Fehér Anikó

„Nem vagyok vérbeli vitorlás,

mert sosem akartam senkit megelőzni…”

Kokas Klára 80 éves

T

ehetséges! – mondta róla Kodály 1959-ben. Azóta 50 év telt el, s ezt mondjuk rá ma is, mi, akik óvódásai, tanítványai, munkatársai voltunk bárhol is a világon. Kokas Klára tehetséges, mert mindig azt csinálta, amit szeret és amit tud. Útja egyenes volt, de nem mindig problémamentes.

2009. április 18-án a Zeneakadémia kupolatermében gyűltek össze azok, akik mondani akartak róla valamit, megtudni róla valamit vagy csak sütkérezni akartak fényében.

Hallhattuk Barkóczi Ilona, Urbánné Varga Katalin és Pásztor Zsuzsa előadását, melyekből kiderült, milyen eredményes és hatékony ez a foglalkozási mód, melyet Kokas Klára alkalmaz. Stachó László a jövőbe engedett bepillantást. Láttunk két bemutató órát Szkubán Judit, Reikort Ildikó és tanítványai jóvoltából. Hallottunk néhány csodálatos tehetséget, az ifjú Váradi Lászlót és Nyári Lászlót muzsikálni, Gyöngyössy Zoltánt pedig mint zeneszerzőt és előadóművészt egyben. Az ünnepet Kodály Zoltánné és Batta András, a Zeneakadémia rektora nyitotta meg, mindketten olyan szavakkal, melyekből a nem szokványos, nem hétköznapi ember dicsérete szólt. Az ünnepi programot a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kodály Intézete és Zenepedagógia tanszéke szervezte. A házigazda az Intézet igazgatója és a tanszékvezető, Nemes László Norbert volt.

A ma már Kokas pedagógiának nevezett módszer nem hivalkodik, nem látványos eredményekre ösztönzi a tanítványokat, hanem megépíti a belsőt. Kinyitja azokat a kis kapukat, amelyeken keresztül jóban leszünk a világgal, megszeretjük önmagunkat és társainkat és mellesleg közel kerülünk a muzsikához. Ezen az úton Kokas Klárának a zene „csak” eszköz, pedig személyesen nem is tudna talán élni nélküle. Mindennapi kenyere az esti koncerteken, napközben és tanítványival is.

Kokas Klárával egy késő esti órán, teázva, lakásán beszélgettünk.

— Más volt a világ akkor, amikor elkezdted a zenével való foglalkozást. Kellett-e valamit változtatni ezen a programon az idők folyamán?

— Az első időkben eszembe sem jutott, hogy nekem zenére mozgásokat kellene csinálnom. A Kodály módszer alapján tanítottam, ének-zenei tagozaton, Szombathelyen. Én alapítottam ezt Kodály tanár úr javaslatára.

A zenei mozgás akkor jutott eszembe először, amikor Budapesten a Csatárka utcai Állami Gondozottakat nevelő Otthonban kezdtem tanítani, ahol ez nem mehetett hagyományos módon, mert nem olyanok voltak a gyerekek. Nem lehetett ellenőrzőbe beírni, mert nem volt, aki elolvassa. Ott azt kellett kitalálni, hogyan legyen a gyerekeknek mindez jó, örömteli. Nem az volt a lényeg, hogy milyen eredményeket érnek el, mit fognak produkálni. Ez kilencedrendű dolog volt. Akkor jöttem rá arra, hogy ha az ember gyerekekkel foglalkozik, és a gyereket nézi mindenek felett, az minden mást teljesen háttérbe szorít. Ezt én ott tanultam meg. 1970-ben meghívtak Amerikába. Három évig voltam kint, akkor alakult az első amerikai Kodály Intézet, Boston mellett, Wellesley-ben. A vezetője itt volt Magyarországon, látott engem tanítani ebben az állami gondozott intézetben. Ragaszkodott hozzá, hogy kimenjek hozzájuk. Kint szintén különleges volt a helyzet, nem lehetett hagyományos módon tanítani. Ismét a legrosszabb szociális helyzetű gyerekek közé kerültem. A gyerekek nem mindig akartak figyelni. Bostonban pl. csak néger gyerekek voltak az osztályomban. Nemcsak a figyelmükkel volt baj, hanem figyelembe kellett venni a nagyon erőteljes zenei kultúrájukat, amit én előtte nem ismertem. Gyönyörű volt. De hogy ebből az ember hogyan alakít ki Mozartot, Monteverdit vagy Palestrinát, és mi legyen eközben az ő egészen más stílusú népdalukkal, ezt ki kellett találni. Rájöttem, hogy a mozgásokat nem lehet nélkülözni. Amit most csinálok, vagyis a zenehallgatás egy mozgással összekötött változatát, arra már Amerikából hazajőve, itthon jöttem rá ’73-ban. Akkor kezdtem a zeneóvodai foglalkozásokat délutánonként a Budapesti Művelődési Központban. Vittem a gyerekeknek egyszer egy Schubert dalt születésnapi ajándékul és elkezdtünk rá táncolni mindnyájan. Nem akarták abbahagyni. Csodálatos volt! Emlékszem, utána egész éjszaka nem aludtam. Ez tényleg így van? A gyerekek így szeretik ezt? Akkor ki kell találni ennek a módját! Ekkor kezdtem azt, amit most csinálok. Ekkor jöttem rá a zenei befogadásnak erre a módjára. A módszert a gyerekekből alakítottam ki. Előtte ezt nem láttam sehol. Hogyan lehet a zenére fordítani a teljes figyelmüket úgy, hogy spontán mozognak? Én nem teszek hozzá semmit. Nem tánclépést tanul, nem irányítom. Ő maga mozoghat. Ott jöttem rá, hogy ez egy szenzációs dolog.

— Végzettséged alapján a legmagasabb szintű zenetanár lehettél volna. Miért pont ezekkel e kicsikkel foglalkoztál világ életedben?

— Nekem rettenetesen fontosak a kicsi gyerekek. Úgy éreztem, ez nekem mindenek fölött való. Látnom kell milyen, amikor elindul. Most már meg tudom fogalmazni azt, ami akkor eléggé ösztönös volt: a kicsi gyerekekben egy olyan szellemi kapacitás van, ami aztán később már nem működik. Ha azt akkor megtalálja az ember és el tudja indítani, akkor úgy válaszolnak a szellemi témákra, tevékenységekre, tartalmakra, melyhez fogható nincs később.

— Meddig tart ez a kor? Lehet, hogy vannak egyéni különbségek?

— Nagyon kicsi korban, iskolás kor előtt kell kezdeni. Ha végig velem voltak kiskoruktól, akkor sokáig lehet csinálni. Nagyobbakkal más változatot lehet, pl. festést. A kreativitásuk, egyéni mozgásaik jobban működnek kicsi korban. A nagyobbak szégyellik már egymás előtt magukat, cikinek tartják.

— A Zeneakadémián végső soron előadó művészetet tanulunk. Nem hiányzott soha a közönség, a siker?

— Nem. Nagyon szeretem azt a légkört, ahol valami intimitás van. Ott nekem nagyon otthonos a lelkem. Úgy érzem, sosem volt máshoz zenei vagy előadóművészi tehetségem, csak a gyerekekhez. Én egyszerűen megérzek egy gyereket.

— Volt olyan gyereked, akit nem „éreztél meg”?

— Akivel nem lehet mit kezdeni? Van ilyen. Mikor a gyereket teljesen ráhangolják a szülők meg a nevelők, hogy csak a teljesítményre reagáljon. Az ilyen gyerek foglalkozás közben is folyton felteszi a kezét és kérdezi: hányast kapok? Az ilyen gyerek nem is tud létezni az azonnali értékelés nélkül. Itt van nehéz sora az embernek. Nehéz az is, ha egy gyereket azzal tesznek tönkre, hogy a televízió üvölt folyton körülötte. Nincs csöndhöz és figyelemhez szokva. De ehhez vannak eszközeim. Itt mindenfélét kitalálok, igaz, sokáig tart.

— Ebben a munkában mennyi a zenész és mennyi a pszichológus belőled?

— Nem tudom, hogy a zenész és a pszichológus olyan nagyon különválasztható-e. Véletlenül pszichológiából van doktorátusom. Jó témám volt, érdekelt is. Azt hiszem mi, zenészek mindnyájan pszichológusok vagyunk. Egy karvezető, egy karmester, vagy akár egy hangszeres előadóművész, aki valaki mással együtt muzsikál, mindig pszichológusi érzékkel dolgozik. Ha nincs empátiás érzéke, nem tud működni. Nagyon együtt van a kettő.

— Katanics Mária mondta egyszer: mi zenészek mindig nagy tisztelettel vagyunk azok iránt a dolgok iránt, amik csöndben vannak. Ezért szeretjük a szobrokat… A téged köszöntő konferencián nem tapssal köszöntünk meg egy-egy előadást, hanem kendő lobogtatással, lengetéssel. Ennyire fontos neked is a csend?

— Rendkívül fontos. Életemnek egy jelentős részét erdőket járva, vízparton, magányban töltöm. Nagyon igénylem ezt. Szükségem van rá, mindig így volt ez. Úgy érzem, nem is lehet elindítani másként a tanítást, minthogy az ember a gyerekeket először a csöndre tanítja meg. Igaz, ez most egyre nehezebb. Régebben tanítottam tanyasi gyerekeket. Kargalapusztán, Kodály Intézeti tanár koromban. Ott 8 km-t gyalogolt vagy biciglizett egy gyerek az iskoláig. Amikor madárhang utánzást kértem tőlük, pillanatok alatt a legszebb madárhangokat és erdei hangokat tudták produkálni. Nekik ez az életükhöz tartozott. Az én saját életemben nagyon fontos, hogy csöndben legyen valami, ami zene. Mindig nagyon zavart, hogy a zenék végén valami olyan minőségű hang szólal meg, ami zaj. Ez a taps. Gondolkodtam, hogyan lehetne mégis reagálni egy-egy produkcióra, mert azt azért kell. Néhány évvel ezelőtt egy ihletett pillanatomban kitaláltam, hogy lehet kendőt lengetni, mert a lengetéssel mozgásokat fejezünk ki és van benne egy finom suhogás. Ezt a gyerekeknek megtanítottam, és nagyon élvezik. Ezt még nem lehetne a Zeneakadémia nagytermében megcsinálni, de a születésnapomon így volt, és a gyerekeknek meg a szülőknek szóló koncerteken is mindig kendőket lobogtatunk.

— Amit te a gyerekekkel művelsz, az lecsapódik az ő magánéletükben, meg a művészi életükben is. Hol érvényesül ez jobban, Vagy fontos ez a kérdés egyáltalán?

— Hogy egy társadalom ezt mennyire igényli, azt nem tudom megmondani. Ehhez néhány generáció kell, hogy megtudjuk, mennyire fontos az embereknek, hogy csöndben, egymással nagyon szép, szerető kapcsolatban legyenek. Mutatkoznak jelei annak, hogy az emberek ezt igénylik. De ezek még csak jelek, amiket azért már lehet látni. Az biztos, hogy a művészetben az a fajta mindennapos gyakorlat, a koncert, ahol mindig azonos módon viselkedünk, a darab végén zajosan tapsolunk (néha a mű közben is). A zeneközvetítésekben is eluralkodott, hogy a produkciók szintjére rángatják le a művészetet. Valaki elénekli élete tragédiáját egy csodálatos áriában, és utána mindenki a produkciót, az énekesi teljesítményt tapsolja meg. Azt, hogy ő egy kitűnő énekes és nem azt, hogy ő mondjuk Fülöp király volt. A művészeti, az emberi részét teszik tönkre. A taps egy ronda hang. Nem is tudom hogy jött divatba!

— Milyen egy átlagos napod?

— Rettenetesen munkásak a napjaim. Hét óra körül ébredek. Tornászom, vagy sétálok az utcán egy kicsit. Reggeli után már szól a telefon. Mostanában szinte mindig jön valaki és dolgozunk itthon. Nagy filmsorozatot csinálunk, rendezem a munkásságom. Háromévi munka után tavaly megjelent az életmű DVD-m, megjelentek az írások, könyvek. De hátravannak még a filmek. Most a modern technikával már elemezni is tudom a filmeket. Mozdulatonként csoportosítom és elmagyarázom, hogy mit lát a néző. Egyszerűnek tűnik, de rettenetesen nehéz feladat. Minden nap dolgozik velem valaki. Önkéntes munkások, akik szeretetből jönnek. Ez 2-ig tart, utána kicsit pihenek, ebédelek valami vegetáriánus ételt, és megint járok, gyalogolok. Hetente háromszor tornázom Kovács Géza módszerével Pásztor Zsuzsánál. Hacsak lehet templomba megyek, hétköznap is, valami kicsi helyre. Imádok énekelni! Ha tehetem, szinte mindennap koncertre megyek. Viszont emiatt nem járok színházba meg moziba. Nem fér bele az időbe. Hétvégeken meg tanfolyamom van, gyakran egész nap.

— Hányan végezték el ezt a tanfolyamot?
— Nem tudom, talán több százan. Sokan alkalmazzák is. Egyre többen jönnek.

— Mi a feltétele a tanfolyam elvégzésének?

— Nincs feltétele. Ez egy akkreditált pedagógus továbbképző tanfolyam. Bármilyen szakosok jöhetnek. Én már gyerekekkel külön nem foglalkozom, csak a tanítványaim gyerekcsoportjait nézem, amikor bemutatókat tartanak.

— Minek tudtál a legjobban örülni?

— A létezésük is öröm. Egy gyerek tekintete, a mozdulata, a mozdulatai eleve érdekesek, izgalmasak. Nekem minden gyerek olyan, mint valami rejtvény. Állandóan foglalkoztat, mi történik őbenne. Ránézek egy gyerekre, és azon kezdek fantáziálni: Istenem most mire gondol? Mit szeretne? Hogyan gondolja az életét? Mi lesz belőle?
— És ha felnőttre nézel?

— A felnőttben próbálom megtalálni a gyereket.

— Megvan bennünk a gyermek, vagy elfelejtjük?

— Természetesen elfelejtjük. Mert maga a pedagógus felejteti el. Minden pedagógusképzés szerepekre készít elő.

— Mit változtatnál a pedagógusképzésen?

— Sokkal több gyakorlatot csinálnék, igazi gyerekekkel. Állandóan gyerekek között tartanám őket.

— Nem rontanák el ezek a kezdő tanítójelöltek a rájuk bízott kicsiket?
— Szerintem egyáltalán nem. Szabadidejükben, tízpercben is együtt lennének, kirándulnának, programokat csinálnának együtt. Egyénileg is foglalkoznának gyerekekkel, nem feltétlenül mindig 30-cal. Súlyos hibának tartom, hogy ez nem így van.

— Gondolom, a másik fontos dolog az élmény…

— Feltétlenül. Be kell, hogy valljam, az nem vált be, hogy a népdalokból tandalokat csináltak. Ez ellene dolgozik annak, hogy az emberek énekeljenek.

— Mit kellene csinálni ehelyett?

— A pedagógus is állandóan énekeljen. Ha nincs is gyönyörű hangja. Népdalcsoportokat csinálnék százat, ezret. Újabb és újabb népdalokat kellene tanulni: nem lehet ugyanazt tanítani száz évig. Nálam rengeteg éneklés van. A foglalkozások ¾ része éneklés. A pedagógusoknál is. És az éneklés is mozgással megy. Tele vagyunk szebbnél szebb népdalokkal, ami pl. a franciáknak nincs.

— Téged nagyon sokan szeretnek, sikeres életpálya áll mögötted. Mit tanácsolsz, hogy kell ezt csinálni?

— Igen, sokan szeretnek. Volt valami nagyon fontos az életemben: sosem versengtem. Erre valahogy sosem került sorra. Nem kellett versengenem a gyerekeim szeretetéért, a tanítványaiméért sem. Produkciókat pedig nem műveltem. Más lehet annak az élete, aki produkciókat csinál. Az enyéimet nem hasonlították soha, és nem voltak olyanok, akik olyat szerettek volna csinálni, mint én. Nem kellett izgulnom, hogy az én munkámat elveszik. Ugyan ki akart volna állami gondozott vagy néger gyerekek között dolgozni? Nem volt soha reális versenytársam. Azt hiszem, hogy az alkatomból is hiányzik a versengés. Nagyon szerettem vitorlázni. Egy vitorlásnak mindig versengenie kell, mert ha előtted megy egy hajó és nem akarod megelőzni, akkor nem vagy vérbeli vitorlás. Na, én nem vagyok vérbeli vitorlás, mert sosem akartam senkit megelőzni! Mindig kiengedtem a vásznat. Menjen! Engedem! És ez nagyon nagy boldogságot okoz. Nem kell versengenem.

Nagy könnyebbség ez!