Verdi: A pünkösdi királyság

A Verdi-életrajzokban nem lehet megrendülés nélkül olvasni, hogy az ifjú komponistának épp akkor kell vígopera-megrendelést teljesíteni, amikor családi életében egymást érik a tragikus események. Megértően bólintunk: nem csoda, hogy az „ilyen körülmények között” készült mű megbukott (s a szerzőnek hosszú időre „elment a kedve” a vígopera komponálásától). Ettől kezdve átadjuk magunkat a későbbi Verdi-operák hallgatásának, a népszerűekének, a ritkán műsorra tűzöttekének és a remekművekének.

Hogy ez az egyébként „logikus” reakció mennyire felületes és elkapkodott, arról mindazok meggyőződhettek, akik hallották néhány éve A pünkösdi királyság koncertszerű magyarországi bemutatóját. A Zeneakadémia Zenekarának első (!) opera-játszó produkcióját és a remek szólistákat hallgatva, inkább az egykori bukáson csodálkozhattunk. Igaz, egykor a pályakezdő komponista darabjának aligha juthatott annyi szeretetteljes figyelem és műgond, mint a Pál Tamás vezényelte produkciónak. Pezsgett az élet a színpadon, elsősorban Ionel Panteának köszönhetően, aki mindig maximális színpadi jelenlétet provokál partnereitől. Olyan zenei élmény volt, amiről egy ideig beszél az ember – és sokáig nem felejti el.

Nem sokkal később aztán épp ennek az élménynek köszönhetően akadhatott meg a lelkes zenebarát szeme a Warner „Cetra” opera-kollekciójának azon a példányán, melyen a milanói RAI együttesei, Alfredo Simonetto vezényletével, A pünkösdi királyságot szólaltatják meg. A historikus mono-felvétel 1951-ben készült, a főbb szerepeket Sesto Bruscantini, Renato Capecchi,Lina Pagliughi és Juan Oncina énekli.

A koncertszerű előadás felvételének talán Verdi halála 50. évfordulója adott annakidején „aktualitást”; de a szerző születésének 194. évében is érdemes meghallgatni – akár erről a felvételről megismerni a művet. Tanulságos is egyben, hiszen épp a későbbi operák ismeretében tudunk felfigyelni arra, hogy a korabeli populáris opera-nyelvezetből mit vett át a fiatal Verdi. Mert nem csak az a kérdés, hogy hol mutatkoznak a későbbi „oroszlánkörmök”, hanem legalább olyan érdekes az is, hogy mennyire magabiztosan tájékozódik kora zenei köznyelvében, s milyen biztonsággal talál rá azokra a fordulatokra, amelyek mindmáig nem tévesztik hatásukat a közönségre.

A felvétel: profi munka. Kiválóan alkalmas arra, hogy észrevegyük akár egyszeri hallás alapján a már akkor megmutatkozó, utóbb jellegzetesen verdisnek tartott fordulatokat, s érződik a műgond a felépítést illetően. Az elementáris jókedv sziporkázását hiába keressük; de aki gyakran hallgat operákat (előadásokon és felvételről), tapasztalhatja: a felhőtlen jókedv, a típus-figurák sablonos szituációi, az unos-untig ismételt (ám mindig hatni-kész) helyzetek, helyzet-komikumok sokasága gyakran sematikussá degradálódik. Akár a gyakran-ismételt előadások következtében, akár pedig azért, mert a kisszámú megszólaltatás kedvéért nem kapott megfelelő mennyiségű próbát a produkció. Tehát, vagy már nem, vagy pedig még nem gyakorol olyan hatást az előadókra, amit eljuttathatnának a hallgatósághoz. De hát, valljuk meg, napjainkban a közönség amúgy is ritkán hagyja elvarázsoltatni magát. Gyakran „készül” a programból, ami által azt hiszi: ő már mindent tud, s amit hall, az ezt a meggyőződését támasztja alá. A teljes tájékozatlanság sem ideális, főképp, ha valaki nem érti az énekelt szöveget. Ilyenkor rész-szépségekre, periferikus jelenségekre figyelve, könnyen elsikkadhat a nagy egész. Az operafelvételhez szerencsére librettó is tartozik – kár, hogy csak olaszul. Mindenesetre, lehetőséget kínál az album új tulajdonosainak, hogy felfedezzék maguknak ezt a vígoperát. Amin, ha kacagni nem is kell, de elmosolyodni sűrűn lehet.

Fittler Katalin

*

Helyreigazítás! A Szerkesztő elnézést kér, hogy a Parlando 2009/1. számának 36. oldalán és a tartalomjegyzékben pontatlanul jelent meg Solymosi Tari Emőke Zerkula János énekes-prímással készült beszélgetésének címe. Az cím helyesen: „Kilencéves koromban már lakodalomban muzsikáltam!”.