Lehotka Gáborral beszélget 70. születésnapján Muth Ágota Gizella

Lehotka Gábor orgonaművész, tanár, zeneszerző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem immár volt professzora,─ akinek neve fogalommá vált a 20. század második felének magyar orgonaművészetében─ idén ünnepelte 70. születésnapját. E szép alkalomból beszélgetünk váci szülőházában. Életének fő színtere a Zeneakadémia volt, amelyhez több szállal kötődött: itt tanult, 33 évig tanított és sokat koncertezett falai között. Idén búcsút mondott a tanári hivatásnak. Beszélgetésünk főszereplője ezért rendhagyó módon, nem a művész, hanem a tanár-tanítvány kapcsolat. Lehotka Gábor a tanítvány és művész-tanár vall tanulóéveiről és pedagógiai ars poeticájáról.

─ A legtöbb művész életében vannak a pályát meghatározó tanár egyéniségek. Az orgona, mint különleges, szinte misztikus hangszer, talán a szokásostól eltérő, egyedi tanítási-tanulási módszert is kíván. Milyen a jó orgonatanár, akit tanulóéveiben példaképének választott?

─ Volt hangszeres tanáraimat két csoportra osztanám. Az első csoportba azok tartoznak, akik orgonista tevékenységük mellett egyéb zenei tevékenységet is folytattak. Így például Kisfaludy Pikéthy Tibor zeneszerző és karnagy, Hammerschlag János zenetudós és zeneszerző, Halász Kálmán, aki szintén zeneszerző is volt. Ezek a tanáraim mivel zenészek voltak, az európai zene paradigmái szerint tanítottak. Hogy mik ezek a paradigmák, azt most egy lélegzetvételre nem tudom elmondani, de minden zenész igen pontosan tudja ─ ha nem tudja megfogalmazni, akkor érzi, hogy ki a zenész egy hangszeren és ki „technikus”.

Nem véletlen, hogy a zenekritikusok és általában a zenészek idegenkednek az orgonazenétől, gyakran elhangzik az önvád is „én nem értek az orgonához”. Pedig az orgona is hangszer, mint a többi és olyan mestere volt, mint Johann Sebastian Bach. Akkor mi az oka annak, hogy a zenészek „nem értenek hozzá”. Ennek okát az orgonistaság paradigmáiban kell keresni. Ezeket a paradigmákat tanították azok a tanáraim, akik a második csoportba tartoznak. Nevüket ezúttal nem közlöm, noha egyetlen tanáromat sem tagadom meg.

Az orgonistaság egy állapot, melyet többek között a templomi zenélési gyakorlat is sugall. Pl. elég sok pap és lelkész türelmetlen a zenével kapcsolatban. A mise és istentisztelet ritkán ad lehetőséget arra, hogy a hívek teljes figyelme mellett, Isten dicsőségére nagyszabású orgonamű elhangozzék. Viszont a szertartás befejezése után elhangzó nagy mű az emberek távozása, csoszogása, beszélgetése közepette szólal meg. Érdemes erre a célra szánt műveket alaposan megtanulni? A kérdésre a választ az élet adja meg. Amikor egy, elsősorban templomi orgonista koncertet ad, akár templomban, akár koncertteremben, nem tud tisztán játszani, mert felületesen tanulta meg a darabokat. A hanghibák, az ütemeken keresztül tartó „úszások” gyakori jelenségek. Ugyanis a felületes tanulásból koncentrált eredmény nem születik. Mégis ezek az orgonisták is szeretnének „jól játszani”, ezért időszakoktól függően különböző mechanikus elveket dolgoznak ki a „jó orgonálás” érdekében. Ilyen volt például tanulóéveimben, hogy „minden oktávlépést el kell választani”, vagy pl. „minden szünet előtti hang megrövidül”, továbbá „minden alkalmat meg kell ragadni manuálváltásra, regisztrálásra”. Volt olyan tanárom, aki a kulcscsomójával ütötte a metronómszerű ritmust, mert „az egység érdekében egy tételt egy tempóban kell játszani.” Manapság más kritériumai vannak a „jó orgonálásnak”. Pl. „Minden hangot el kell választani”; „minden Bach-művet az egység érdekében egy manuálon, egy regisztrálással kell játszani”, stb.

Tehát minden korszakban más és más mechanikus elveket valósítanak meg a „jó orgonálás” érdekében, sokszor minden zenei igény nélkül és csodálkozunk, hogy a zenészek kijelentik:”nem értenek az orgonához”.

Azt hiszem, senki sem csodálkozhat azon, hogy az első csoportba tartozó tanáraim voltak a példaképeim és aktív pedagógiai tevékenységem idején őket követtem. Ettől függetlenül mindkét csoportba tartozó tanáraimnak hálás vagyok, mert rajtuk keresztül elég biztosan tudtam mi a teendő, és mit kell kerülni.

─ Az orgonista „magányos művész”, aki általában szólókoncertet ad, de Lehotka Gábor gyakran játszotta zenekari művek orgonaszólamát is. Jelent-e plusz feladatot, amikor karmester dirigálása mellett kell játszani?

─ Ebben a témakörben kell elmondanom Sándor Frigyes szerepét életemben. Orgonatanulmányaimat már befejeztem, amikor a Filharmónia continuo feladat ellátására osztott be. A zenekart Sándor Frigyes vezényelte és az első próbán kiderült, hogy a „kulcscsomóval tanított ritmus” itt nem alkalmazható. Sándor Frigyes megértően viselkedett és a próba után felajánlotta, hogy az előadásig külön órákat ad, amit én örömmel elfogadtam. Egy héten keresztül az egész műsort minden nap eldirigálta nekem úgy, hogy én szólózva játszottam a szólamomat. Ekkor értettem meg, hogy a pontos ritmust nem a metronóm, illetve a kulcscsomó ütése adja, hanem a zene belső mozgása, lüktetése. Igen hálás vagyok Sándor Frigyesnek, akinek köszönhetem, hogy a későbbiek folyamán a zenekarok engem hívtak meg az orgonaszólamok eljátszására, mert mint mondták, nekem „jó ritmusom” van.

─ Zeneszerzőként külföldön talán ismertebb, mint itthon ─ amerikai és francia kiadóknál jelennek meg nyomtatásban művei, de lemezfelvétel már hazánkban is készült saját kompozícióiból. A zeneszerzés tanulást is egész fiatalon kezdte Pikéthy Tibor zeneszerzőnél, aki a váci nagytemplom karnagyaként is működött. Hogyan emlékszik Pikéthyre és a kezdetekre?

─ Három zeneszerzés tanárom volt: Pikéthy Tibor, Sugár Rezső és Szervánszky Endre. Az összhangzattant Pikéthynél kezdtem tanulni, még szakiskolai tanulmányaim előtt, Siklós Albert könyvéből tanultunk, a megoldott gyakorlatokat igen szigorúan bírálta Pikéthy és közben mindig a zenéről, elsősorban Haydnról, Mozartról, Beethovenről esett szó: zeneműveikről ─ melyeket a zongorán bemutatott ─ életrajzokról, zenei anekdotákról. Rendszeresen ajándékozott könyveket is, ezt a szokását később is megtartotta. Pl. 1960. július 17-i dátummal, a születésnapom előtt megajándékozott Darvas Gábor: A zenekari muzsika műhelytitkai c. könyvével, amelyet ma is rendszeresen használok.

Pikéthy lakásába élmény volt belépni. Képzőművészeti alkotások, gyönyörű bútorok díszítették az igen tágas és magas szobákat. Szeretett beszélni képeiről (ő maga is tanult a Képzőművészeti Főiskolán), nem véletlen, hogy megszerettem a festészetet. Már nyolcadik általános iskolás koromban olyan akvarelleket festettem, melyeket rajztanárom nyugdíjazásáig az iskolában tartott és mutogatta az utánam következő generációknak. Az egyik festményemet ki is tettem lakásomba egy Pikéthy festmény mellé. Látogatóim nem is hiszik el, hogy én festetem, csak amikor megnézik az aláírást. Pikéthy rendszeresen kirándult, többször magával vitt. Emlékezetes az a kirándulás, amit gyalogosan tettünk meg Kosdra. Itt lakott egy református lelkész (a nevére már nem emlékszem), aki személyesen Albert Schweitzerrel csónakázott a Genfi tavon. Tőle kaptam az első magyar nyelvű könyvet Schweitzerről, a kórház létrehozásának első lépéseiről. Pikéthy korrekt ember volt. Kollegáiról csak jót mondott, de egy dolgot őszintén megvallott, hogy nem érti a „Kék szakállú herceg vára” c. Bartók operát.

─ Ezután már a „hivatalos” tanulás következett, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, ahol az ismert zeneszerzőnél, Sugár Rezsőnél tanult. Milyen embert és pedagógust ismert meg benne?

─ Sugár Rezső már iskolai keretek között tanította a zeneszerzést, én azonban mint orgonista csak a kötelező zeneszerzésre jártam, szerencsére a főtanszakosokkal együtt. Az összhangzattant, formatant, ellenponttant, mint alapvető zeneszerző- gyakorlatokat Sugár komolyan vette. Ezeket, mint volt Kodály-növendék, örökségként adta tovább. Ezt bizonyítja a 2007-ben megjelent Dalos Anna: „Forma, harmónia, ellenpont” c. könyve is, mely Kodály művészetébe enged bepillantást. Sugárnak hitele volt szemünkben, hisz abban az időben mutatták be Kossuth-díjas művét a „Hősi éneket”. A mű bemutatóján Sugár tomboló sikert aratott és mi nagyon büszkék voltunk tanárunkra. Sugár észrevette, hogy az örökségként magammal hozott Bartóktól való idegenkedésem a művek nem ismeretéből fakad. Ezért kikötötte, hogy a félévben legalább egy Bartók-művet meg kell hallgatnom és arról szóban be kell számolnom, mert különben a tanév végén nem kapok jelest. Legközelebb a Rádióújságban a „Cantata Profana” c. művet fedeztem fel, és azt a rádióban meghallgattam. A szóbeli beszámoló alkalmával Sugár megjegyezte, hát pont ezzel a nehéz művel kellett kezdeni Bartók megismerését! A jelest megkaptam és Bartók műveinek megismerése napirendre került.

Tanulmányaim igen nehéz feladatot róttak rám; délelőtt gimnázium, délután zeneórák, éjjel tanulás. Ráadásul Vácról jártam be minden nap és a közlekedés bizony nem olyan volt, mint ma. Ezért a tornaórákról, ha lehetett elkértem magam és készültem a következő órára. Sugár észrevette, hogy néha-néha milyen fáradt vagyok és kijelentette: Lehotka, ha ebben a félévben nem megy fel a Naszály tetejére, és a kilátóból nem hoz egy fadarabot, akkor évvégén nem kap jelest. A feladatot teljesítettem, a jelest megkaptam.

Sugár Rezső becsületes, korrekt ember volt, nem rivalizált, kollégáiról is csak jót mondott. Emlékét hálával őrzöm.

─ A Zeneakadémián nem kisebb személyiségtől, mint Szervánszky Endrétől tanult zeneszerzést. Ez bizonyára egy életre szóló élményt jelentett. Hogyan került éppen hozzá és milyen emlékeket őriz róla?

─ Szervánszky Endre a százszázalékos becsületesség, segítőkészség, szakmai igényesség gyakorlati megvalósítója volt. Nekem a Zeneakadémián is kötelező zeneszerzésre kellett járnom a főtanszakos hallgatókkal. Egy zeneszerző szakos hallgatót megkérdeztem, melyik tanárhoz menjek? „Mivel nem vagy zeneszerző – válaszolta – és számodra az érvényesülés ezen a téren nem fontos, ezért Szervánszky Endrénél jelentkezz.” Ez volt életem egyik legjobb szakmai-emberi döntése. A szakmai tanulmányokat és gyakorlatokat – összhangzattan, ellenponttan, formatan – újra végigvettük, és közben stílustanulmányokat kellett komponálnunk. Amikor megemlítettem, hogy ezeket én már Sugár Rezsőnél elvégeztem megkért, hogy mutassam meg. Igen jelentős dicséretben részesített és olyan új feladatokat adott, amiket a Szakiskolában nem kaptam. Pl. kettős fúga Bach-stílusban, nagyrondó és szonáta Beethoven-stílusban. Ez utóbbi olyan jól sikerült, hogy a visszatérést már nem is kellett megírnom. Ehelyett viszont úgynevezett „egyéni stílusban” szvit-szerű karaktertételeket kellett komponálnom. A következő tanévben Szervánszky elválasztott a csoporttól és egyénileg foglalkozott velem. Felkészített a zeneszerzés felvételi vizsgára, majd főtanszakos hallgató lettem.

Ma már nyugodtam elmondhatom, hogy Szervánszky jelentős anyagi támogatásban is részesített, ő fizette a diplomakoncertem költségeit, pl. a vonósnégyesem szólamanyagának elkészítését. Szervánszkynak is óriási szakmai tekintélye volt előttünk, mert ezekben az években mutatták be „Hat zenekari darab”-ját, melyet Ferencsik János dirigált. A mű hatalmas sikert aratott. De ekkor megjelentek a problémák. Zenéjét szocialista-ellenesnek bélyegezték és ez jeladás volt az általános támadásra. A történetet nem folytatom, mert szomorú a vége. Én azonban életem legfontosabb elhatározására jutottam: hasonló helyzetben nem fogok százszázalékos becsületességgel harcolni a siserehad ellen a magam igazáért, hanem odébb állok. Arany János bölcsessége hatékonyabbnak bizonyult: „Ha egy úri lócsiszárral/ Találkoztam s bevert sárral:/ nem pöröltem, – Félreálltam, letöröltem.” (Epilógus).

─ Hogyan fogalmazná meg saját tanári ars poeticáját röviden, hiszen módszertan könyvében sokrétűen kifejti az orgonatanítás és a művészképzés szakmai és emberi oldalait, jellemzőit, buktatóit. Mi késztette a könyv megírására?

─ Az elmondottakból következik, hogy milyen gyakorlatot és milyen elveket vettem át volt tanáraimtól. A legfontosabb az európai zenekultúra talaján ─ kóruséneklés, kamarazene, zenekari zene ─ kialakult paradigmarendszer, melynek törvényei vannak, aki e törvényeket elsajátítja és betartja, az szabaddá válik a zenélés területén. De hogyan lehet sok szöveg nélkül ezeket a törvényeket a hallgatókba elültetni. Én a dirigálást választottam, melyben G. G. Neuhaus, Sz. Richter tanárának „A zongorajáték művészete” c. könyve megerősített. A 29. oldalon ez olvasható:„Beszélek egy kicsit arról, hogyan foglalkozunk a ritmussal osztályomban. Hogy rossz-e vagy jó, nem tudom, de nem állom meg, hogy ne dirigáljak (mintha zenekar volna előttem), amikor a tanítványnak a szükséges ritmust, tempót, vagy az attól való eltérést, a ritartandót, accelerandót, rubatót stb. akarom sugalmazni. Egyszerű mozdulattal – kézlendítéssel – néha jóval többet meg lehet magyarázni, mint szavakkal. Ez pedig, nem mond ellent a zene természetének, amelyben mindig érezhető a rejtett mozdulat, a gesztus (az „izmok munkája”), a koreografikus jelleg.” Ezen kívül az óráimon rendszeresen szó volt az egészséges életmódról, sportról, filozófiáról, majd a nyolcvanas évek végétől a Bibliáról. Amikor tanár kollegáim növendékei aláírást gyűjtöttek ellenem, mert a módszertan órán nem azt oktatom, amit ők elvártak, akkor megírtam „Az orgonatanítás módszertana” c. könyvemet, melyben az elmondottakról részletesen szó esik.

A két irányzat valójában összeegyeztethetetlen, csak határterületen érintkeznek. A zenei gyakorlat talaján létrejött paradigmarendszer a valóság törvényei + szabadság modellt, az orgonistaság talaján létrejött paradigmarendszer pedig az ideológia+diktatúra modellt adja. Szavakban a kettőt szeretik összekeverni.

A képzőművészetről sem feledkeztem meg. A Zeneakadémia pincéjében talált festményeket, szobrokat, bútorokat a Bach-teremben és előterében kiállítottam. Az állandó kiállítás legalább arra hívja fel a hallgatók figyelmét, hogy az orgonálás mellett, képzőművészet is van a világon.

─ „A tanár… azon fáradozik, hogy idővel feleslegessé váljék tanítványai számára”─ említett módszertan könyvéből idéztem ezt a mondatát. Nemrég Lehotka Gábor is elbúcsúzott a Zeneakadémiától, amely a tanulmányokat is figyelembe véve csaknem 40 évig „otthona” volt. Mit tanácsol a mai orgonista növendékeknek útravalóként, hogy harmonikus művész-ember váljék belőlük?

─ Végül elérkezett a 70. születésnap, és az oktatást teljesen befejeztem. A Tanszéki értekezlet tűzijátékkal díszített tortával búcsúztatott. A Rektor úrtól, tanár kollegáktól szép ajándékokat kaptam. Az utolsó vizsgákon „végrendeletként” három, az orgonával kapcsolatos bölcsességemmel búcsúztam: Az orgonának orgona hangja van; Az orgonán csak orgonálni lehet;

Az orgonazene csak annyit fejez ki, amennyit kifejez: Akinek van füle, az hallja, akinek van értelme, érti.