Emléksorok édesapámról, Szirányi János zongoraművész-tanárról
Szirányi János (*1912. Temesvár - †Bp. 2003.): zongoraművész. A Főiskolán
Keéry-Szántó Imre, Tausky Jolán, Dohnányi és Kodály növendéke volt. 1944-ig
tanított a Zenedében zongorát minden tagozaton és esti tanfolyamon. 1947-49 a
Főv. Felsőbb Zeneiskola, 1949-64 a Bartók Béla Zeneművészeti
Szakiskola, 1964-80 a XI. kerületi Zeneiskola tanára, majd ezt követően a
MR Gyermekkórusának óraadó tanára volt.
E száraz, lexikális
adatsorok alig árulnak el valamit egy különös és sok szempontból rendkívüli
muzsikus sors valós történetéről. Arról például, hogy egy határvégi
kisvárosban feltűnő zenei őstehetség, majdnem hogy autodidakta
módon, hogyan jut el a Zeneakadémiáig majd a művészi, tanári tudás
csúcsáig, de arról is, hogy a XX. századi magyar történelem milyen erővel
törte-alakította, végül jelölte ki e muzsikusi pálya beteljesülő útját.
„Nem helyénvaló, ha Szirányi Jánost nagy zongorista-tehetségnek
nevezzük; személyében teljesen kész, mind szellemileg, mind technikailag
magabiztos művész áll előttünk, akinek minden stílusban jelentős
és személyes mondanivalója van, emellett a stílusérzék, a dallamfrázisok
tisztasága párját ritkítja…
A fiatal, tehetséges
művész erőssége kétségtelenül a megformálásban, a dallam- és
motívumépítkezés intellektuálisan rendkívül tiszta felfogásában van. Ebből
a szempontból már ma a fiatal zongoristanemzedék legfigyelemreméltóbb
személyiségei közé sorolhatjuk.”
Bartha Dénes – Pester Lloyd,
1940. június 12., szerda (reggeli kiadás)
Tanulóévek
A családi legendárium
szerint a Stanzel-család legkisebb fia már három évesen rendkívüli zenei
képességeket mutatott: zongorán hibátlanul lejátszotta a tízen évvel
idősebb testvérei által tanult darabokat, sőt, abszolút hallásának
még a helyi kántor is csodájára járt. Temesvár kis Mozartjának mondták, csak
éppen – nem lévén a városban sem zeneiskola, sem szakképzett zongoratanár –
szakszerű zenei taníttatásáról nem tudtak gondoskodni. A háborús években
cseperedő gyermek zenei ismereteit végül részben Rudolf Novacek, egy Bécsben tanult délvidéki cseh katonakarmester,
valamint egy Koessler-tanítvány zeneszerző, Pogatsnigg Guido alakította-gyarapította. A piaristáknál már 17
esztendősen érettségizett diák, kitartva a zongorázás vágya mellett,
1930-ban elhagyta a szülői házat és az akkorra már anyaországától
elszakított szülővárosát, s felvételi vizsgát tett a budapesti
Zeneakadémián. 80 darab – köztük Bach-fúgák,
Mozart- és Beethoven szonáták, nagy Liszt-etűdök és egyéb romantikus
darabok – fejbőli tudásával elkápráztatta, de zongorázásának mondhatni
dilettantizmusával el is rémisztette a felvételiztető kart. Az eredmény:
Kodály felvette zeneszerző tanítványának, zongorázni pedig a legendás
„pianista-képző” Tausky Jolánhoz irányították – magántanítványnak. A siker
aztán nem is maradt el: a következő tanévet már a főiskolán
folytathatta – majd tíz év alatt végigjárva az akadémiai, tanárképző és
művészképző osztályokat, és a zongoraművészi diploma megszerzése
mellett befejezve mind a zeneszerző, mind a karmesteri stúdiumokat
is.
Miközben megismerkedett és
élethossziglan összekötötte életét a nagyváradi születésű akadémista
diáklánnyal, Fischer Gabriellával (az ötvenes években oly rövid életű
Nagymező utcai Erkel Ferenc Szakiskola, majd a Lórántffy Zsuzsanna úti
Zenei Általános Iskola zongoratanára). Házasságkötésük és „magyarországi”
letelepedésük feltétele volt a szülői sváb név magyarítása, szomorúsággal
vállalt eredménye pedig a családjaiktól való végleges elszakadás.
A zongoraművész-tanár
A fiatal pályatárs Bartha
Dénes – Dohnányi Ernő művészképzős növendékének
diplomahangversenyét méltató – fenti kritikája mintha egy jelentős,
messzire ívelő művészpályát vizionálna. Azonban hamar kiderült, a
nagy világégés zaklatott évei játszi könnyedséggel törnek derékba ígéretes
karriereket, tehetséggel áldott reményeket. S a fiatal művész számára
néhány szép ausztriai és itáliai koncertturné élménye után – miközben
zenetanítást vállalt a Zenedében és a Gödöllői Premontrei Gimnáziumban –
már nem pályájának jövőjéről, hanem családjáról és a túlélésről
kellett döntéseket hozni: katonai kényszer-behívó vagy bujkálás, hazamenetelés
vagy titokban szökés. Nos az eredmény három év hadifogság egy Kijev melletti
táborban.
Amikor aztán 1947
szeptemberében végre hazatérhetett, zenei életünkben már új szelek fújdogáltak:
az intézmények nem csak átalakultak de jórészt meg is teltek, a pódiumhoz pedig
már egyáltalán nem jelentett ajánlólevelet a kitüntetéses Dohnányi-diploma. Sőt, már tanári álláshoz is alig. Így
akár szerencsésnek is vélhette a Fővárosi Felsőbb Zeneiskolában
elnyert tanári állást, s még inkább az 1949-ben megalakult – a legendás Nemzeti
Zenede helyébe lépő – Bartók Béla
Zeneművészeti Szakiskola igazgatójának Sándor Frigyesnek a hívását.
Azonban ez utóbbi – másfél
évtizedig tartó – megbízás valósággal új értelmet adott muzsikus létének.
Halkszavú természetét szinte meghazudtolva vetette bele magát a zene átadásának
örömébe, a tehetséges tanítványok muzsikus pályára történő felkészítésének
oly sokrétű, gyakran nagyon komoly emberi és szakmai kihívásokat is
jelentő feladataiba.
Tanított főtárgyas
konzisokat és tanárképzősöket (akkoriban még a hároméves zenetanárképzés a
Szakiskolához tartozott), de – túlórában – amolyan „levelező tagozatos”,
már gyakorló tanárokat és kötelező tárgyas, a legkülönbözőbb
hangszereken tanuló diákokat is. Rendkívül sokat vállalt – talán túl sokat is.
És nem is csak a Szakiskolában – hiszen évekig tanára volt a MÁV Zeneiskolának
és egy munkaközösségi iskolának is. A családi biztonságért, három fia
„jóltartásáért” már-már szinte robotolt, a hét hat napján reggeltől estig.
(Szinte hihetetlen, de éveken át több, mint száz tanítványt jegyeztek naplói!)
Azonban főtárgyas órái mindvégig művészi szentségként maradtak
védettek: tántoríthatatlan igényességgel, saját muzsikus-talentumához mért
következetességgel, de mindig partnerként foglalkozva a növendékekkel. Egyúttal
mintha óráit gyakorta a szuggesztív zongoraművészi megnyilatkozás
fórumának is tekintette volna.
Muzsikussá lett tanítványainak visszaemlékezései egyaránt tanúskodnak
emberi kvalitásairól, zenei képességeinek tágasságáról és perfekt zongoratudásáról.
Idézetek a Parlando folyóirat 2004. 2. számának emlékező
riportjaiból:
Krause Annamária (zongoraművész-tanár): A
tanítására is úgy emlékszem, mint zeneszeretet központú oktatásra.
Horváth Anikó (csembalóművész-tanár): Visszatekintve
nagyon tetszik, hogy mennyire széleskörűen művelt volt. Ha valamit
rosszul mondtam valamilyen idegen nyelven, rögtön kijavított. Nem látványos
eszközökkel, de nagyon jó tanár is volt.
Élő anyagnak tekintette a zenét és ebben a szellemben felnőni,
az jó dolog. Felmérte mindenkinek a tempóját. Semmi olyasmire nem emlékszem,
hogy valamit muszáj volt megcsinálni, de arra sem, hogy lazaságot megengedett
volna. Nagyszerűen tanított Bachot. Egy egész sorozat Wohltemperiertes
Klavier Prelúdiumot és fúgát eljátszott kívülről. Nagyon karbantartotta
magát, azt hiszem rendszeresen gyakorolt is, ez egészen imponáló volt.
Dr. Ábrahám Mariann (zongoraművész-tanár): Nagyon szerettük őt, mindig lelkesen jártunk hozzá órára. Eleinte
valószínűleg sok gondja lehetett velem, és egyik órán elege volt már
abból, amit én csinálok, mert meghallgatott, majd így szólt: „Kedves Mariann,
most zongorázok magának valamit.” Leült, és eljátszotta fejből az egész
Waldstein szonátát. Addig soha nem hallott nagyságrendű, hatalmas élmény
volt. Felejthetetlen. És utólag megítélve, nem kis pedagógiai érzékre vall.
Varázsütésre irányt szabott későbbi zenei érdeklődésemnek, munkámnak.
Fellegi Ádám (zongoraművész): összesen
két tanévet tanultam nála, a konzervatórium utolsó két évfolyamában, és ő
készített elő a zeneakadémiai felvételire. Majdnem esélytelen voltam,
amikor hozzá kerültem, és egyéb tanári korrepetálások segítségével, de koron
alul – 17 éves koromban – felvettek, a második legjobb pontszámot elérve.
Nagyon hálás vagyok ezért Szirányi tanár úrnak.
Neszlényi Pfeiffer Judith (zongoraművész, zeneszerző – Kalifornia): Zongoraóráink mindig rövidnek tűntek,
mert a Tanár úr minden alkalommal „előjátszott” – amikor is páratlan
technikai felkészültsége alátámasztotta a művész ihletett
előadásmódját. Mindig megmaradt művésznek: a zene iránti odaadása
átragadt a tanítványaira is. Született pedagógiai tehetsége és végtelen,
szeretetteli türelme elengedhetetlenül ismételtette velünk a zenei
mondanivalót, amíg az ki nem fejeződött a mi előadásunkból.
(Sajnos, két nagyon kedves
tanítványa – Hazay Tibor, az ’56-ban
Németországba települt rangos zongoraművész-professzor, és Füzesséry Tibor, a nála zongoratanári
diplomát szerzett karmester – 2004-ben már nem emlékezhetett meg róla.)
Szirányi Jánosnak két fia is
a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola (illetve a Budapesti Zenei
Gimnázium) tanulója volt:
Szirányi János ifj. (1944) – zongoraművész-tanár. 1958-63-ig a Bartók
Béla Zeneművészeti Szakiskola, egyúttal 1958-62-ig a Budapesti Zenei
Gimnázium hallgatója. Zongora szakon Máthé Miklósné növendéke. 1963-68 között
Wehner Tibor tanítványaként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola
hallgatója. 1968-78 között a Zeneakadémia Gyakorló iskolájának vezető
tanára, 1970-2002 között a Magyar Rádió munkatársa (1982- zenei
főszerkesztő, ’92- a Bartók Rádió mb. intendánsa, ’94- MR elnöke,
’96- művészeti igazgató), 2002- a Bartók Béla Emlékház igazgatója.
Szirányi Gábor (1949) – zenei könyvtáros, könyvtári főtanácsos.
1963-67-ig a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola klarinétszakos
hallgatója. Főtárgy tanára Vécsei István, de tanította többek mellett
Legány Dezső, Sólyom György, Váry Ferenc és Fischer Magda. 1968-1977
között az Erkel Ferenc könyv- zenemű- és hanglemezbolt zenei részlegének
munkatársa majd vezetője, 1977 szeptemberétől a Liszt Ferenc
Zeneművészeti Egyetem központi könyvtárában könyvtáros, 2006 óta
igazgatóhelyettes.
(Szirányi János, 2009. január 29.)