büszkélkedhetett azzal, hogy ma már számukra nemcsak az a fontos,
hogy egy tanuló tudja, mennyi száz dollárnak egy bizonyos időre szóló
kamata, hanem fontos az is, hogy a szépért tudjon lelkesedni.
Paul
Michel bátor hangja bizonyos konvenciók és pedagógiailag helytelen irányok ellen
különösen kiemelkedett.
5.
Végül meghajtott örömmel kell regisztrálnunk, hogy az egész konferencia valamennyi
előadója meghajtotta zászlaját Kodály Zoltán előtt, aki a világban
egyedülálló módon szentelte egész életét és nagy tehetségét teljes mértékben a
zenepedagógia szolgálatának.
***
A
konferenciának mellékcíme is lehetett volna: „Hommage a Kodály”. Minden virág
az ő ölébe hullott, minden tudós, pedagógus és művész neki hódolt. S
mi is éreztük egész idő alatt, hogy minden eredményünket végső soron
neki köszönhetjük.
A
konferencia 26-án a kotta- és könyvkiállítás megnyitásával kezdődött,
(ismertetését más helyen közöljük), melyen dr. Gyalmos János, a Fővárosi
Tanács VB elnök helyettese mondott megnyitó beszédet.
Az
ISME elnökség és a magyar előkészítő bizottság ülése után ünnepi
megnyitó ülés következett.
Magyar
úttörők – a Rádió és Televízió gyermekkórusának tagjai – ünnepi
köszöntőt énekeltek és virágokat nyújtották át az elnökség tagjainak. Szabó
Ferenc, a Zeneművészeti Főiskola főigazgatója ebből az
alkalomból meghatott szavakkal nyújtotta át Kodály Zoltánnak a gyémánt diplomát.
A megnyitó beszédet Ilku Pál, művelődésügyi miniszter
tartotta. Kodály Zoltán üdvözlő beszédét ő maga angolul és
franciául, Ádám Jenő professzor pedig németül és oroszul olvasta
fel. (Egyébkent a MÉMOSZ székház nagytermében kabin-tolmácsok fordították az
előadásokat magyarra, oroszra, németre, angolra és franciára.)
Az
UNESCO vezérigazgatójának képviseletében dr. d' Arcy Haymann
asszony tartott
hosszabb megnyitó előadást „A művészetek és az ember” címmel, melyben
mintegy a művészeti egyesületek, konferenciák, és minden művészeti
megnyilvánulás humánum-tartalmát bizonyította az esztétika szintjén. Azzal,
hogy a művészet az ember alkotóképességét fejezi ki – mondotta –, az élet
dinamikus forrásává lesz, amellyel nap, mint nap élnünk kell. A művészet
nem- csak ünnep, hanem az ember életformáját meghatározó szükségesség; a
művészetek intenzívebbé teszik az életet azzal, hogy kiterjesztik és
elmélyítik tudatunkat, aktivizálják érzelmi életünket. Tartalmas előadásából,
melyben pontokba szedve ment végig a művészetek fontosságának
bizonyításán, a következő gondolatokat idézzük:
A művészet:
felfedezés.
Azt
mondják, hogy az ember nem alkot, hanem regenerál. Ez azt jelentheti, hogy az
ember tulajdonképpen nem teremt új rendszereket, új életet, hanem felfedezi a
világmindenség alapvető formáit, folyamatait, és új meg új energiát, feladatot
ad nekik. Az, amit az embernél »teremtőképességnek« nevezünk, a valóságban
egy korábban is megvolt »kozmikus igazság« felfedezésének képességével azonos.
A
művészi alkotás összegezi és visszatükrözi azokat a felfedezéseket, melyeket
a művész tett környezetéről és önmagáról. A művészet a
felfedezésnek olyan útja, amely az embert a környező világ és önmaga
megértéséhez viszi közelebb, új értelmet és formát ad életének.
A művészet gyakorlása:
szellemi megerősödés.
A
művészetek az ember emocionális birodalmával foglalkoznak, a
művészeti tapasztalat élesíti az érzékeket, s ezzel fejleszti a képességeket.
Az alkotó tevékenység minden fokon bizonyos önfegyelmet követel. A
művészet leköti az ember szabad idejét, s ezt kifejezésteljes izgalommal
és szépséggel tölti meg.
A művészet:
kifejezés, a közlés eszköze.
Az
emberi szellem egyik jellegzetessége az a törekvés, hogy rögzítse személyes és
közös tapasztalatait. A művészi alkotás az emberi tapasztalat összegezése
és krónikája. Így a művészet a közlés eszköze mind a kortársak körében,
mind a korszakok között.
A művészet:
megújulás.
A művész
tudatosan, vagy ösztönösen az ember körülményeinek megváltoztatására, megjavítására
törekszik. Ha az emberek elégedettek lennének mindennel úgy, ahogyan van, akkor
semmi sem ösztönözné őket az alkotó tevékenység felé. A művészeti
alkotás állandó megújulást hoz létre. A társadalom keretében élő
művészek nagy feladata, hogy mindig újból és újból kialakítsák a szépségideált,
amely szubjektív, és koronként, körülményenként, társadalmanként változik.
A művészet:
játék.
Az ember
természetéhez is hozzátartozik, hogy az állandó önfegyelem, önuralom
fékjeiből időnként megszökjön az állandó feszültségből, és
játékba meneküljön. Ez is a művészet egyik alapvető fontossága.
A művészet:
a rend.
A
dolgok belső törvényszerűségeinek keresése, a logika összetartó
ereje, amely mai korunk gyakran kaotikus jelenségei folytán olykor megbillen, a
művészetekben inkarnálódik. Az ember végső soron arra törekszik, hogy
megtalálja a harmóniát és a logikát. Az intellektus és az érzelem szintézise
azonban csupán tapasztalati-esztétikai szinten lehetséges. A fantázia, a
gondolat világa és az objektív valóság közötti kapcsolat létrehozása szintén a
művészetek feladata.
A művészet:
integráció.
Napjainkban az
egész emberi társadalom, amelyet szellemi széthullás fenyeget, tudatára ébredt
elkülönültségének. Már pedig az ember igényli a jelenségek megértését, igényli
a formát, igényli, hogy a tapasztalatainak körébe eső összefüggéstelen
töredékek káoszát egységes formába öntse. Egy új esztétikai tudatosság és érzékenység
segíthet ahhoz, hogy ezt megoldjuk s ezzel újra emberivé tegyük társadalmunkat.
***
Haymann
asszony után dr. prof. Samuel Baud-Bovy, az ISME elnöke tartott
előadást „Új zene és zenei nevelés” címmel.
Előadását
a következő szavakkal kezdte:
P. Auclert Baud-Bovy, Sárai Tibor
„A Nemzetközi Zenei Tanácsban képviselt
egyesületek közül két igen élénk tevékenységet kifejtő szövetség tartja ebben
az évben Budapesten ülését: ma a Zenei Nevelési Társaság és néhány hét múlva pedig
a Nemzetközi Népzenei Tanács. Kodály Zoltán nevével indokolhatjuk azt, hogy ez
a két esemény egy időben zajlik le, mert Kodály Zoltán a Nemzetközi Népzenei
Tanács elnöke és az ISME alelnöke. Ha ezek a találkozások nem is öregbítik Kodály
Zoltán dicsőségét, mégis alkalmat szolgáltatnak arra, hogy kifejezzük a személye
iránt megnyilvánuló csodálatunkat és elismerésünket. Csodálatunk nemcsak olyan
sok nagyszerű és ragyogó mű alkotójának, hanem a klasszikus kultúrán
nevelkedett humanistának, a fáradhatatlan népzenekutatónak, a nevelőnek is
szól, aki szívós munkával olyan magas fokú általános zenei műveltséget teremtett,
amelynek eredményeit ezen a konferencián alkalmunk lesz meglátni.” Kodály
munkásságával egybehangzóan megállapítja, hogy a 20. század egyik jellegzetessége
a népzenével való gazdagodás. A népzene e késői behatolása a
műzenébe, amikor utóbbiban már odáig jutottak, hogy elektroakusztikai gépeket
használnak egy olyan – részben szerencsés – fúziót jelenthet, amely azonban a
konfúzió veszélyét is magában rejti. A mai zenei nevelésnek éppen ez a fő
problematikája.
A ritmus terén
könnyen
leküzdhetők a nehézségek. Jó eredményre vezetnek azok a próbálkozások,
melyek a gyermeket mihamarabb bevezetik a komplikáltabb ritmusok ismeretébe.
Felvetődik azonban a kérdés, hogy ritmuslejegyzésünk megfelel-e a mai zene
követelményeinek? Az összetett ütemek jelzésére pl. mai ütemjelzésünk nem
megfelelő. Az előadó javaslatokat tett erre vonatkozóan.
Atonalitás
és modalitás kérdése
már nem ilyen
egyszerű. Chailley professzor Kodálynak ajánlott tanulmányában magáévá
teszi azt a feltevést, hogy a gyermek egyénileg is megjárja nemzetének zenei
fejlődési útját. A genetikus pedagógia megállapította életkor szerint
azokat a fokozatokat, amelyeket a gyermek fejlődése folyamán követni
képes. Ugyanígy további kísérletekkel meg lehetne állapítani, hogy milyen
korban fejlődik ki a gyermekben a hangmagasságérzet, a hangközrögzítés
képessége, valamint azt is, hogy mely életkorban jut el a gyermek a pentatónia
érzékeléséig. És így tovább. Ebben az országban a gyermek pentatóniával kezdi a
zenével való ismerkedést, a hagyományos nyugati szolfézs viszont – a
dalcroze-rendszer is – arra törekszik, hogy a dúr-moll tonalitás rögződjék
elsősorban. Azonban "akár tonális, akár modális legyen is a zene, nem
szűnik meg hierarchiát alkotni a különböző fokokon. Az önmagában
tisztán intonált hangköz már a dodekafónia követelménye. A konferencia folyamán
leginkább az Egyesült Államok-beli kísérletek bizonyíthatják majd, hogy ennek
pedagógiai beállítása milyen mértékben sikerülhet. Másik izgalmas kérdés:
hogyan
fejleszthető a szeriális zenei memória?
Igen
nagy fontosságot tulajdonít annak a kérdésnek, hogy milyen műveket a
leghasznosabb bemutatni azokon a zeneórákon, amelyeket elektroakusztikai készülékek
igénybevételével vezethetünk le.
Minthogy
ma a gépek korát éljük,
egyik fő
pedagógiai feladatunk, hogy a művészet szerepét a nevelésben ne csak a
részismeretek kiegészítésérc korlátozzuk, mert a művészet legfőbb
hivatása „hogy megóvja a képzelet, az alkotás, a szublimálás képességét,
ami az emberre annyira jellemző, ami az ember sajátja”.
Anélkül,
hogy a legkülönfélébb irányzatokban kutatókat elítélné, mégis hitvallásául kell
megjelölnie, hogy a művészetet elsősorban a technika és a humánum
egyensúlyának biztosítójaként tudja és akarja felfogni. Az elektronikus zene
megtalálja majd a maga helyét, de véleménye szerint „a nevelésben csak az
emberi muzsikának van helye.”
Meggyőződése,
hogy nem lehet valaki nevelő anélkül, hogy ne lebegne szeme előtt egy
olyan ideális ember, „akihez hozzá akarjuk alakítani azokat, akiknek nevelését
reánk bízták”. „A zene még a legelemibb megnyilvánulásaiban is arra törekszik,
hogy az ember összetevőit a mens-t és a corpus-t, az animus-t és az
anima-t egyensúlyban tartsa. A nevelőt a szeretet jellemzi, s ugyanez
vonatkozik a zeneszerzőre is, amikor gyermekeknek komponál. S nem lehet számára
nagyobb öröm és elismerés, mint amikor a gyermek az ő művén keresztül
fedezi fel a zene szépségét. Ahhoz azonban, hogy ez a felfedezés megvalósuljon,
az kell hogy
maga
a muzsika új legyen,
hogy a
zeneszerző ne beszéljen olyan öröklött nyelven, amellyel elképzelése
szerint könnyebben hozzáférkőzhetik a gyermekhez, hanem szólaljon meg a saját nyelvén, s egész lényét adja oda azokon
az oldalakon, amelyeket a fiatalságnak ajánl, mintha a legigényesebb partitúráját
készítené el.
A
tanítónak tehát, a teremtő zseni és a gyermek között álló közvetítőnek
egyaránt kell szeretnie azt, amit tanít és akit tanít. Szeretet és
meggyőződés nélkül nem remélhetünk semmiféle eredményt.
***
Délután a
Zeneművészeti Főiskola hangszeres szólistái, vegyeskara és kamarazenekara
– Sándor Frigyes, ill. Vásárhelyi Zoltán vezényletével – tartott
hangversenyt. Szólisták voltak Perényi Miklós, Lovas György és Esztó
Zsuzsa. Este pedig a párizsi és lille-i konzervatóriumok díjnyertes
hallgatói kápráztatták el a hallgatóságot szédületes technikájukkal, a
fúvós-együttes ezen kívül tökéletes hangszereivel; majd a brnói Úttörő
Énekkar szerepelt Frantisek Lysek vezényletével.
***
A
bemutató tanítások és a munkaközösségek szakelőadásai
27-én
vették kezdetüket. Ettől kezdve hat napon keresztül – a vasárnap
kivételével – minden reggel 8 órakor magyar bemutató tanítás hangzott el, 9-l0.30-ig
pedig párhuzamos csoportokban a következő Munkaközösségek működtek:
Zene az
iskolában,
elnök: dr. Karl Ernst, USA
Zene a közösségi
életben,
elnök: dr. Wilhelm Twittenhoff, NSZK
Hivatásos
zenészképzés,
elnök: dr. Václav Holzknecht, CSSR
Tudományos kutatás
és zenei nevelés, elnök: dr. A. Tunlay, Ausztrália
Zene a
tanárképzésben, elnök: Szőnyi Erzsébet, Magyarország
Technikai
eszközök a zenei nevelésben, elnök: Ádám Jenő, Magyarország
11.00-12.30-ig,
valamint 15.00-17.30-ig naponta plenáris ülések voltak, amelyeken
különböző szakelőadások hangzottak el. Ezeknek ismertetésére még az
év folyamán rendre visszatérünk.
Az
előadások közé negyedórás bemutatók és egy órás hangversenyek
ékelődtek, nagyrészt hazai együttesekkel és növendék-szólistákkal.
Minden
este volt a Zeneakadémián hangverseny, amely ráadásokkal 23 óráig is eltartott,
június 27-én pedig a három Bartók opera előadására került sor az Állami
Operaházban.
29-én,
a hangverseny után dr. Sarlós István, a Főv Tanács VB elnöke
fogadást rendezett a Tiszti Ház nyári helyiségében a résztvevők számára.
Vasárnap
– bár az sem volt „munkaszüneti nap” – előadások nem voltak, hanem délelőtt
közgyűlését tartotta meg az ISME. A Közgyűlés megválasztotta az ISME
vezetőségét a következő konferenciáig.
Ezúttal
első ízben díszelnököt is választott Kodály
Zoltán személyében. Az alapszabályok szerint az új elnök mindig
abból az országból kerül ki, ahol a legközelebbi konferenciára sor kerül.
Minthogy a következő konferencia két év múlva az Egyesült Államokban lesz,
elnökül
Karl D. Ernst
professzort választották
meg, aki a jelenlegi konferencián is aktívan működött, mint munkaközösségi
elnök.
A vezetőség többi
tagjai:
Alelnökök: Samuel Baud-Bovy, Svájc
Naohiro Fukui, Japán
Dimitri
Kabalevszki,
Szovjetunió
Főtitkár: Egon
Kraus, NSZK
Pénztáros: Vanett Lawer,
Egyesült Államok
További
tagok: