Évforduló, nosztalgia és…

Matinékoncert a Művészetek Palotájában

2009. január 25-én vasárnap két alkalommal hangzott el a „Muzsikáló cimborák” címmel meghirdetett program a Fesztiválszínházban, 11 és 15 órai kezdettel.

Az előre megadott műsor értelmében a Tóth Aladár Zeneiskola Ifjúsági Zenekarát vezényli, zongorán kísér, és a műsort vezeti: Vásáry Tamás.

„A Tóth Aladár Zeneiskola ebben a tanévben ünnepli alapításának 105 éves évfordulóját. Ez alkalomból alakult meg a Jubileumi Zenekar, melyben az elmúlt negyedszázad tehetséges fiataljai zenélnek újból együtt.” – olvashattuk a szórólapon, melyet a terembe lépve kaptunk kézhez. Tehát, valójában a Tóth Aladár Jubileumi Zenekart hallottuk, melyben több olyan művész foglalt helyet, akiket más együttesekből, zenekarokból ismerünk. A koncertmesteri tisztet Oláh Vilmos töltötte be, aki kamaramuzsikusként az Auer Vonósnégyes tagja (csakúgy, mint a 2. hegedű szólamvezetője, Berán Gábor, s a csellószólamé, Takács Ákos). Ők valamennyien egykori növendékei a nagy múltú zeneiskolának, amelynek sikeres jelenéről részletezően tájékoztat az említett szórólap – csakúgy, mint azok a fiatalok, akik szólistaként szerepeltek.

A koncert címében szereplő „cimborák”-hoz annyit, hogy volt a TV-nek egy Cimbora Zenekara, amelynek állandó vezetőjéül 1994-ben Vásáry Tamást kérték fel. Erre emlékezett a műsorvezetőként is méltán kedvelt művész, és öröm volt látni, hogy milyen szeretettel közeledik a mindenkori fiatalokhoz, a régi cimborák társaságát bővítő „új cimborák”-hoz.

A nézőtér legalább akkora élményt nyújtott, mint a színpad: bűbájos apróságok özönlötték el, egy-egy felnőttre nemritkán 2-3 is jutott belőlük. És mindennek a teteje: hihetetlenül jól viselkedtek! Szándékosan nem a „fegyelmezetten” szót használom, mert fegyelmezésre alig került sor, igaz, nem is nagyon lett volna rá szükség. Nézték a színpadot, és figyeltek. Figyelték a bácsit, aki beszél (visszaemlékezik, zenéről mesél, meginterjúvolja a szereplők egyikét-másikát), nézték az „időutazó” bejátszásokat, és hallgatták a felcsendülő darabokat. Ők még nem tudnak arról, hogy a „figyelmi grafikon” milyen alakú, tehát, akkor sem nyüzsögtek, amikor már jogos lett volna a mocorgás. Még a színpad-átrendezést is élményként élték meg!

Amikor felnőtt-koncerten a hallgatók némelyike megfeledkezik arról, hogy koncertteremben van (zörög, vagy akár félhangosan beszélget), neveletlenségét azzal magyarázzuk, hogy gépzenéhez szokott, amit minden további nélkül lehet háttérzeneként hallgatni. Nos, ezek a gyerkőcök legalább annyira korunk emberkéi, a nagyobbak valószínűleg ügyesebben kezelik a távirányítót és a készülékeket, mint az idősebb családtagok – és mégis, hihetetlenül érzékenyen reagáltak arra, hogy ott és akkor minden „élőben” történt.

A műsor összeállítói, természetesen, igyekeztek. Igyekeztek olyan zenéket keresni, amelyek „gyerekeknek valók” – ezért lehetett a koncert nyitó műsorszáma Mozart: Falusi muzsikusok című divertimentója. Itt az a mókás helyzet állt elő, hogy meg kellett (meg lehetett) magyarázni a mozarti „humort”; azt a viccet, hogy megkomponálta a hamisságot. A legkisebbek nem vették a poént, ők a disszonanciákban is gyönyörködtek. Bizonyos szempontból, igazuk volt.

Hallhattunk egy tehetséges ifjú zongoristát, Vida Mónikát, aki 13 éves korát meghazudtoló érettséggel muzsikált, megismerhettünk egy „pálya-módosítót”, aki gyerekként klarinétosként kezdte (s e hangszer játékosaként zeneakadémiai diplomát is szerzett), de igazi sikerekhez huszonévesen énekesként jutott: Brickner Szabolcsot, s a 15 éves zeneakadémiai növendéket, Szabó Ildikót, aki édesapja, Szabó Péter nyomdokába lépett csellistaként.

Vásáry Tamás a színpadon közönségként hallgatta figyelmesen Mendelssohn zongoramuzsikáját, zongorán kísérte Brickner Szabolcsot, aki Schubert és Beethoven egy-egy dalát, valamint egy Donizetti-áriát énekelt, majd karmesterként gondoskodott arról, hogy Szabó Ildikónak méltó kíséret jusson Csajkovszkij rokokó-variációiban.

Koncert volt, ugyanakkor szinte a klubfoglalkozás oldottságát is érezhettük. Jól adagoltan váltakozott a közelség és a távolság a pódium és a nézőtér kapcsolatában. Oldott légkör alakult ki, amikor például az énekes szavazásra bocsátotta a kérdést, olaszul vagy magyar szöveggel énekelje az áriát. Ilyenkor lehetett látni: valóban „él” a nézőtér! Mindenkinek volt elképzelése – és amikor felcsendült a muzsika, ismét csend lett.

Ifjúsági koncertekről szinte valamennyi vezető zenekar gondoskodik a fővárosban; törődnek a közönség-utánpótlással. Nagy öröm, hogy vannak egyéb, alkalmi vállalkozások – s nem lehetünk eléggé hálásak a Művészetek Palotájának, amiért a legkülönbözőbb programokkal teszi lehetővé, hogy minden korosztály otthon érezze magát a csodálatos épületben – és a művészetek világában.

Fittler Katalin