DR. FEHÉR ANIKÓ

 

LAJTHA LÁSZLÓ A NÉPZENEKUTATÓ ÉS A PEDAGÓGUS* (IV/2. rész)

 

„Annyit kaptunk, hogy egy életre el tudtunk indulni…”

 

Beszélgetés Tóth Margit zenetudóssal

 

 

Tóth Margit 1920. június 20-án született Budapesten. Zenetörténész, népzenekutató, zongoraművész. A Ranolder Intézet tanítónőképzőjében végzett, majd 1945-ben az akkor induló, szigorú életvitelű bakonyboldog­asszonyi ciszterci nővérek közé lépett. Zongoraművészi és zenetudományi tanulmányokat folytatott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Faragó György zongoratanítványa lett. 1956-ban zenetudományi-népzenekutatói oklevelet szerzett Kodály Zoltánnál. A Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Bárdos Lajos és Lajtha László nevével fémjelzett tanszakon szerzett tudás birtokában 1951-63 között Lajtha László népzenekutató munkatársa, Lajtha halála után csoportjának vezetője lett. 1964-től nyugdíjba vonulásáig a Néprajzi Múzeum zenei vezetője. 1958-64-ig a Zenei lexikont (1965) szerkesztette Bartha Dénes irányításával. Amikor az UNESCO Kodály Zoltántól szakembereket kért a fejlődő országok népzenei anyagának feldolgozására, Tóth Margit, előbb Budapesten, majd 1970-től többször ismétlődő kiutazási engedélyekkel Kairóban látott hozzá tudományos igénnyel a Krisztus utáni első századból való kopt keresztény Nagy Szent Vazul liturgia szövegeinek és dallamainak lejegyzéséhez.

      Tudományos kutatásainak fő területe tehát a kopt népzene, melyet 1980-tól Egyiptomban gyűjt és rendez sajtó alá. 1982 óta a kairói konzervatórium tanáraként az egyiptomi népdalkincs lejegyzésén is dolgozik.

      1998-ban Kairóban egyedülálló kötettel jelentkezett: The Coptic Orthodox liturgy of St. Basil: with complete musical transcription. A könyv az eddig szájhagyomány útján terjedő kétezer éves liturgia kopt nyelvű szövegének angol és arab fordítását is tartalmazza. A zenei lejegyzés Bartók és Lajtha módszerét követi, jelezve a bonyolult zenei textúra legapróbb díszítéseit és a tempó legkisebb változásait is.

      Tudományos munkája elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki. (Forrás: www.hagyomanyokhaza.hu)

 

 

Tóth Margittal otthonában beszélgettem.

 

— Milyen emlékeid vannak Lajtha Lászlóról?

— 1920-ban születtem, 88 esztendős vagyok. Lajtha tanár Urat a Nemzeti Zenedében ismertem meg, akit mindig nagy tisztelet övezett. Én tizenéves kislány voltam. Akkor szakadt meg a kapcsolatunk, mikor átmentem a Zeneakadémiára. Zongorista voltam, Faragó György tanítványa. Ő csodálatos tanár volt aki nem ismerte, az nem is tudhatja. Hetente két délutánra berendelte az összes növendéket. Egy-egy ilyen alkalommal megkérdezte ki mit hozott, majd összeállította a programot. Mindenkinek mindenkit végig kellett hallgatni. Én akkor copfos kislány voltam. Egyszer hozzám fordult, egy művészképzős játéka után, kérdezte, hogy nekem erről mi a véleményem. Elpirultam... Hogy mondhatnék én a művészképzős játékáról véleményt? De aztán lassan megszoktuk ezt, hiszen komoly zeneirodalom ismeretet kaptunk tőle. Fiatalon halt meg a 40-es években. Egészen kiváló ember volt. Engem csak azért vett föl, mert az előző zenedei tanárom valamikor az ő tanára volt és ő beajánlott hozzá. Nem vett föl mindenkit. Ma is hálás vagyok az Úristennek, hogy ilyen tanárokkal hozott össze. Lajtha tanár úr zeneelméletet tanított, összhangzattant. Aztán a Faragó tanár úr az év végén átvitt engem a Zeneakadémiára. Egyszer megkérte a növendékeket, hogy mégis a Zenedébe menjünk, ott tartja az óráját. Ott találkoztam Lajtha tanár úrral. Köszöntem neki: jó napot kívánok. Azt mondta: kedves kisasszony. Én magát egy fél éve beírom hiányzónak. És maga itt most nekem csak egyszerűen azt mondja: jó napot kívánok?

      Nem tudtam szólni, de szerencsére éppen jött Faragó tanár úr, aki elmondta, hogy átvitt magához az Akadémiára.

— Lajtha tehát ismert Téged…

— Ezek szerint igen.

Milyen volt tanárként?

— A magyarázatai nagyon logikusak voltak. Érthetőek. Mégsem fogta fel mindenki, a zeneelmélet nem könnyű. Valahogy nekem jól ment ez. Előfordult, hogy az én füzetemből ellenőrizte a növendékek gyakorlatait. Ez volt az első kapcsolatunk. Később, mikor beindult a zenetudományi tanszak, ő ott is tanított.

Sárosi Bálint, Olsvai Imre, Vikár László és te voltatok ott…

— Ez egy külön osztály volt a zenetudományon belül. Volt zenetörténeti része, amire Szabolcsi tanár úr oktatott és volt népzenekutató része, ezek voltunk mi.

Kik voltak a tanárok?

— Ugyanazok, mint a zenetörténészeknek. Csak még kiegészült azzal, hogy Lajtha tanár úr és Kodály tanár úr tanítottak minket.

Milyenek voltak Lajtha órái?

— Nagyon egyszerű volt. Bejött, nem szólt semmit. Letette a kalapját, leült. Vagy kinézett az ablakon. Nem szólt egy árva szót sem. Egy idő után visszafordult: na mit hoztak mára? Ez eléggé kínos jelenet volt, mert mi akkor már népzenét gyűjtöttünk. Én pl. jártam vele vidékre. Magunk közt aztán rájöttünk arra, hogy ő mindig vár valami feleletet, úgyhogy magunk közt mindig beosztottuk, hogy ki mikor szólal meg. Mert különben csak álltunk volna. Aztán kérdezett, szakmai kérdéseket. Egyszer bejött az osztályba egy népi énekes, egy falusi asszony, Kodály tanár urat kereste. Lajtha azt mondta: itt van az adatközlő, tessék gyűjteni! A néni elkezdte az éneket, mi meg írtuk. Utána sorban megnézte a kottákat. Mindenkinek visszaadta, az enyémet meg elvette és mutatta Imrének (Olsvai Imre népzenekutató. F. A.): na, maguk ehhez mit szólnak? Imre aranyos volt, mentegetni próbált, mert azt hitte, hibás, amit írtam: biztosan elfelejtette kitenni a pontot. Mondom: én nem felejtettem el kitenni a pontot. És odafordultam az idős hölgyhöz: volna szíves elénekelni még egyszer, de két verset egymás után. A néni rákezdte öt és hétnyolcadban. A fiúk vették elő a radírjukat. Egy szót nem szólt a tanár úr, a fiúk meg radíroztak.

Lajtha meg volt elégedve a tiéddel?

— Ő tudta, hogy mit tudok.

— 51-ben neki nagyon nehéz élete volt. Nagyon kemény és egyenes ember volt. Tiszta, igaz ember. Mindenkinek megmondta a magáét, és ezt nem mindenki fogadta szívesen. Főleg a minisztériumban. Nem vették tőle jónéven. Nem tették könnyűvé az életét. Azon gondolkodott, hogy elhagyja Magyarországot. Egyszer együtt voltak Kodállyal egy teremben, mindketten az ablak felé fordultak. Beszélgettek. Én utólag tudtam meg, hogy miről volt szó. Azt kérdezte tőle Kodály: Mért akarja maga elhagyni Magyarországot? Azt mondta azért, mert nincs itt jövője sem zeneszerzőként, sem kutatóként. De Kodály rábeszélte, hogy ne menjen el. Ezt mondta: Van magának itt tennivalója! Végülis nem ment el. 56-ban Sopronban voltunk. Mindenki azt hitte, hogy átmegyünk a határon. És akkor Laci bácsi megmondta mindenkinek: ne is fáradjanak, mert mi maradunk! Nagy magyar volt.

Sokan tartották ridegnek, makacsnak…

— Nagyon kemény ember volt. A tanításban is. Nem engedte ott sem a mellébeszélést. De valahogyan rejtegette a jó szívét! Mikor megkapta a Kossuth díjat, 200 pengőnként osztotta szét. Nem tartott meg magának semmit. Kemény ember volt, de tiszta, igaz. Valahogy kiszemelt engem, hogy menjek gyűjteni vele. A háború óta visszamaradt egy betegsége, emiatt reggelenként mindig otthon kellett maradnia. Engem mindig kiküldött egy-egy községbe a reggeli vonattal, hogy keressem meg azokat, akiktől lehet gyűjteni. 11 óra felé már ő is jött. Estig együtt voltunk és este együtt vacsoráztunk. Erdélyi Zsuzsa is ott volt. Zsuzsa nagyon érdekes egyéniség, rendkívül színes, tájékozott, nagyon művelt nő. Igazi szerencse, hogy a csoportunkban volt. Ők nagyon szegények voltak abban az időben. Ugyanabban a házban laktak, a férje volt Laci bácsi háziorvosa. Napidíjat kaptunk, ami ugyan nem volt nagyon sok, de nekünk sokat számított. Zsuzsa lett a szöveges, ami nagyon szerencsés választás volt. Mert van benne egy rendkívül határozott rendszerező képesség. Ő mindent fölírt, ezzel nagyon sokat segített.

      Ezidőben Laci bácsinak nem volt semmi jövedelme. Elment a minisztériumba, hogy ő kivándorol. Kérdezték tőle, hogy mi lenne az a „platform”, ahol együtt működhetnénk? A népzenekutatás – válaszolta. De a munkatársaimat én választom meg. Összegyűjtötte, akiket gondolt. Be kellett menni a minisztériumba bemutatkozni. Ezzel megindult a népzenekutatás, ami egyszer egy hónapban 8-10 nap volt. Csodálatos módon a Zeneakadémián is el tudta intézni, hogy engem erre a 10 napra kiengedjenek. Ez óriási dolog volt abban az időben.

      Tudta, hogy nekem abszolút hallásom van. Amit hallok, azt rögtön le tudom írni. Néha a ritmussal volt problémám. Először hagyta, hogy leírjam, aztán átnézte, javította.

Miért pont azt a vidéket szemelte ki?

— Rendkívül érdekes volt a magyarázata. Ő nagyon sokat gyűjtött Erdélyben. Mikor elmentünk a másik határvidékre, akkor megtaláltuk azoknak a dallamoknak a változatait, amit ő Erdélyben gyűjtött. Megvan a kapcsolat – mondta. Erdélybe akkor nem tudtunk kimenni. Sopron és Szombathely környékén, a határvidéken gyűjtöttünk. Egyszer a szállodában lementünk vacsorázni. Ott játszott Tendl Pál, a nagyobbik fia bőgős volt, a kisebbik kontrás. Családi vállalkozásban muzsikáltak. Föltűnt Lajthának az öregúr technikája. Elkezdett beszélgetni velük és így lett ez a Tendl gyűjtés. (Népzenei monográfiák I. Dunántúli táncok és dallamok. F. A.) A Csejtei meg szombathelyi volt. Ebbe Sárosi Bálintot nagyon bevonta. (Egy Csejtei prímás…

Hogyan találta meg a hangot ezekkel a paraszt énekesekkel?

— Elmondhatatlanul jól! Mintha köztük élt volna.

Pedig ő városi ember volt.

— Igen, de közvetlen, kedves volt. És szívesen fogadták őt.

Hogyan szólította meg ezeket az embereket?

— Uram, kedves uram, asszonyom. Nem bratyizott. Megtartotta a három lépést. Ha többször találkoztak, akkor már azt mondta: Mári néni. Megfújták a széket alatta, mikor leült. Tudták, hogy ő kicsoda. Mindenki meg volt tisztelve, mert nem volt az általános falun, hogy ennyire megbecsülték volna az öregeket. Egy-egy központi helyre mentünk, általában a plébániára. A mi énekeseink szívesen énekeltek, ha a plébános ott volt. Az 50-es években nem volt egyszerű gyűjteni!

Márcsak azért sem, mert vallásos énekeket is gyűjtöttetek.

— Hát ezek nem tartoztak a favorit számok közé… Mindig előre szóltunk, hogy jövünk. Nem mindenki volt teljes bizalommal irántunk, mikor legelőször odamentünk. De később fölengedtek. Ehhez Laci bácsi nagyon sokat segített. A paptól csak tiszta bort fogadott el, misebort. Nagyon jó légkört tudott teremteni. Elmúlt az izgalmunk meg a félelmünk. Minden délután 5-kor teázott. Ha mentünk az országúton, mert nemigen volt a vonattól busz, ami bevitt volna minket a községbe, a teája a termoszban mindig vele volt. 5 órakor pedig leültünk az árokszélre, mindenki kapott egy kicsit a teájából, hogy ne egyedül igyon. Persze, néztek minket az emberek… De minket ez abszolút nem zavart.

Azok a bizonyos monográfiák nem igazi monográfiák…

— Egyszerűen el kellett indítani valamit. És nem lehetett másként akkoriban. Vargyas művét (Egy felvidéki falu zeneélete. Áj, 1940. F. A.) mindig is példaként említette a tanár úr. Kodály minket is ilyesmire buzdított, hogy egy falu zenéjét gyűjtsük össze. Mert akkor az egész vidékről kapunk egy képet.

      Soha nem volt kétséges, amit pl. a munkáról mondott. Olyan világosan látta, hogy mit és hogyan kell… Nem lehetek eléggé hálás a Jóistennek, hogy ilyen emberekkel hozott össze, mint Kodály és Lajtha. Annyit kaptunk, hogy egy életre el tudtunk indulni.

      Annak a bizonyos Lajtha csoportnak a helyettes vezetője voltam, halála után vezetője. A múzeumi munka nagyon összetett. Nemcsak gyűjtésből áll, hanem feldolgozásból is. Nemcsak szövegileg, amit a Zsuzsa (Erdélyi Zsuzsanna irodalomtörténész, néprajzkutató) végzett nagyon jól, hanem a zenei anyagnak a feldolgozása is. Lajtha az életét úgy kezdte, mint múzeumi tisztviselő a 10-es években. Ő nagyon jól tudta, hogy amit mi beviszünk a múzeumba, az nemcsak a mi anyagunk, hanem azoké is, akik utánunk jönnek. Tehát a különböző kutatási szempontoknak mind eleget kell tenni. Nekünk a gyűjtés után abban a hónapban mindent fel kellett dolgozni. Zsuzsának a szövegeket, nekem meg a zenei anyagot. És ez mind bent van most is a múzeumban. A nemzet kincse.

Kodályról milyen emlékeid vannak?

— Csodálatos idők voltak. Én a Ranolder intézetbe jártam. Ide gyakran járt Kodály Emma asszonnyal látogatóba. Másod évfolyamos koromban Kodály félrehívott engem az ablakhoz. Ez mindig azt jelentette, hogy valami fontosat akar mondani. Azt mondta nekem: maga milyen szólamot énekel? Szopránt. Keressen magának egy altot és egy mezzot, és szombaton jöjjenek hozzám, mert írtam valamit és meg akarom hallgatni. Mondta ezt szerdán. Mezzonak eszembe jutott Katanics Mari, tudtam, hogy szép hangja van. Altnak meg Hegyi Erzsi. Később kibővült a kör, és attól kezdve haláláig oda jártunk. Aztán a fiúk vezényeltek, Vikár Laci, mások. Nagyon aranyos társaság volt. Minden szombaton együtt voltunk fél 5-től fél 8-ig. Abban az időben nem lehetett kottát kapni. Viszont a tanár úrnak voltak lehetőségei. Egy csomó olyan dolgot énekeltünk, ami csak külföldön jelent meg.

Miket?

— Általában többszólamú motettákat meg miserészleteket.

A Pátria hanglemezsorozat is Lajtha nevéhez fűződik…

— Abban is nagy szerepe volt. A Rádió vezetője volt akkor.

Megvádolták őt többen, hogy manipulálta ezeket a felvételeket….

— Nem! Ez nem igaz. Az tény, hogy a fríg zárlatokra mindig felfigyelt. De több nem volt.

Miért pont a fríg?
— Lehet, hogy ez volt a kedvence.

Pedig nem jellegzetes magyar népi hangnem…

— Nem. Írt egy misét. Kérdezte tőlem, hogy milyen hangnemben írja. Nem tudom ezt a tanár úrnak megmondani, amiben érzi - mondtam. A fríg jó lesz? – kérdezte. Gyönyörű lesz – mondtam – mert nekem is ez a kedvencem. Jó – mondta. És megírta.

      Nekem ajánlotta a Magnificatot. A rendi nevem Gertrud… M. Gertrudnak és a kis nővéreinek – így szólta az ajánlás. Gyönyörű, finom, meleg. Katanics Mária kórusa előadta.

Nincsenek ma már ilyen egyéniségek körülöttünk, mint Kodály, Lajtha…. Mi lesz velünk?

— Szerintem biztosan lesz majd, mert mi, magyarok tehetségesek vagyunk. Még nem bukkant föl, de biztosan lesz. Egész biztos. Nekem semmi kétségem nincs efelől.

 

 



* Dr. Fehér Anikó sorozat bevezetője a 2008/5. számban, vagy pedig a www.parlando.hu-n olvasható.