Parlando 1964/10., 3.-5. p.

AZ ISME ELŐADÁSAIBÓL

Új zene a magyar hangszeres oktatásban

— Sándor Frigyes előadása —

Az előadó bevezetésében hangsúlyozta, hogy a konferencia központi témája jegyében kívánja vázolni az új zene szerepét és felhasználásának módjait a magyar hangszeres oktatásban. – Ez a téma szűkebb, mintha az egész magyar zenei nevelésről szólnánk. A szűkítésnek kettős oka van. Az egyik az, hogy ez a kisebb szektor is nagy anyagót rejt, kitölti egy előadás kereteit, másfelől pedagógiai tapasztalataim, élményeim erről a területről valók, s ezeket tartom hitelesebbeknek.

A magyar hangszeres oktatás sajátos helyzetének megvilágítása céljából mégis szót kell ejtenem egész zenei nevelésünk fejlődésének egyes vonásairól.

Magyarországon a századfordulóig a zenei nevelés idegen mintákat követett.

Nemzeti zenénk ősrétege, a magyar nép zenéje – történelmi viszonyaink következtében – rejtett és társadalmilag elszigetelt volt. Csak a falvak népe ismerte és éltette.

A magyar zenepedagógia megújhodása Bartók és Kodály fellépésével kezdődött. Ők tárták fel az ősi népzenét és ebben a zenében a magyar gyermekzenei anyanyelvére talált. A két nagy alkotó és tudós felismerte sorsdöntő tennivalóit a nevelés érdekében. Az ifjúság számára írt műveik művészi és pedagógiai értéke felbecsülhetetlen. Bartók „Gyermekeknek” sorozata, a Mikrokozmosz, a 44 Hegedűduó, Kodály gyermekkarai, énekgyakorlatai, a Gyermektáncok, az Epigrarnrnák – mind megannyi remekmű; hangvételük magyar és mégis európai, zenei megjelenésük modern és mégis szervesen kapcsolódik fél évezred zenéjéhez. Ez a szemlélet, Bartók és Kodály nevelési szemlélete hat át ma is bennünket. Zeneoktatási gyakorlatunkban világosan megmutatkozik pedagógiai nézetünk: Az új zene megközelítéséhez, játékmódjainak kialakításához a népzenénkből kibontakozó új műveket tekintjük az alapvető tananyagnak.

Bartók és Kodály nagy gondolatai, nemzetnevelő eszméi a II. világháború előtt csak lassan-lassan törtek utat. 1945 után a gyökeres társadalmi átalakulás végre tág teret nyitott a haladó, forradalmi eszmék megvalósítása számára. Lelkes és gondolkodó zenepedagógusok százai indulhattak el azon az úton, amelyet Bartók és Kodály jelölt ki. A magyar népzene feltárt kincsei páratlan értékű anyagává váltak a zeneszerzői és zenepedagógiai alkotómunkának. Általánosan elterjedt a relatív szolmizáció módszere a hallásképzésben és ehhez kapcsolódva a felszínre törtek a hangszeres képzés újabb, vagy eddig csak szűk körben kipróbált módszerei. A népzene ritmikája, metrikája, dallamfordulatai új technikai megoldásokat követeltek, sőt, a hangszeres technika múltbeli, vulgarizált fogalma is átalakult, kibővült. Az újabb, szélesebb fogalmazásban a technika mindazon játékmozdulatok koordinált összessége, amellyel a zenét a hangszeren megszólaltatjuk. A technika akkor magasrendű, ha szervesen bontakozik ki az egyén képességeiből és differenciált, művészi kifejezésre alkalmas. Az ilyen értelemben vett technika fő eleme maga a hangképzés, a hang szépsége, a dinamikailag, ritmikailag kifejező dallamformálás. A technika többi elemei: a gyorsaság, a megerőltető nehézségek leküzdése, a „par excellence” hangszeres virtuozitás nem vesztett jelentőségéből, de csak része a kifejező játéktechnika egészének.

A szolfézs lényegileg más módszereihez és a technika új követelményeihez képest a régebbi alsó fokú hangszeres iskolák elavultak. A korszerű hangszeres iskolák felépítésénél kettős feladatot tartottunk szem előtt. Egyfelől: a gyermek zenei anyanyelvéből kiindulva nyissunk kapukat a nagy stílusok és egyben a mai zene felé; a modern zene megközelítéséhez használjuk fel a népzene sajátosságait, mint például a modális sorok tágabb tonalitását, az ebből adódó harmóniai lehetőségeket, a változó metrikát, a magyar népdalhoz, mint monódiához jól illő ellenpontozást stb. Másfelől – és pedig a hangszeres képzés feladatában –, alapozzuk meg a tartalom és stílus szempontjából kifejező, az új zene játékformáira is alkalmas technikát. Tudjuk jól, a zenei nevelés és a hangszeres képzés irányát döntően befolyásolják, vagy éppen meghatározzák a tanulás első éveiben szerzett hallási és mozgási beidegzések. Ezért éveken keresztül kulcsprobléma volt az új alsó fokú iskolák kérdése. A magyar zeneszerzők legjobbjai, mint társszerzők vettek részt az iskolák zenei anyagának megtervezésében és közös koncepció alapján, méltó gonddal és szeretettel komponálták meg műveiket a hangszeres iskolák számára. Olyan intenzív, mélyreható együttműködés alakult ki az alkotók és a pedagógusok között, amely, azóta is változatlanul él és – úgy érzem – a magyar zenei élet egyik értékes sajátossága. Az új hangszeres iskolák azóta minden szakra elkészültek. Többük már 10 éves, vagy még régebbi múltra tekinthet vissza. Éppen most folyik az alsó fokú zenetanítás anyagának és tantervének országos vitája, amely arra hivatott, hogy központi irányítással leszűrje az elmúlt évek tanítási tapasztalatait és megfelelően revidiálja a tananyagot. Bizonyára lesznek többirányú változtatások, de az iskolák koncepciójának alapvető szempontjai nem változtak.

Az előadó ezután néhány hangzó példával érzékeltette azt az utat, amelyet alsó fokú hangszeres iskoláink az új zene irányában (a népzenéből kiindulva) követnek.

Először népdalfeldolgozások hangzottak fel. A feldolgozások a vonós és fúvós hangszerekre is többszólamúak, illetve harmonizáltak, duók formájában. A második szólam többször jóval meghaladja a népdal előadásának nehézségeit. Ezt a szólamot az iskolák többnyire a tanárra bízzák s céljuk az, hogy a darabokat ritmikailag, harmóniailag élményszerűbbé tegyék. Az ezt követő dallamok közül egy-egy a szomszéd népek dalaiból való volt, Dávid Gyula, Járdányi Pál, Jenei Zoltán, Kadosa Pál, Szervánszky Endre és Veress Sándor feldolgozásában.

A népdalfeldolgozásokat a zongoraiskolából 6 kis etűd követte. Majd a hegedűiskolából néhány kis darab, utána egy szonatina-tétel, azután a fuvolaiskolából egy kis etűd és egy igényesebb duó hangzott el. (A hallott darabok és etűdök Dávid Gyula, Járdányi Pál, Kadosa Pál, Sugár Rezső és Szervánszky Endre művei voltak.)

— A zeneszerzők és a pedagógusok közös munkájának másik jelentős eredménye, hogy a hangszeres iskolák mellett a pedagógiai célú műveknek egész irodalma született az elmúlt 15 év alatt. Szóló-darabok, kamarazeneművek, ifjúsági zenekarra írt művek hosszú sora készült meghatározott tanulmányi fokra, meghatározott céllal. Stílusukat a zeneszerzők egyéni invenciója teszi színessé, változatossá. A Zeneművészek Szövetsége nagy gonddal segíti az alkotók és a pedagógusok együttműködését. Keretében egy külön bizottság alakult, amely figyelemmel kíséri a pedagógiai igényeket, javaslatot tesz egyes állami megrendelésekre, és a megrendelt vagy felajánlott műveket elbírálja. A bizottság véleményét a Zeneműkiadó Vállalat is figyelembe veszi. A Szövetség az új művekből évente többször rendez bemutató hangversenyeket. A darabokat gyermekek mutatják be, és a meghívott tanárok és szerzők közösen vitatják meg a műveket a zenei tartalom és a gyakorlati használhatóság szempontjából.

Ebből a nagy anyagból nehéz a választás. Egy részük alsó fokra, másik részük középfokra való.

Az előadó ezután három műből mutatott be tételeket. Sugár Rezső alsó fokra szánt Trióját, majd Kadosa Pál fuvola-zongora szonátájából és Hajdu Mihály zongoraszonatinájából egy-egy tételt. Közülük kettő kamarazenemű. Ezzel a választással utalt arra, hogy oktatásunkban az utóbbi években különös hangsúlyt kapott már alsó fokon is a társas zenélés, mint cél, de egyben mint módszer is.

Sándor Frigyes ezután arra utalt, hogy előadásának témája a zenei nevelésnek csak egyik részterületére – csak a hangszeres oktatásra – terjed ki. Ebben a keretben is főként az alsó fokú tanítás kérdésével foglalkozik. – A gyermekévek nevelési problémái azért álltak előtérben, mert úgy véljük, hogy az egyéni műveltség és a haladó világkultúrába olvadó nemzeti zenekultúra magvait a gyermekkorban kell elhinteni. Ahogyan és amit ott megnyitunk, aszerint tárulnak fel a fejlődés távlatai. A gyermeknek olyan zenét kell nyújtanunk, amely elevenen kapcsolódik múlthoz és jelenhez.

Közép- és felsőfokú oktatásunk problematikája természetszerűleg más, szélesebb, összetettebb – ha mégannyira is óhajtunk támaszkodni a kezdeti évek tanítási tendenciájára. Itt már döntő szerepe van annak, hogy fiatal művésznövendékeink, tanárjelöltjeink egyénileg hogyan rezonálnak korunk zenéjére, mennyire képesek disztingválni a különböző alkotói áramlatok között. A pedagógiai irányításnak a tanulás e későbbi időszakában az egyénhez alkalmazkodó, végtelenül bonyolult feladatai vannak. A repertoár, a tananyag megválasztásában olyan sokoldalúságra kell törekedni, hogy az elősegítse az önálló felelősséget vállaló, etikus hivatástudat kibontakozását és differenciálja az új zene előadásához alkalmas technikát.

Napról-napra növekszik az a technikai és zenei tudásmennyiség, amely felett a ma fiatal művészének úrrá kell lennie. E tudásmennyiség egy jelentős hányada éppen az új zene megértésével és interpretálásával kapcsolatos. Ezért pedagógiai tevékenységünk során érzékenyen és befogadásra készen figyeljük korunk művészetének alakulását. A tanulmányok magas fokán a növendék és a tanár érdeklődésének megfelelően kerül sor a zene legújabb irányzatainak megismerésére és az ilyen stílusú művek előadására.

Az előadás befejezéseként Sándor Frigyes hangsúlyozta, hogy a felnőttséget formáló ifjúság éveiben, az új zene oktatásánál központi helyet kell elfoglalniuk, és végig kell kísérniük tanítványaink útját a XX. sz. zeneművészetének külföldi és magyar klasszikusainak, mindenek előtt Bartóknak és Kodálynak.