A mester-tanár 90 éves
Tanítványai köszöntik Bántainé Sipos Évát
Vannak világító személyiségek. Olyanok, akik konkrét vagy áttételes
tanításukkal borítják fénybe előttünk az utat, s olyanok, akik szuggesztív
tekintetük és hanghordozásuk reflektorával segítenek mesgyénkre lelni. Bántainé
Sipos Éva mindkét vonatkozásban világít. Született tanár, amint mondja magáról:
„mesterek nélküli mester”. Ám növendékeiből tanítómesterként mestereket
(és mester-tanárokat) formál.
Sugárzik belőle a
rend. Ezért nem is kell fegyelmeznie. Szakmai szigor és lelki lágyság
harmonikus ellenpontja hatja át a pontos fogalmazású, szépen artikulált beszédet,
amelyet tanárosan illusztratív mozdulatok kísérnek. A 90 évesen is csillogó
szem serkenti a tanítványt, a beszélgetőtársat.
A tanárnők sorsa,
hogy fiatal kortól nénivé „távolítja” őket a megszólítás. Holott Sipos Éva
magas életkorban sem amolyan „Éva néni”. Jelentékeny személyiség, akit ünnepi
szóval vagy a hétköznapokban példakénti felidézéssel ezrek köszöntenek újabb
kerek születésnapján. A sokszólamú összkarból – fülemhez emelem kezem, ahogy
ő tenné a következő igéhez kapcsolva – hallgassunk néhány hangot, a
pálya különböző korszakaiból, a jellegzetességeket úgy idézve, hogy azokra
ráismerjen a hálás növendékek végtelenbe tűnő sora.
Hollós Máté
Sipos Évát 1947-ben
ismertem meg a békés-tarhosi „énekiskolában”, ahol ő lett első
zongoratanánőm. Abban, hogy ez – kodályi kifejezéssel – „élményiskolámmá”
vált, nagy része volt Sipos Éva varázslatos személyiségének! A tizenévesek –
köztük én is – rajongtak a huszonéves tanárnőért, s ez egy életre szólt...
Játék volt az ő irányításával a zene titkaiban jártassá válni. Hamar
„kitanultam” az elsőéves kottámat – mivel az iskola akkor alakult,
könyvtára „hézagosnak” sem volt nevezhető – így Éva „néni” azt kérte,
firkantsak magamnak ujjgyakorlatokat, etűd-féléket, variációkat, amíg
megérkezik a zongoraiskola második kötete. Nem etűdöket, hanem
gyermek-karakterdarabokat írtam. Így lett belőlem zeneszerző – sosem
felejthetem, hogy az inspiráló „lökést” neki köszönhetem. Később, amikor a
Pécsi Balett felkérésére táncjátékot komponáltam, öröm volt újra találkoznom az
ott élt Sipos Évával. Budapesti éveinkben tanárkollégákká is váltunk a
Zeneakadémián. Szívbéli barátságunk életfogytiglani. Szellemisége ma is
töretlen. Isten éltesse továbbra is jókedvében nagyon sokáig, sokunk örömére!
Szokolay Sándor
1965 őszén a
budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola vendéghallgatójaként
ismertem meg Sipos Éva tanárnőt. Az első évben szolfézst tanított nekünk,
majd a második évtől ő lett a zongoratanárom is. Az első órától kezdve Éva néni arra
törekedett, hogy minden hallgatóval őszinte, személyes kapcsolatot
alakítson ki. Hogy fel tudja mérni kinek-kinek az adottságait és világosan
lássa azt a szintet, amit a hallgató addig elért zenei tanulmányai során. A
reális helyzetfelismerés után szinte minden tanítványa számára egyéni
módszereket dolgozott ki azért, hogy a legeredményesebben tudjon fejlődni
a zenélésben és ne érje frusztáció. Megtanultuk Éva nénitől, hogy reálisan
lássuk előrehaladásunkat a zenében, fölismerjük hiányosságainkat és
segítségével ezeket pótolni tudjuk.
Számomra egész életemre
szóló, meghatározó példa lett az ő lendülete és rugalmassága. Minden
zenében a folyamatot, az egyre tovább vivő fejlődést, a cél felé
törő lendületet mutatta meg nekünk. Éva néni zenetanításában nem csak zenei ismeretek nyújtására
törekedett, hanem arra, hogy belső világunkat kitágítsa az igazi értékek
befogadására. Arra, hogy jobb, boldogabb, tartalmasabb emberekké váljunk, mert
„a tartalmas lélekben mindig marad sok hely az igazi értékek befogadására, mint
a szeretet, a hit az emberben és az Istenben…” – mondta egy előadásában.
Emlékezésemben nem
hallgathatok arról a szívélyes, mély, személyes kapcsolatról, ami még a 70-es
évek végétől kialakult a pannonhalmi közösség és előbb a Bántai
házaspár, majd Sipos Éva néni között. Először férjével együtt látogattak
el hozzánk, majd Vilmos bácsi halála után Éva néni évente jött el egy-egy hétre
pihenni a monostorba. Bámulatos volt az a közvetlenség, ahogy a
legkülönbözőbb beosztású, műveltségű, vérmérsékletű
emberrel kapcsolatba tudott lépni. Nem csak egy-egy jó szót tudott mondani
azoknak, akikkel találkozott, hanem mindig volt legalább egy mondata,
amitől azt érezte az ember, hogy gazdagabb lett.
Isten éltesse Sipos Éva
nénit sokáig és tartsa meg szellemi-lelki frissességében, hogy még sokakat
gazdagíthasson lelki életének gazdagságából.
Dr.
Áment Ferenc Lukács
Zenei tanulmányaim során az élettől kapott különleges ajándéknak
tartom, hogy a zeneművészeti szakközépiskolában töltött négy évben
járhattam Éva néni szolfézscsoportjába. Tanításának jelentőségét akkor még
nem mérhettem fel teljes egészében. Elvei, következetes gondolatai nem csupán
azokban az években erősen határozták meg és formálták zenei világképemet,
hanem döntő hatással voltak arra, hogy magam is tanárrá válhattam.
Szemléletét igyekszem tanítványaim felé is közvetíteni.
Éva néni órái különleges
élményt nyújtottak. Ha feladatai olykor nehéznek bizonyultak is, tudása,
lelkesedése, biztatása és szeretete szinte könnyűvé varázsolt mindent.
Nagy kihívást jelentett a tízféle diktálási módszere, mely még ennél is
többféle módon fejlesztette csoportunk tagjainak hallását, íráskészségét. A
házi feladatok előadása sosem unalmas „leckefelmondás” volt, sőt nem
is szólított fel külön senkit („ki akar felelni?”). Éva néni mindig
megkövetelte a legmagasabb szintű muzikális előadásmódot. Sohasem
osztályozott és csak a hibátlan feleletet „írta be” (mondjuk a négyszólamú
korál kötetbeli számát füzetének megfelelő rubrikájába, ha transzponáltuk,
be is karikázta), aki hibázott, tudta, hogy helyre kell mennie, de hibájáért
sosem kapott szidást vagy elégtelent, sőt, másodszor is próbálkozhatott.
Éva néni mindezzel magas szintű igényességét közvetítette, és ezt a
legtermészetesebb kedvességgel, nyíltsággal és szeretettel ötvözte.
Bár óráinak hosszú sora
számomra épp harminc évvel ezelőtt befejeződött, azóta bármikor
beszélünk, ugyanazt a lelkes, kedves, szeretetteljes hangot hallom, mint
akkoriban. Éva néni életem egyik legnagyobb hatású tanára. 90. születésnapján
NAGY KÖSZÖNET jár neki a kapott jókért! Isten éltesse, Éva néni!
Mohay
Miklós
A sors minden bizonnyal kegyes volt hozzám tanulóéveim alatt: nagyon sok
kiemelkedő művész-tanár személyiséget ismerhettem meg és tanulhattam
tőlük. Mivel a tanítás immár három évtizede állandó része életemnek, Sipos
Éva egyike azoknak, akiknek a legtöbbet köszönhetem. Előbb szolfézst, majd
metodikát tanultam tőle, ott szereztem meg mindazokat a fontos és
maradandó tudnivalókat, amelyekre ráépítettem szinte mindent, amit azóta is a
munkámban alkalmazok. Így a mai napig elkísérnek módszerei és gondolatai,
legyen szó arról, hogyan lehet eredményes a hallásfejlesztés egy különböző
képességű növendékeket magában foglaló csoportban, vagy a klasszikus
harmóniák tanításának logikus sorrendjéről. Élő örökség ez, amelyet
sokan ápolunk és bizonyára sokféle formában örökítünk majd tovább.
Tihanyi
László
1977-81 között voltam a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola
diákja zongora és zeneszerzés szakon. A felvételi vizsgák után már a
zeneiskolában azt hallottam tanáraimtól, szerencsés a mi évfolyamunk, mert Éva
nénihez kerülünk szolfézsra és zeneelméletre.
Mi voltunk az utolsó
végig vitt osztálya, érettségink után egy évvel nyugdíjba ment. A megújulás
vágya jellemezte tanítását. Néha megjegyezte: „ezt már másképp látom, másként
tanítom nektek, mint azt régebben tettem.”
A tanteremben sem a
hagyományos, iskolás módon ültünk a padokban, hanem összetoltuk és körbeültük
az asztalokat, hogy mintegy baráti körben érezhessük magunkat.
Zeneelméletből
„gyakorlós osztály” voltunk, ezeket az órákat a Zeneakadémián tartotta Éva
néni. A főiskolás zeneszerzés, orgona és karvezetés szakos hallgatókkal
való együttműködés tanulságos változatosságot biztosított a számunkra. Az
összhangzattan tanulása során mindig konkrét zeneműből indultunk ki,
s annak alapján ismertük meg az egyes hangzatokat. Az egyes
akkordfűzésekkel kapcsolatos szabályokat nekünk kellett önállóan, helyes
magyarsággal megfogalmazni. A hangzatokat abc-s névvel énekelve szólaltattuk
meg a példák kidolgozása során. A formatani foglalkozásokon Éva néni zongorázta
az adott darabokat, és úgy terelt minket, hogy magunk fejthessük meg a vizsgált
kompozíció formálásának titkait.
Emlékezetes élmény volt,
amikor Éva néni meghívta zebegényi telkükre csoportunk tagjait és egy egész
vasárnapot Náluk tölthettünk. És milyen kalandos volt a megérkezés! Nem jött
elénk a vasútállomásra, hanem útjelzőként összeállított egy harmóniasort
és az egyes akkordok kottáját reggel arra alkalmas fatörzsekre rögzítette. Ezen
a nyomon haladván az I. kvartszext, V. fokoknál már
tudtuk, mindjárt célba érünk.
Éva néni továbbra is
azon munkálkodik, hogy a zene szeretetét továbbadja másoknak.
A budapesti évek után
Gyulán azt a lehetőséget találta meg, hogy barátainak – orvosoknak,
tanároknak – olyan zenehallgatási foglalkozásokat tart otthonában, amelyeknek
során ugyanazt a zeneművet többféle előadásban ismerik meg és
megvitatják benyomásaikat.
Nem szűnő érdeklődéssel keresi a Bartók Rádió vagy a
különböző tévécsatornák értékes műsorait.
90. születésnapján úgy
tudjuk méltóan köszönteni Éva nénit, ha megpróbáljuk továbbvinni elképzeléseit
a fiatalabb nemzedék körében, saját tanítványaink között.