Az Európa Könyvkiadó
„ÉLETEK & MŰVEK” sorozatában 2007-ben ismét helyet kapott
zeneszerző; Matthew Boyden: Richard Strauss és Jonathan Carr: Az igazi Mahler
című kötete után a nagydíjakkal kitüntetett Verdi-monográfiára került
sor. A vaskos kötet, 480 számozott oldalával, kimerítő olvasmányt sejtet.
Valóban az: kimerítő (szép magyar nyelv!…).
52
A fülszöveget célszerű nem elolvasni,
nehogy még nagyobb csalódás érje az olvasót (a reklámízű ajánló akár igaz
is lehetne, de nem az… A modern kutatásokkal szemben támasztott követelményeknek
főként a pedáns forrásjegyzékkel tesz eleget – lapalji jegyzetekként
korrekt rövidítések találhatók. Imponáló még a függelékben található válogatott
irodalomjegyzék is, ami a Grove-lexikon Verdi címszavának irodalomjegyzékén
alapul. Nagyon alulértékelt viszont az a potenciális nagyközönség, amely igényeinek
megfelel maga a kötet). A szerzői Előszó szimpatikus két mondatának
ígéretével maximálisan adósunk marad a kötet (Ez a könyv nem tartalmaz szenzációs
felfedezéseket, nem kínál radikálisan új meglátásokat Verdi zenéjéről.
Inkább egy madártávlatú „Verdi ’84”, s célja olyan lényeges információk közvetítése,
amelyek a téma megértését tömör és könnyen hozzáférhető formában teszik
lehetővé.)
A könyv két nagy részre tagolódik,
életrajzra és a zenével foglalkozó fejezetekre.
Az életrajz (nem egyedi eset) nehézkesen
indul, ráadásul a magyar olvasó a fordítónak is kiszolgáltatott. (Aki viszont a
szerzőnek – mert ragaszkodnia kell az írott betűkhöz. Nem hátrány
persze, ha beavatottként érti, hogy miről van szó – könnyebben tudja
kiválasztani a megfelelőt a több jelentésű szavak esetében.)
Az értő olvasó többször is visszatér
erre a mondatra: „Itáliában azonban a karmesteri funkció még mindig a koncertmester – aki a zongorás próbákat
tartotta az énekesekkel – és az első
hegedűs között oszlott meg, aki a vonójával jelezte az ütemet, ahol
különösen szükséges volt.” (91. oldal – kiemelés tőlem, F.K.)
Úgy látszik, a bántó szóismétlések, a
hangulatilag kevéssé megfelelő szókapcsolatok, netán képzavaros
szerkezetek (pl. A Sant’Agatáról jövő dübörgő hallgatás, 124. oldal)
kiküszöbölhetetlenek olyankor is, ha rutinos a fordító (Rácz Judit) és van
gondozója a magyar szövegnek (szakmailag ellenőrizte: Dr. Eősze
László).
Hamar elérkezünk az első feloldhatatlan
ellentmondáshoz: 1./ „Verdi minden szerződésében kikötötte, hogy csak akkor
kezd hozzá a hangszereléshez, ha már elkezdődtek a zongorás próbák.” (27.
oldal) 2./ „Mint mindig, most sem volt hajlandó átadni a teljes partitúrát a
zongorás próbák megkezdése előtt.” (33. oldal) Lehet tippelni: 1 – 2 – x
?!
Hasonló példa, hogy a 71. oldalon azt olvassuk:
„I. Ferencet Ventignano herceggé alakította”, majd a következő oldalon
azt, hogy „noha I. Ferencet gond nélkül változtatták Vincenzo Gonzagává” – az
érdeklődő kíváncsi lenne arra, hogy milyen út vezet Ventignanótól
Gonzagáig (ha már szóba került).
Monográfus lehet elfogult vagy pártatlan
kutatásának „tárgya” iránt, s mindkét hozzáállás lehet „hasznos” az olvasó
számára. Hiszen, ha együtt-rajongásra késztet, gyönyörködtető szépségekre
hívja fel a figyelmet – tudatos távolságtartása pedig akár provokálhatja az olvasót
(ki ne érzett volna késztetést, megérinteni akár csak egy pillanatra valamely
műkincset, minden tiltás ellenére…). Budden személytelen álarc mögé
rejtőzik; további álcának tűnik, hogy az általa kiválasztott
idézetek, korabeli vélekedések korántsem tűnnek lényeginek, meghatározó
jelentőségűnek. Az olvasó kap információkat – belőlük azonban
korántsem rakható ki puzzle-kép. A Nabucco sikere után a nemzetközi fogadtatás
említésénél ilyet olvashatunk: „Chorley kegyesen elismerte, hogy a komponista
azért nem egy senki”. (37. oldal) Ilyenkor működésbe lép a „pesti humor”,
a fanyar „nem semmi” megjegyzéssel…
Néha – talán szerzői kontroll hiányában
– furcsa arányeltolódásoknak lehetünk tanúi. A Macbethet illetően, „Verdi
szorosan együttműködött Varesivel a szólam komponálásában, több változatot
is mutatott neki ugyanazokra a részekre, és javaslatot kért tőle a hangszereléshez
is. Bőkezűen ontotta a szerepformálási instrukciókat”. (53. oldal)
Bizarr fordulatok minden fejezetben
találhatók (pl. „Hillerrel kötött barátsága, mely annak 1885-ben bekövetkezett
haláláig tartott, éppen az a szikra volt, amelynek sikerült újjáélesztenie a
kimerülni látszó alkotói pályafutást.”, 145. oldal, egy levélrészlet: „temessük
munkába az életet”, 159. oldal, vagy a nehezen értelmezhető
következő: „Végül Emma Zilli mellett döntött, akinek a – Stanford és mások
szerint – falakat rengető tremolója talán egy nyolcvanéves ember számára
nem volt olyan nyilvánvaló:”, 162. oldal).
Talán nem csak a Toscanini művészete
iránt rajongóban kelt kiábrándítást, hogy a szerző csaknem egy egész oldalnyi
helyet pazarol arra, hogy megkérdőjelezze a Toscanini-anekdoták hitelességét
– s közben olyan mellékmondatra ragadtassa magát, miszerint a dirigens
„alaptalanul vált híressé arról, hogy szigorúan hűséges a komponisták szándékaihoz”.
(171. oldal) És ez nem több, mint az olvasó finom előkészítése a „Verdi,
az ember és a művész” fejezetre!
53
Az életművet áttekintő fejezetek
közelítőleg követik az időrendet (külön tárgyalva az egyéb
műfajhoz tartozó darabokat). Itt feltűnnek olyan hasonlítgatások,
amelyek már-már megkérdőjelezik az elemzés komolyságát (további
információk híján, a Buddenéhez nem mérhető zeneirodalomismerettel rendelkező
számára kétes értékű frázisnak tűnnek a „donizettis” vagy „rossinis”
jelzők). Általánosan elmondható, hogy a megannyi konkrét adat is elveszti
értékét, ha a viszonyítási alapok helyett fanyalgó összehasonlítgatásokat kapunk,
tehát épp a csúcsteljesítmények „jéghegy-csúcsait” nem érzékeljük.
Megintcsak megtapasztaljuk: az elemzés és
az elemezgetés két külön világ. Megannyi részletező (és kétségkívül igaz)
megállapítással nincs mit tenni; elolvasásuk után nem kerülünk közelebb az
elemzett operákhoz/részletekhez, s főképp, nem tudjuk hasznosítani
őket (általánosító szempontként) más művekkel való ismerkedéskor.
Gyakorlati haszna legtöbb a függelékben
található „naptár”-nak van, s a kötetben szereplő személyekre vonatkozó
rövid ismertetőnek. A magyar nyelvű kötet számára Wellmann Nóra
állította össze a magyarországi Verdi-ősbemutatók jegyzékét. (Talán nem
lett volna haszontalan a szereposztás részletező feltüntetése sem.)
Legtöbb haszonnal valószínűleg azok
forgatják a kötetet, akik különösebb cél nélkül, csupán csak beleolvasnak. Vélhetően
senki sem érzi úgy, hogy neki ez túl tudományos, túl „magas”. Ilyen meggondolásból
értékének tekinthető a szó köznapi értelmében vett „olvasmányossága” –
segíthet eloszlatni azt a tévhitet, amely értelmében a szakkönyvek a szakembereknek
(és csak nekik) valók.