KOVÁCS ILONA

 

A MAGYAR ZENE KÖVETEI NAGY-BRITTANIÁBAN

 

Beszélgetés Székely Bálint hegedűművésszel

 

Székely Bálint 1977-ben született Marosvásárhelyen. Hétévesen kezdett hegedülni, tizennégy évesen pedig már Mendelssohn Hegedűversenyét játszotta Düsseldorfban. Ösztöndíjjal került a londoni Purcell Schoolba, majd a Queen Elizabeth the Queen Mother ösztöndíjjal a Royal College of Music-ban folytatta zenei tanulmányait. Állandó kamarapartnerével, Mariko Kondo-val számos hangversenyen léptek fel Európában és Japánban, legutóbb pedig a londoni Wigmore Hallban adtak szonátaestet.

 

Erdély sok jeles muzsikust adott a világnak, köztük hegedűsöket is, klasszikus és népi hegedűsöket egyaránt. Téged mi vonzott a hegedű felé?

— Édesapám hegedűművész. Első gyerekkori emlékeim közé tartozik — három-négy éves lehettem akkor —, hogy édesapám és egyik kollégája között ülök a zenekarban. Bizonyosan nagyon kedves karmestere volt a zenekarnak, aki megengedte, hogy kisgyermekként a zenekarba beülve hallgathassam a próbát. Édesapám nem erőltette, hogy hegedűt tanuljak, inkább édesanyám kívánsága volt. Később édesapám lett az egyik tanárom. Marosvásárhelyen fantasztikus kulturális élet volt, sok nagyszerű muzsikus került ki onnét. Kiváló zenekar működött, és bár Marosvásárhely voltaképpen kisváros, de a legnevesebb művészek jöttek koncertezni, többek között az akkori Szovjetunióból. Ez a jótékony pezsgés kitermelt magának egy értő közönséget, akik rendszeresen jártak hangversenyre.

Erdélyben milyen rendszerű az zeneoktatás?

— A román (zene)iskolaoktatás szisztémája francia mintát követ. Vannak speciális általános iskolák, ahol egy tanintézményen belül folyik a közismereti- és zeneoktatás, elsőtől nyolcadik osztályig, illetve az úgynevezett líceumokban a kilencediktől a tizenkettedik osztályig. Ezek speciális iskolák, itt csak képzőművészek és zenészek tanulnak, általában fele-fele arányban egy osztályban. A zenei (vagy képzőművészeti) szakórák nem külön délutáni órák, hanem beékelődnek mondjuk a fizika és a történelem óra közé. (A normál általános iskolások mindig legalább három órával előbb végeztek, mint mi.) Hetente két főtárgy órát kapnak a tanulók. Ebbe az iskolatípusba csak válogatás alapján lehet bekerülni. Körbe mennek az óvodákban és kiválasztják a legjobb fülű gyerekeket. Kevés ilyen központi iskola van. Romániában negyvenkét megye van, és csak huszonegynéhány megyének van ilyen speciális iskolája. Ha valaki vidéki, akkor bentlakó kell, hogy legyen, már hétéves kortól. A követelmények magasak, a negyedik osztály után szűkítik a kört. A tizenkettedik osztály után jön a zeneakadémia. Régebben csak három zeneakadémia volt az országban: Bukarestben, Moldovában Ias-ban és Erdélyben Kolozsváron. Ide nagyon nehéz volt bejutni. Hegedű szakon volt kb. három hely, ami országos szinten maximum kilenc hegedűst jelentett egy évfolyamon. (a rendszerváltozás után ez megváltozott, azóta megszaporodtak a zeneakadémiák az országban)

Zeneiskolásként több hegedűversenyt megnyertél Erdélyben (Arad-1990, Brassó-1992, Temesvár-1993). Tizennégy évesen pedig Mendelssohn Hegedűversenyét játszottad Németországban. Csodagyerek voltál?

— Ezt nem mondanám. Németországba úgy kerültem ki, hogy az egyik marosvásárhelyi hangversenyen a közönség soraiban ült egy német koncertszervező, és a hallottak alapján meghívott egy koncertre Düsseldorfba, a Tonhalle-ba, majd ezt követően több német városba is. Tizenévesként akkor még nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget.

Tizenöt évesen pedig már Londonba jöttél.

— Éppen megnyertem az egyik országos hegedűversenyt, mikor a BBC két helyi szólistát keresett Bach d-moll kettősversenyéhez. Én lettem a második hegedűs. Emlékszem, az első hegedűsnek hosszú listája volt a tanárairól, iskoláiról, addigi elért eredményeiről. Nekem nem volt semmi ilyesmim, még egy „rossz kazettám” sem. Azonban a karmester és a zenei menedzser javaslatára mégis én kaptam lehetőséget, hogy Angliában képezhessem magam. Először a Purcell Schoolban tanulhattam az iskola ösztöndíjával, majd szintén ösztöndíjjal a Royal College of Music-ban. Nem volt könnyű helyzetem, mert egyedül jöttem ki, szüleim nélkül, így minden attól függött, hogy kaphatok-e további ösztöndíjakat, melyek nemcsak a tandíjat fedezik, hanem a megélhetésemet is. Óriási nyomás volt rajtam mindig, mivel ha nem kaptam volna támogatást, nem tudtam volna folytatni londoni tanulmányaimat.

A Purcell Schoolban Dékány Béla volt a tanárod. Róla mit illik tudni?

— A BBC Szimfónikus Zenekarának koncertmestere, valamint a Dékány Kvartett első hegedűse volt. Vonósnégyesük felvette a Haydn-kvartettek nagy részét a Vox Box holland lemezcéggel. Véleményem szerint ezek a felvételek a mai napig az egyik legstílusosabb Haydn-felvételeknek számítanak. Dékány tanár úrtól mindent megkaptam, amit egy családját nélkülöző tizenéves megkaphat. Weiner Leó kamarazene tanítványaként minden hang nagyon fontos volt számára, hitvallása szerint minden pillanatot teljes koncentrációval kell megélni. A legfontosabb azonban, amit tőle tanultam — a zene feltétlen, őszinte szeretetén kívül — az emberség.

Óriási repertoárod van. Az összes nagy hegedűversenyt játszottad már, kivéve a Beethovent. Ez miért hiányzik?

— Ezzel még várok. Nem azért, mert technikailag nem tudnám eljátszani. A Mendelssohn-versenyművet talán még jobb is, hogy tizennégy évesen játszottam először, mert bizonyos dolgokat, például a jó értelemben vett naivságot jobban el tudja mondani egy tizenéves. Néha a felnőttek „túlromantizálva” játsszák ezt a gyönyörű kora romantikus versenyművet. A Beethoven-koncert nem technikailag nehéz mű, a Bartók-, Brahms- vagy Csajkovszkij-hegedűverseny sokkal nehezebb. A „Beethoven” felépítéséhez azonban élettapasztalatra van szükség. Mozartra is sokszor mondják, hogy könnyű játszani, pedig egyáltalán nem így van. A Mozart-koncertek éppen azért nehezek, mert a bennük rejlő szépséget csak a legmagasabb szintű technikával és zenei ízléssel lehet előadni, amire csak a legnagyobb művészek képesek. Lehet, hogy most már itt az ideje a Beethoven hegedűversenyt eljátszani.

Milyen szempontok szerint választod ki azokat a műveket, melyeket megtanulsz?

— Kezdetben a tanárok választottak darabokat. Később az ember már önállóbb. Olyan is előfordul, hogy felkérnek különböző művek előadására. Tizenkilenc éves koromban már eljutottam oda, hogy technikailag bármit el tudtam játszani, de vannak olyan művek, melyeket bizonyos kor előtt nincs értelme felvenni a repertoárba. Ilyen az előbb említett Beethoven-koncert. Érdekes módon ebből nem tudnék ideálisnak számító felvételt említeni. A Csajkovszkij- vagy a Sosztakovics-hegedűverseny etalonja számomra vitán felül David Ojsztrah felvétele, Mozartot pedig Arthur Grumiaux-vel hallgatok a legszívesebben. A repertoár kialakításában fontos szempont egy-egy koncert anyagának megtervezése és a saját belső művészi fejlődésem.

Hogyan tanulsz meg egy művet?

— Először megveszem a kottát…Komolyra fordítva a szót, mindekelőtt a zeneszerzőről tájékozódom. Ha már játszottam a szerzőtől valami más művet is, akkor sokkal könnyebb a dolgom, mivel ismerem a korszakot, a stílust, a zeneszerző lelkivilágát. Schumann-nal például három évvel ezelőtt kezdtem el foglalkozni. Nagyon nehéz volt őt megérteni, bonyolult emberi lény lehetett. Az írásmódja nem hangszerbarát, sem hegedűre, sem zongorára. Később, mikor egyre mélyebbre ástam magam bele a zenéjébe, rájöttem, hogy valójában lényegtelen, hogy egyáltalán nem esik kézre a zenéje. Az a-moll szonátája — amit mostanában nagyon sokszor játszottunk — méltánytalanul mellőzött remekmű, pedig az egyik legfantasztikusabb szonáta, ami létezik. Első tehát a zeneszerző. Utána jönnek a hangok, a darab felépítésének-szerkezetének megértése. Sokan vannak, akik felosztják a tanulás fázisait: először a hangokat tanulják meg, utána jön az intonáció, a dinamika. A hosszú évek alapján kifejlesztett technikai tudásomat a zene egy magasabb szintű megvalósításának szolgálatába állítom. Mindent egyszerre próbálok megérteni és megvalósítani. Minden vonóhúzást, ujjmozdítást megtervezek, mielőtt játszani kezdenék, el kell gondolni, milyen lelkivilágot, stílust, hangszínt akarok megvalósítani. Talán a sokfajta hangszín az, ami megérinti az emberek lelkét. Az idők során természetesen változik az adott darabról alkotott képem. Néha már egy hónap múlva másképp gondolkodom bizonyos dolgokról. Ami otthon gyakorlás közben jónak tűnik, nem biztos, hogy a koncertteremben is ugyanolyan hatást vált ki. A tapasztalat persze sokat segít. Ha már jól ismerem a zeneszerzőt — Prokofjevtől például nagyjából mindent eljátszottam (még a Heifetz-féle Prokofjev-átiratokat szeretném hozzátenni a listához) —, akkor ezek a dolgok könnyebben mennek.

Teszel-e különbséget a szóló- és kamarazenészi tevékenységed között?

— Mind a kettőnél a maximumot kell nyújtani, bárhol és bármit játszom. Fizikai hozzáállás szempontjából viszont van különbség. Más egy hatalmas koncertteremben kiállni úgy, hogy mögöttem van vagy száz ember (Mozart-hegedűversenyeknél természetesen kevesebb), előttem több ezer hallgató, a termet pedig meg kell tölteni zenével. Ilyenkor a játék egy másfajta fizikai intenzitást követel meg az előadótól. Nem beszélve arról, hogy azalatt az egy-két próba alatt, ami általában rendelkezésre áll, meg kell próbálni megvalósítani az én elképzeléseimet. Ilyenkor előny, ha már játszottam korábban a karmesterrel. Teljesen más, ha hosszú időn keresztül ugyanazzal a partnerrel játszom szonátákat. Talán mégis nehezebb kamarahangversenyt adni, mint hegedűversenyek szólistájának lenni. Sokkal kényesebb, de a kompozíció legapróbb, legintimebb nüanszait is meg lehet/kell mutatni.

Van-e olyan zenetörténeti korszak, vagy zeneszerző, amely/aki közelebb áll Hozzád?

— Nekem a zene a hivatásom, tehát elvileg nem lehet, hogy legyen kedvencem. Ha becsukjuk az ajtót és nem hallja a közönség, azt mondanám, hogy természetesen Bartók. Ő nagyon közel áll hozzám. Lehet, hogy azért is, mert Erdélyben a magyar identitás nagyon erős. Köztudott, hogy Bartók nagyon sok népzenét gyűjtött Erdélyben és ez a kincs minden művében benne van. Természetesen nemcsak a magyar népzene, hanem a román, a bolgár, a szláv és a szász is. Bartók hegedűn eljátszható irodalmából a két rapszódia nagy része román népzenére épül, csakúgy, mint a Székely Zoltán által átírt Román népi táncok. Sok esetben persze nem beszélhetünk „tiszta” magyar vagy román népzenéről, mert sok mindent átvett egymástól a két nép (tapasztalatom szerint főleg az utóbbi az előbbitől). Gyerekkorom óta ismerem ezt a zenét, nagyszüleim még rendszeresen énekeltek népdalokat, én ezzel nőttem fel. Éppen ezért más attitűddel állok hozzá ezekhez a darabokhoz, mint azok, akik sohasem hallották élőben ezt a zenét.

Hogyan viszonyulsz a kortárs zenéhez?

— Az előadóknak óriási felelőssége van e kérdésben, hiszen valamilyen szinten mi döntjük el, hogy játszunk-e egy adott művet, vagy nem. A bécsi klasszika idején nemcsak Haydn. Mozart és Beethoven művei jelentették a korszak zenéjét, hanem sok kismester nagyszerű kompozíciói is, amikre mára nagyrészt a feledés homálya borul. Ugyanez a helyzet most is. Jelenleg is vannak jó művek, átlagosak, és nagyon rosszak, majd a jövő dönt, hogy ezekből melyek maradnak meg az utókor számára. Mindig szívesen játszom kortárs műveket, ami érdekel, azt megtanulom. A zenei életnek a kortárs zene szerves része kell, hogy legyen.

És mi a helyzet a historikus játékmóddal?

— Sajnos nincsenek lemezfelvételeink abból a korból. Talán még olyan ikonográfiai dokumentumunk sincs, amiből pontos adatokat kaphatnánk, hogyan játszottak az akkori hangszereken. A festőművész nem volt hangszerjátékos is egyben, ezért egyáltalán nem biztos, hogy autentikusan festette meg a zenészeket. Ismerjük a hangszereket, ismerjük a vonót, ezekből nagyon sok mindenre tudunk következtetni. De Tartini
g-moll („Ördögtrilla”) szonátája (amit a Wigmore Hall-ban is játszottunk) voltaképpen Kreisler műve, ezért nem is lehet historikusan játszani a művet. A legenda szerint Tartini megálmodta ezt a szonátát. Az ördög által megszólaltatott kompozíció állítólag sokkal nehezebb, sokkal komplikáltabb volt, mint amit végül is lejegyzett. Aztán jött Kreisler a múlt század fordulóján, aki azt mondta, hogyha ez a legenda, akkor nehezítsük meg egy kicsit a darabot. Az eredeti „ördögtrilla” ugyanis nem is annyira nehéz, a Kreisler-cadenza sokkal komplikáltabb kettősfogást és trillát használ. Ne felejtsük el azt sem, hogy Tartini basso continuo-t írt a hegedűhöz, amit egyrészt Kreisler a saját korának harmóniáival töltött ki, tehát sokkal romantikusabb akkorddokkal, ahogy azt az ördög Tartini álmában játszotta, másrészt a basso continuo nemcsak a csembalót jelentette a barokk korban, hanem például a cselló barokk ősét, a viola da gambát is. A kotta dinamika jelei sem autentikusak, azok is Kreislertől származnak. De említhetném Vitali Chaconne-ját is, ami szintén problémás ilyen szempontból, mivel a kíséretet ott is számozott basszussal jegyezte le a zeneszerző. Bachnál más a helyzet. Megvan az eredeti kézirat, benne minden utasítással, amire az embernek szüksége lehet. Bach nagyon precíz munkát végzett. Mégis mindenki másképp adja elő.

Milyen hegedűd van?

— Több hangszeren játszottam az utóbbi három évben. A kedvenc hegedűim az úgynevezett „arany periódusból”, 17. század végi-18. sz. eleji itáliai hangszerkészítők műhelyeiből kerültek ki. A Wigmore Hallban egy Michel Angelo Bergonzi (Cremona, 1749) által készített hegedűn játszottam. Mindegyik hegedű egy egyéniség. A hangszer voltaképpen szerszám. A legjobb szerszám pedig az, ami mindenre képes, ami teljesíti azt, amit a gazdája meg akar valósítani általa. Nem azért jók ezek a hegedűk, mert egyéni hangjuk van, hanem inkább azért, mert teljesítik a művész minden kívánságát, legyen az hangszín vagy dinamika, netán hangmennyiség.

Bálint, nemcsak előadóművész vagy, hanem tanítasz is. Mit tartasz a legfontosabbnak a tanításban, amit szeretnél átadni minden tanítványodnak?

— Különböző korosztályokat tanítok, akik közül nem mindenki akar hivatásos zenész lenni. Szerintem mindenki számára az a legfontosabb, hogy szeressék a zenét. Az amatőr nem azt jelenti az én értelmezésem szerint, hogy nem tud hegedülni. A jó amatőr akár egy Brahms-kvartett szólamát is el tudja játszani, csupán más pályát választ az életben. Tanítványaim többsége viszont a zenét élethivatásának tekinti. Van most egy tizenkét éves, nagyon tehetséges japán növendékem, aki Bruch-hegedűversenyt és Paganini-caprice-okat játszik. Nálam nem mester és tanítvány hierarchia uralkodik, számomra a fő cél, hogy átadjam, amit tudok, amit tanultam vagy tapasztaltam.

Hogyan látod a komolyzene jövőjét?

— Ez a kérdés nemcsak a mi korunkban vetődik fel, mindig örök kérdés volt. Igaz, hogy a komolyzenének mostanság sokkal több „vetélytárssal” kell megküzdeni, hiszen körülvesz bennünket a televízió, a rádió, a számítógép. Kevésbé van idejük az embereknek arra, hogy klasszikus zenei ismereteiket elmélyítsék, pedig bizonyos szintű ismeretekre szükség van ahhoz, hogy élvezni és érteni tudják a klasszikus zenét. Azonban nem vagyok borúlátó, amíg emberiség létezik, addig mindig lesz egy réteg, akik érdeklődnek a klasszikus zene iránt.

— (Mellettem ül Mariko Kondo, aki már hosszú évek óta Bálint szonátapartnere.) Mariko, emlékszel, mikor játszottatok együtt Bálinttal?

— A Royal College of Music-ban találkoztunk, aminek mind a ketten hallgatói voltunk. Minden bizonnyal valamelyik hegedűversenyt játszhattuk együtt, mivel a College nem biztosít a hegedűsöknek zongorakísérőt. A kamaraművek közül Franck A-dúr és Bramhs A-dúr szonátája voltak azok, amiket először tanultunk meg együtt. Azóta is központi szerepet játszik mindkettőnk életében a kamarazene. E mellett párhuzamosan önálló szólókarriert is építünk.

Bálint, mit tartasz eddigi pályád legnagyobb sikerének?

— Nagy megtiszteltetés volt számunkra Marikóval, hogy a közelmúltban a Wigmore Hall-ban adhattunk kamarakoncertet. Nagy kihívás lesz szeptemberben a tokiói Suntory Hall-beli fellépésünk is. Igazából azonban az a legnagyobb siker – ez esetben mindegy, hogy hol játszom –, ha látom a közönség szemében a meghatottságot, azt, hogy megérintette őket a játékom.

 

Kovács Ilona

 

Székely Bálint Wigmore Hall-beli koncertjéről…

 

Székely Bálint és Mariko Kondo Wigmore Hall-beli debut-jének programja mintegy kétszáz évet fogott át és rendkívül alkalmasnak bizonyult arra, hogy minél több oldalról megmutassák kvalitásaikat. A válogatás érzékeny egyensúlyt teremtett a csillogó, virtuóz és a kevésbé látványos, de nagy érzelmi elmélyültséget-telítettséget igénylő darabok között.

          A hangversenyt nyitó Tartini-szonátához érdekes legenda fűződik. A nagy olasz hegedűs állítólag egyszer arról álmodott, hogy maga az ördög hegedült neki. Tartini még soha nem hallott ehhez fogható, gyönyörű művet, és amint felébredt, rögtön leírta, amire még emlékezett. Akár igaz a történet, akár nem, az utolsó tétel megszólaltatáshoz a mai kor hegedűsének is ördöngős technikára van szüksége arra, hogy az valóban úgy szólaljon meg, ahogy azt Tartini egykoron megálmodta. Székely Bálint elegánsan, virtuózan, mondhatni „ördögi könnyedséggel” szólaltatta meg a hangszerén a g-moll szonátát, Mariko ihletett és alkalmazkodó kísérete mellett. A korhűbb hangzás és a két hangszer aránya miatt azonban szerencsésebb lett volna, ha ennél a műnél „félárbócra” van eresztve, vagy teljesen le van hajtva a zongora teteje. Schumann démoni a-moll szonátájában (op. 105) már mindkét hangszer egyenrangúan vesz részt a zene folyamában. Az előadók remekül éreztek rá azokra az ellentétes érzelmekre – így a felszín alatt forrongó indulatokra és a vigasztalan magány érzésére –, amit a tragikus sorsú zeneszerző megrajzolt e kompozíciójában. A szünet előtti Saint-Saëns/Ysa˙e darab (Caprice d’aprčs l’Etude en forme de Valse) ismét Bálint jutalomjátéka volt. Megcsodálhattuk hangszerének aranyfényű hangját, mely nemcsak balkezének virtuozitásával társult, hanem könnyed és elegáns vonókezelésével is.

          A szünet után Székely Bálint visszautalt zenei gyökereire, és ehhez mi mást választhatott volna, mint Bartókot. Az Erdélyben született hegedűművésznek zenei anyanyelve Bartók muzsikája. Ezt nemcsak az I. rapszódiában bizonyította, hanem a teltházas közönség lelkes tapsát viszonzandó ráadásban, a Román népi táncok megszólaltatásakor is. A kettő között elhangzott Beethoven A-dúr (Kreutzer) szonátát (op. 47) érett művészettel szólaltatták meg a muzsikusok. A sok tekintetben a Patetikus-szonátára emlékeztető I. tételben szuggesztív tolmácsolásban jelent meg a formai és kifejezésbeli sokszínűség. A négy variációt magában foglaló lassú tételben mindketten szép és érzékeny hangon játszottak, a zárótételben pedig a beethoveni finálékra jellemző markáns karakter kidomborítása mellett a zárótétel scherzo jellegét, táncos-játékos oldalát is megmutatták.

 

(2007. június 18. 19:30, Wigmore Hall. A koncertet a londoni Magyar Kulturális Központ támogatta.)