Ungár István

BEAVATÁS

Zenehallgatás a gimnáziumi énekórákon — egy kicsit másként

2005-2007

Bevezetés: A kapunál

Tamínó herceg, Mozart: A varázsfuvola c. operájának mesehőse elszánt a gonosz erők elleni harcra. Egy szépséges királylányt – Pamínát – kell kimentenie kegyetlen fogságából, ahová azután került, hogy édesanyjától, az Éj királynőjétől – aki elbeszélte mindezt a számára – elrabolták. Tamínó nemes lelkű fiatal, bátor és szerelmes. Igazának és győzelmének biztos tudatában érkezik – első felvonás finálé – az ismeretlen ellenség birodalmának kapujához. Félelmét hátrahagyva, büszke magabiztossággal, türelmetlenül készül a várva várt összecsapásra. Azonban már a bejáratnál meglepő, megmagyarázhatatlan szépséggel szembesül. A hely, ahol áll, méltóságot sugall.

A kapu oszlopait napfény díszíti, a látvány tiszteletet parancsol, nem ébreszt rettenetet. Mindez csodálkozással tölti el ugyan, de nem hátrál meg. Ifjúi heves vére, tisztaszívű lelkesültsége tántoríthatatlan.

Amikor határozottan átlépné e különös kapu küszöbét, hogy az idegen világban megütközzön a királylány megátalkodott elrablójával, akadályba botlik, pontosabban váratlan akadály állja el az útját. Nem vérfagyasztó szörny, nem néhány véresszájú, hörgő fenevad, nem a tűzokádó hétfejű sárkány rivalgása kényszeríti megállásra, hanem egy szelíd, barátságos, biztonságot sugárzó öreg pap, aki egészen rendkívüli, szokatlan párbeszédük végeztével, távozását követően olyan megtorpanásra készteti a magára hagyott, megilletődött herceget, amelyről azelőtt azt sem tudta, hogy egyáltalán létezik. Tamínó vasakarattal jött ide, szilárd elhatározással. Ez a találkozás, ez a beszélgetés éppen ezt törte meg. Legsötétebb álmaiban sem gondolt arra, hogy kételyek ébredhetnek benne; hogy tökéletesen biztosnak hitt, helyesnek vélt értékítéletében támad zavar; hogy olyan dolgok válnak egy csapásra megmagyarázhatatlanná, amilyenekre korábban nem is várt magyarázatot. Meginog. Idejöttekkor úgy érezte, hogy erős. Most nem az!

Sebezhetővé, talajvesztetté tette a teljességgel új felismerés, hogy mielőtt ördögi sötétséggel akarna szembeszállni, előbb önmagában kell világosságnak lennie; ehhez pedig önmagában kell rendet teremteni.

Minden megváltozott! Megküzdene, megverekedne ő magával a sátánnal is, de hogyan tegye, ha annak eldöntésében vált bizonytalanná, hogy a megfelelő helyen keresi-e; ha éppen az az igazi nagy kérdés gyötri leginkább, hogy hol van a rossz és hol a jó. Miután ráeszmél, hogy azonnali gyors válasz nincs, be kell látnia, hogy új helyzete megállj-t parancsol eddigi vehemens, alig fékezhető, nemes tenni akarásának. Mielőtt bármilyen elhatározásra jutna, végig kell gondolni itt szerzett, friss élményeit. Ezt pedig nem lehet siettetni, ehhez – bármennyire nehéz – idő szükséges! Megfontolt, elmélyült türelem! Elcsendesedés, belső béke, az irányt kijelölő nyugalom. Kemény kihívás egy életerőtől fűtött fiatalember számára! Aki nagy tettekre kész, nem kapkodhat, nem sürgethet, nem siethet!

Tamínó más csatára indult, s mintha segítségre is hiába számítana! Egyedül maradt! Magányából kell rátalálni a biztatásra, ami kiemelheti a megmerevedett pillanat, általa eddig még nem tapasztalt védtelenségéből.

Azért a herceg még sincs minden kapaszkodó nélkül! Vele maradt a távozó pap intelmének vissza-vissza integető; tekintélyt, atyai féltést kölcsönző simogató-bátorító emléke, ami óvja, ami reményt hagy maga után, biztatást; akkor oszlik fel majd körülötte a hirtelen rászakadt sötétség, amikor megtisztulva azonosulni tud a bölcsesség magasztos igéinek tanításával. Addig azonban önuralomra van szüksége. Várni és újra csak várni! Választ kérdéseire egyedül csak sajátaga adhat, választ pedig adni kell!

Taminó azelőtt bizonyos volt afelől, hogy semmitől nem ijed meg. Tévedett! Az önmagával szembenézés igenis megijeszti. A pap búcsúszavainak jótékony melegét ígéretes, földöntúli, halvány férfi kórushangok egészítik ki, mintegy megemelve a bölcs öreg hátrahagyott üzenetének súlyát, ezzel oldva kissé a herceg lelkében felgyülemlett feszültséget. Oda a rendíthetetlen; vállalt feladatától el nem téríthető mesebeli hős álomképe! Lesz-e virradat egyszer még ebből az áthatolhatatlannak tetsző sűrű éjszakából?! Talán! Mikor?! Majd! Vagy mégsem?! Tamínó hálás minden elsuttogott szóért, ami segít eligazodni, hisz bajban van! A misztikus hangok valójában a herceg legbelsőbb rejtekének csendjéből születnek, melyben a kételyek és válaszok dialógusa magában Tamínóban történik, benne megy végbe, önmagát bizonytalanítja el, majd erősíti meg, amikor az út folytatását keresi, az igazságot kutatja. Mennyivel könnyebb lenne farkasszemet néznie az ádáz ellenséggel! – de ki az ellenség?! Visszafordulni, szégyenszemre, gyáván, lehetetlen, de a továbblépés előtt meg kell mindenképp győződni arról, hogy mi a helyes és mi a helytelen. A tisztánlátáshoz meg kell érni, fel kell nőni! Nehéz?! Az!!

Tamínó nem megy fejjel a falnak, mert hiszi, hogy megszívlelendőek a pap tanácsai, megszívlelendő mindaz, amit ezen a furcsa, számára egyelőre érthetetlen, ám rejtélyesen barátságos, szeretetteljes, mi több, ünnepélyes helyen tapasztalt, s aminek titka még megfejtésre vár. A rossz ellen kelt útra; ami most körülveszi itt, az az ellenkezőjét sejteti. Ez a titok látszik feloldhatatlannak. – De hát hol is van ő?! Mi ez, varázslat; (?!) Netán csapda?! Nem tudni!

A cél Pamína és amit iránta érez, az bizonyosság, abban tévedhetetlen! Tovább kell hát mennie! – de merre?!

Tamínó a beavatottak: Isis, Osiris szentélye előtt áll és később nemcsak átlépi annak színpompás kapuját, hanem maga is részese lesz. A rászabott súlyos próbák feletti győzelmének köszönhetően méltóvá válik rá. Kiérdemelt helyén fogja erősíteni Sarastro napfényáldotta, fenséges országát és őrzi annak kikezdhetetlen értékét az éjszaka démonikus, lopakodó árnyaival szemben.

A rideg mélység felett magasodó bölcsek templomának melege ad új otthont Tamínó számára, ahová befogadják. A kapun belül, a beavatottak között minden más értelmet nyer: szerelem, barátság, hűség, küzdelem, öröm és bánat. E falak közt Tamínó rátalál a végső válaszra is arról, hogy mi a rossz és mi a jó. Ezen a szent helyen eszmél rá, hogy küldetése van; hogy végig kell járnia ezt az utat, ami nem lesz könnyű feladat; de az értelme annál gyönyörűbb! Itt érti meg, hogy személyes sorsa csakis úgy teljesedhet harmonikus, boldog egésszé, ha magáévá képes tenni a beavatottak szigorú értékrendjét és aztán soraikban él immár elkötelezettként, a hely szellemével azonos, felnőtt, férfiúi életet!

Valamikor aztán akár ő állhat a kapuba, hogy egy másik, hozzá hasonló tettrekész, szenvedélyes ifjúnak majd saját beérett bölcseletén át ő adjon igaz útmutatást, ő jelentsen számára támaszt, ha az eltéved, ha tanácstalan, ha segítségre szorul annak megítélésében, hogy hogyan, miként válhat emberré.

1. A szertartás

Tamínót megbabonázta egy kép – Pamína arcképe – s ez a számára vadonatúj érzés; ez a bizsergető bűvölet teljesen kiforgatta őt korábbi énjéből. Ez fogta a kezét; egy pillanatra sem eleresztve azt; akkor is, amikor soha nem gondolt válaszút elé került. A szerelem – merthogy természetesen arról van szó – hajtotta a herceget továbblépésre és terelte a jóságos, okos tanácsok mellett; helyes irányba.

A tizenéves gyermekfelnőtt elszánt valós vagy vélt igaza megvédésére. Midőn első nagy lendületét az élet természeténél fogva fékezni kényszerül, fennáll a visszafordulás veszélye. A hívatlanul elébetolakodó gátak felszínes dachoz vezethetnek, csalódottsághoz a gyerekes öntudatában úgymond megsértett fiatal lelkében. Sokan azonnal és könnyen akarnak révbe jutni és szinte meg vannak bántva, ha nehézségekbe botlanak. A művészet – köztük a zene halhatatlanjai – egyszerre figyelmeztetnek a korai magabiztosság gyors irama lassításának elkerülhetetlenségére, valamint az élet millió rejtélyének megértéséhez nélkülözhetetlen alázatra. Abban pedig nem létezik az „azonnal” és a „könnyen”! A megbabonázott, szerelmes, megigézett és emellett szemlélődni kész ifjú vándor talán hamarabb elfogadja ezt az elvitathatatlan igazságot, mint „figyelmetlenebb” társai. Miként a Varázsfuvola öreg papjának sikerül a hercegből előcsábítani azt a kíváncsiságot, ami eredendően nem volt benne; úgy a művészetre, köztük a zene értékeire nevelő pedagógusnak is ez az elsődleges feladata. Tanítványait meg kell tanítania csodálkozni, elámulni. Így birtokolhatják azt a befogadóképességet, azt a nyitottságot, melynek hiányáról oly sok humán, művészeti, köztük zenepedagógiai pályán mozgó tanár panaszkodik. Ennek kicsalogatása valóságos varázslás; mert az érzelem engedetlenebb az értelemnél; mert a lélek irányításához mélyebbre kell ásni, mint az ész csiszolásakor. A zene, ami talán a legmarkánsabban ragadja meg érzéseinket, időtálló alkotásain át talán leginkább alkalmas a még éretlen újoncok beavatásának ígéretére, csak a kapuban a Varázsfuvola bölcs papja álljon. Őrködni kell az út elején, miként az öreg pap tette azt a szentély ajtajában Tamínó első botladozásánál. Az ő szerény, tudatosan meghúzódó, mégis határozott útmutatása sikerrel járt. Legyen ő a példa!

Eme gondolatok után szólnék a továbbiakban a középiskolai ének-zenetanítás, azon belül annak „mostoha gyermeke”, a zenehallgatás jelentőségéről és buktatóiról. Építkezés a rombolás veszélyével! Miért „mostohagyermek” a zenehallgatás?! Erről bővebben kell itt beszélni! Elkerülhetetlen csakúgy, mint a rombolás veszélyének magyarázata.

Kezdjük a „mostohagyermekkel”!

A gyerekek magukteremtette közös éneklésének élménye, öröme, ha az kellő igénnyel történik, semmi máshoz nem hasonlatos, pótolhatatlan élmény! Vitathatatlan! Ám a „beavatottak” bejárata előtt toporgó fiatalok belépéséhez ennyi nem elég! Ott sokasodnak azok a Bach, Mozart, Beethoven, Muszorgszkij és Bartók remekművek, melyek tanteremben, élő zeneként nem jelenhetnek meg, de növendékeink élménytárából ugyanúgy nem hiányozhatnak, mint az aktív éneklés. Szép számban vannak olyan zenetanárok, akik órájuknak csak az éneklős részét tartják érdemben meghatározónak. Kizárólag azt. Ennek oka mélyen gyökeredzik, most ne keressük! Téves szemlélet, aminek áldozatul esik ama „mostohagyermek”, a zenehallgatás s egyszersmind maga a „beavatás” is. Szemükben sajnálatosan alárendelt szerep jut az ún. cselekvő énekléssel szemben az ún. passzív, csak (!) odaadó figyelmet követelő zenehallgatásnak. Zárójelben mondom: befogadókészség híján az éneklés is céljavesztetté válhat! Áltatja magát az, aki erről tanóráján nem akar tudomást venni!

Térjünk vissza azonban a „mostohagyermekre”! A fentiekben említett zenepedagógusok hajlamosak alábecsülni annak tényleges, formáló hatóerejét, pedig ha olyan zenetanár áll az élen, aki pontosan érti, hogy a diákjaira ilyenkor „rákényszerített” látszólagos passzivitás az ő irányító segítsége által ugyanúgy, ha nem jobban aktivizálható, mint amikor átéléssel dalolnak; már nem billen félre olyan bántóan a mérleg nyelve. Nagyon sokan nem tudnak mit kezdeni sajnos az élettelen gépből, a lejátszó zenemasinán át felkínálkozó, végképp a zenetanárra bízott élő, igenis aktív élmény megteremtésének szuggesztív – nem tévedés: művészi rangú – feladatával. Félnek tőle; ezért inkább elhárítják maguktól; pontosabban igazolásul, védekezésül degradálják le a zenehallgatás fontosságát. Ez veszélyes! Éppen ebből következik egyenesen az a bizony nem ritka hibasorozat, ami még a legjobb szándék mellett is „becsúszhat” s ami az említett romboláshoz is vezethet akár. A kamasz középiskolás öröklázadó lelkének a nagy zenékkel való „megfertőzése” emberpróbáló misszió, különösen napjaink „daltalan” világában. A zene óriás alkotóelméinek, géniuszainak szellemét zenehallgatás nélkül nem tudjuk becsalogatni az ének-zeneórákra.

Ugyanakkor többen azért is húzódoznak tőle, mert azt tapasztalják, hogy általában a gépzene garantáltan háttér a felszínes relaxáló fiatalok – vagy nem fiatalok – mintegy lusta elutasítása minden elmélyült, „megerőltető” gondolattal szemben. Szórakozási igénytelenséget elégít ki – fájdalom – sok helyütt. Igen, ezzel is szembe kell nézni az iskolai énektanárnak, és bár a félsz érthető; nem ad jogot megfutamodásra. A h-moll mise, a Don Giovanni, az Eroica szimfónia; az Egy kiállítás képei; a Concerto üzenete nem jut el azon növendékeinkhez, akik nem részesülhettek okosan, és ihletetten vezet zenehallgatásban. Hogyan szólíthat meg, hogyan válhat átlényegítő eseménnyé a masinából kiszűrődő muzsika azok számára is, akik ez idáig nem tudtak és nem is akartak ilyesmire odafigyelni; akik a zenére összpontosítástól ösztönös elzárkózásra kárhoztatták magukat; akik irtóznak attól, hogy tartalmas legyen, amit hallgatnak?! Igen, ezzel harcba szállni nem kis falat! Mit lehet elrontani?! Mindent!

Említek néhány megtapasztalt, riasztó balfogást amit zenehallgatás során tanárkollegák követtek el.

Közel az óra vége; kifáradt tanítványaink lankadó figyelme és érdeklődése, fogyatkozó koncentráló képességüknek hála, leginkább a megváltó kicsengetésre összpontosul s ekkor mintegy „ráadásként” teszi fel a zenepedagógus első meghallgatási szándékkal, mondjuk Haydn 104-es londoni, D-dúr szimfóniájának menüettjét.

Minek!? Értelmetlen! Nemcsak aránytévesztés, de butaság is.

A hangzó zene közben kitöltött napló mintegy sugallja, hogy a lényegen már túl vagyunk, most már csak az a fontos, hogy maradjanak csöndben a gyerekek. Nem fognak! Miért tennék?! /Ráadásul a naplóba is hibás bejegyzések kerülnek – hiába(!), túl sok a „zavaró” körülmény!/ Nos, ez rombolás. A kicsengetésen túl, hosszan átívelő zenehallgatás hatástalan; megkockáztatom: káros!

Taszító, elítélendő magatartás az, amikor a pedagógus tapinthatóan felvett ál-áhítatos élvezettel pózol; nem a gyerekekre figyel; félreáll; kilép tanári szerepéből, és ne adj Isten csukott szemmel kíván mintát szolgáltatni a helyes viselkedésre zenehallgatás közben. Hazugság, képmutatás, szélesre tárt ajtó a sznobizmus felé! A jó zenetanárnak a zenehallgatás közben ugyanúgy a központban kell maradnia, jelen kell lennie, mint az éneklés alatt – sőt! A zenetanár személyes kisugárzása a hangzó muzsika ideje alatt döntőbb, meghatározóbb közvetlen hatásában, mint a lejátszott felvételek mégoly kiváló művészeié. Neki kell, hogy higgyenek a növendékei; ehhez persze hiteles személynek kell lennie, akit elfogadnak – ne kerteljünk(!) – akit szeretnek! Tanítványainknak azt is érzékelniük kell, hogy a zeneirodalom hegyóriásaira lényegében ugyanolyan mélységből tekint fel tanár és diák. Érdemes őt követni!

A zenére nevelő pedagógus őszinte felfedezésre mutat rá, ami őket is magával ragadhatja és rabul ejtheti. Nyilván nem rögtön. Idő multával. Schubert dalaihoz, Verdi operáihoz, Sztravinszkij és Schönberg világához rövid út nincs! Tamínó Varázsfuvola-beli útja egy emberélet!

A zenehallgatás folyamata nehezebben megfogható, mint az éneklés. Mondják – és nem ok nélkül –, hogy a felhangzó zene előtt előre jelöljünk ki szempontokat a megfigyelésre, adjunk konkrét feladatokat, hogy diákjaink megtapasztalhassák: most is munka vár rájuk! Hasznossága nem megkérdőjelezhető! – de (!) van itt valami más is!

Ugyanis a gyerekeket rá kell tudni hangolni a tanórának erre a másmilyenségére! Másfajta figyelemre van szükség, ami nélkül haszontalan hozzákezdeni, mert kiúttalanná válhat a legnagyobb gondossággal megtervezett énekóra is. Az előtte megfigyelésre kiadott feladatsor ennek létrehozásához kevés! Meg kell születnie annak a tanórából kiemelkedő pillanatnak, annak az ünnepi, feszült várakozásnak, ami egyaránt pótolja az élő zene hiányát, és emel be a hétköznapokból a Cantata profana sejtelmes balladai erdőrengetegébe. Kell egy bizonyos felfokozott – talán titokzatos – előkészület, szertartás, hipnózis, ha tetszik, ami várakozásteli légkört teremt; valamiféle csodavárást. Ebbe a szertartásba be kell vonni tanítványainkat, hiszen el akarjuk őket „kábítani”, igaz, Bach, Mozart, Beethoven, Muszorgszkij, Bartók és a többiek segítségével Palestrinától Wagneren át Kodály Zoltánig. Így egészülhet ki a zenei beavatás a Varázsfuvola és a Psalmus Hungaricus szentélyébe, hogy abban aztán a mi fiataljaink találják meg igazságukat és – miként Tamínó – a boldogságukat.

2. Szentségtörés?!

Eretnekség-e a zenehallgatás ideje alatt a zenedobozból kiáradó muzsikára rábeszélni? Bűn-e, ha a gombnyomás segítségével felcsendülő Mozart d-moll zongoraverseny első tételt bevezető zenekari borzongató, vészjósló szinkópák felett az órát vezető tanár szavakkal is segít a kapcsolatteremtésre; miközben szüntelenül a gyerekek tekintetét lesi, hogy ne mellettük, hanem rajtuk keresztül hatoljon a muzsika? Veszítünk vagy nyerünk általa? Erre a kérdésre biztos recept nincs, de meggyőződésem, hogy nem ördögtől való ötlet. Nehezebb feladat kevés van annál, mint az eleve a gép zenéjével irányított, ihletett zenehallgatást elérni a tanórán.

Megindító gyönyörűség, ha ez a „léleknyitó” tevékenység sikeresnek ígérkezik, de vigyázat, ekkor nehogy véletlenül is eleresszük tanítványainkat; csak ne legyünk erőszakosak, ne szorítsuk meg úgy a kezüket, hogy az fájjon! Az arányokat itt is be kell tartani! A túlbeszélt zenehallgatás könnyen öncélúvá válhat. Megfelelő, visszafogott mértékkel egy-egy kikívánkozó, a zeneműhöz közelítő tanári instrukció, szinkronban a felhangzással – nem előtte, nem utána; közben (!) segítheti diákjaink eligazodását.

Úgy gondolom tehát, hogy nem szentségtörés! A tanterem feladata más, mint a hangversenyteremé, operaházé. Ott már csak a zene van, s remélhetően útmutatásaink emléke; hasonlóan Tamínóhoz, az öreg pap tanácsát követően. Ott már nélkülünk, egyedül kell boldogulniuk, magukra maradva a muzsikával.

Bízzunk találkozásuk sikerében!

Nagy és sokatmondó hatású lehet zenehallgatásnál egy jól időzített összekacsintás a gyerekekkel, bizonyítékként, hogy értjük egymást. Hosszabb, a szokottnál nagyobb lélegzetű zenehallgatás esetén – mondjuk alapos előkészítő óra/órák után a teljes Psalmus Hungaricus – rendkívül hasznos a táblát használni úgy, hogy az folyamatában kövesse a zene szerkezetét. A zenére olykor beleszólással, vagy anélkül is, de élnie kell a zenehallgatásnak az iskolai énekórán! Ez biztos!

Ami a fent említett időzítést illeti – az ám (!) -- az egyik legdöntőbb szempont, amit soha nem szabad figyelmen kívül hagyni! Nem mindegy, hogy mikor kezdünk bele, milyen előkészítés előzi meg és főleg, le ne késsük növendékeink általunk felcsigázott, őszinte érdeklődését! Fent kell tartanunk megnyert éberségüket! Gondosan ügyelni kell arra, hogy egy pillanatra se veszítsük el egymást! A szakórán valósuljon meg az éneklés és a gyakran elsőre inkább elgondolkodtató, intellektuális zenehallgatás építő harmóniája! Az örömteli dalolás és az elvontabb, befelé fordulást igénylő zenére figyelés tökéletesen megfér egymás mellett. Mindkettő emocionális feladat. Egyaránt! Összeegyeztethetőek!

Amennyire nem mindegy, hogy mikor kerül sor a zenehallgatásra, legalább annyira meghatározó lecsengésének lehetősége! A Psalmus Hungaricus komor, végtelen ködbe tűnő pp kvintje; a Borisz Godunov Bolond dalának elhaló kis szekund-sírása nem ütközhet csengőbe, és nem engedheti el gyerekeinket azonnal a büfébe, azon nyomban a menzára! Eszerint kell gazdálkodnunk a rendelkezésre álló idővel! Rajtunk múlik tehát!

Egészen rendkívüli hangulatteremtésre, a legszebb értelemben vett meglepetésre ad módot, ha olykor – nem gyakran – zenehallgatással indítjuk az órát. Beethoven Fidelio-jának első fináléját „bevezető” szívbe markoló rabkórus; a fojtogató hideg csöndből a börtöncellák sötétjén át lassan kibontakozó dallam, a kibotorkáló rabok nehezen kezdődő éneke; a szörnyű némaságból az udvarra beáramló napfény hatására feltörő szabadsághimnusz rövid mámora, majd visszazuhanása a semmibe, utat tör magának a börtönmélytől a végtelen égboltig, a börtön homályából járja be a messzeséget, és eközben feltár valamit; valami alapvetőt a zeneszerző oroszlánlelkének örök vívódásából. Ilyen, szuggesztív lehetőségű órakezdéssel megfoghatóak a diákok és így már az első percekben „eligazítást” kaphatnak arra az útra, amely a mi irányításunkkal vezet, ez esetben a beethoveni életmű roppant sűrűjébe. Meggondolandó!

Amikor a szemünk láttára „hálózza be” Bach, Beethoven, Bartók zenéje diákjainkat – megeshet (!) – akkor megszületik számunkra az a páratlan csoda, amelynél nagyobbra zenepedagógus nemigen vágyhat. Nekünk ez igazi sikertörténet! Irigylésre méltó esemény. A kamaszok – napjainkban tán még erőteljesebben – sokszor utasítják el – tudjuk – zsigereikben az emelkedettség minden fajtáját, mert egyrészt hajlamosak rá, hogy ne akarjanak hinni benne, másrészt hamar elfordulnak az érzelmek „munkás”, tehát nem „könnyen” elérhető meghódításától. Korábban már említettem: lusták hozzá! Részben életkori sajátosság, amire tekintettel kell lenni eleinte, de megalkudni vele soha nem szabad! Meg kell tudnunk győzni őket, hogy tévednek! Hálásak lesznek érte a később!

Mozart művekben lehet fellelni azt a szeretettől fűtött, huncut kokettálást, amit a mindenttudó bölcselet birtokában kínál felénk a távolból és mégis oly közel, az örökkévalóságon át, s ami a mozarti költészet legmélyéből fakad. Ebből, a mi „kissé” szerényebb adottságaink ellenére is meg kellene valamit kaparintanunk! Tanítványaink csak úgy tudnak követni bennünket a zenei titkok megfejtésében, ha érzik a szeretetünket, a bizalmunkat feléjük. A szépet átadni akarásban gyökeredző szeretetünket kell hogy lássák; kell, hogy érezzék tanítványaink ahhoz, hogy velünk tartsanak! A zenehallgatás kapcsán fellépő lazaság, rögtönzés, véletlenszerűség sokat árthat. A céltudatos, alaposan végiggondolt zenehallgatáshoz elengedhetetlen saját igényes műismeretünk és a lehetőség szerinti legkiválóbb produkciók használata az órán. Utóbbi magától értetődő módon személyes ízlésünk függvénye is. Ez egyáltalán nem baj! Az interpretáló művészekből is jó, ha felkészült a zenetanár, hiszen az ő tolmácsolásukban szólal meg a szóban forgó zenemű.

Méltatlanná válhat legszebb célkitűzéseihez az az énekóra, amely nélkülözi az imént említett jogos elvárásokat.

Hozzá tartozik a tanár korban, stílusban, társművészetekben való tájékozottsága s az ezekben érzékelhető tökéletesítési szándéka. A pedagógusból sütő tudásszomj „ragadós” és biztosítja számára azt a tekintélyt, amitől diákjai hallgatnak rá. A tekintély nem a szigorúság, a fegyelem nem egyenlő a félelemkeltéssel! A fegyelem belső késztetésű rend (József Attila), a tekintély pedig mások tisztelete! Művelt műveltség, értelmes, emberszerető szigor az igényesség meggyőző erejével — ezek a nevelő, köztük a zenére nevelő pedagógus legfőbb erényei. Mindez verítékes munka, sok keserves kudarccal és olykor-olykor megfizethetetlen örömmel. Ez utóbbiért csináljuk, erről szól zenetanári pályánk és ez így van jól! Nevelünk.

A kottakép is segítheti növendékeinket az eligazodásban a zenehallgatás során; csak ne vonja el túlságosan a figyelmüket annak pontos követése! Fel kell ilyenkor mérni, hogy mi mit ér meg! A kottát böngésző gyerek fokozottabb készenlétet vár el tőlünk, hogy a kontaktus megmaradjon. Nehezítheti akár a dolgunkat, de nem szabad semmiképp emiatt lemondani róla! Hasznos lehet; de nem árt csínján bánni vele.

Ahol az érzelmeknek akkora a dominanciája, mint az ének-zene órán s amelyből ráadásul oly fukar az óraszám, ott minden – úgymond – apróságnak kihatása lehet a gyerekek nélkülözhetetlen együttműködésére. A tanóránk kimenetelének sorsát meghatározhatja, hogy testnevelés óra után, vagy kémia témazáró dolgozat előtt kerül rá sor, hogy a nap elején, közepén vagy végén kapott-e helyet. Ám minden nehézséget uralni tud az a pedagógus, aki egyrészt tekintettel van rá; másrészt magában hordozza a Varázsfuvola bölcs papjának erényeit, a türelmet és az eltökéltséget. A pap mérföldkövet jelentett Tamínó életében, hiszen jövője találkozásukkal vette kezdetét.

Legszebb, megtervezett elképzeléseinkbe is belerondíthatnak – amúgy is mostoha körülményeink mellett – teljesen profán, hétköznapi semmiségek; hogy csak egyet említsek, egyszer csak elmegy az áram. Kizökkent tanárt, diákot egyaránt. A megszerkesztett vezérfonalat ilyen kellemetlenség sem szakíthatja meg! Diákjaink jó esetben ezt meg is érzik. Mi folyamatában alakítjuk őket a zeneművészet által, nagy szellemek üzenetének igazságával. Ezáltal ébresztjük rá növendékeinket a legbecsesebb értékre, ami izgalmas, gazdag, kimondhatatlanul szép, s ami nem más, mint maga az emberi élet, egyszeri és megismételhetetlen.

3. Az Ötödik

– Osztály, vigyázz! Tanárnőnek/úrnak tisztelettel jelentem… Köszönöm, üljetek le! Van valakinél egy toll? Elfelejtettem hozni magammal, nem tudom beírni a hiányzókat. Pisti/Julcsi, hol az énekkönyved? Otthon hagytad? A mai órán Vivaldiról fogunk tanulni. Nyissuk ki a tankönyvünket Vivaldinál! Leszolmizáljuk a „Tél” című hegedűverseny lassú tételének a lap alján található dallamát a „Négy évszak”-ból. — Hogy miért van címe? … Jaj ne zavarj ostoba kérdésekkel, olvass utána! Remélem ügyesen, a ritmusra is figyelve énekeltek – adom a mérőt hozzá –, s ha így lesz, akkor majd meghallga… Szent ég (!), hol a lemez/kazetta?! Elfelejtettem reggel kikeresni, mert nagyon siettem. Most min vigyorogsz? Nem úszod meg! Legközelebb pótoljuk! Azért mégis bosszant a dolog!

Vége! Innen sehová nem vezet út az ének-zeneórán. Ez merénylet a művészetre nevelés ellen; ez bűn! Ezt követően már csak az óra befejezését jelző csengőnek van értelme.

Minden óra elején meg kell újra és újra küzdenünk az aznapi összmunkánk feltételéül szolgáló kapcsolatteremtésért a gyerekekkel. Van, amikor ennek érdekében bizonyos „trükkökhöz” kell fordulnunk. Számtalan van. Nem szégyen! Színesítheti a palettát, élesítheti növendékeink fantáziáját egy-egy zenei rejtvény, rögtön az óra elején, vagy máshol, de feltétlenül központi helyen.

Elővezethető Verdi életműve a Traviata első előjátéka által pl. akképpen, hogy tanítványaink azonnal ráéreznek a magas vonósok személyes, meghatározható, egy valakiről valló hangjára (opera), fájdalmas elsiratására; a zenei hangzás finomságából következtethetnek fiatal korára, női mivoltára, a zeneszerző feléje áradó gyengéd szeretetére és megtörténhet, hogy amúgy elhamarkodott csacskaságokra fogékony tanítványaink a fenti muzsika minden előzetes ismerete nélkül, a feltérképezés nyomán odaálmodják maguk elé a törékeny Violettát és észre sem veszik, hogy máris a bel canto fogjaivá váltak. Az iskolai énekórák sikerességének legvadabb ellensége a közömbös unalom. Ennek elébe kell menni pl. úgy, hogy kellőképp irtózzunk az olyan ének-zeneórakezdéstől, mint ez a Vivaldi Négy évszak példában történt.

A jó ének-zeneóra meg van komponálva már jó előre. Természetesen hiba görcsösen, minden áron ragaszkodni elképzelésünk, tervezetünk valamennyi pontjához, kell engedni a pillanat adta improvizálásnak; de eleve kimunkált, ötleteiben is előregondolt óravezetés nélkül meghal és feltámaszthatatlan a tanóra!

Az igazi ének-zenetanárnak nemcsak a karéneklés, hanem a tanítási óra levezetése is művészi tevékenység. Magától értetődik, hiszen a művészet a főszereplője! Lehet, hogy kifelé kevésbé mutatós, de befelé legalább annyira hatékony, mint a kórusmunka.

Pályakezdőként tanúja voltam egy olyan gimnáziumi énekórának, amelyen Beethoven ötödik szimfóniáját tanulták. Előkészületként az ún. „sorsmotívumot” kellett leszolmizálni, Gé Gé Gé Esz a kottában. Keresték a dó helyét. Megtalálták: Esz! Leszolmizálták a szekvenciát: mi-mi-mi dó, re-re-re ti,. A dó tehát az Esz hang, három b az előjegyzés, vagyis Esz-dúrban vagyunk. Így megállapíthatták az ötödik szimfónia hangnemét – a műfajáról már beszéltek azelőtt – Esz-dúr!

Képzeljük el az unisono kopogó konok Gé Gé Gé Esz, F F F Dé alá az Esz-dúr tonika és domináns akkordjait! A hideg kiráz! Szomorú, árulkodó történet ez arról, hogyan válhat a tudatlanságból fakadó kétségbeejtő tanári felületesség és az öncélú, tartalmatlan szolmizálgatás áldozatává Beethoven sziklaszilárd hegycsúcsa; miként laposodhat éppen a szakórán súlytalanná a zeneirodalom legsúlyosabb cé-moll (!) szimfóniája.

Pokoljárás és mennybemasírozás, a teljes beethoveni világlátás magva veszett kárba, és csak remélni lehet, hogy nem végérvényesen. Ez valójában az ötödik szimfónia megcsúfolása. Itt ugyanis nem tévedés történt, hanem elkeserítő bizonyság Beethoven V. szimfóniájában való totális tájékozatlanságról, vagy ami ennél is szomorúbb, a mű tartalma iránti megbocsáthatatlan érdektelenségről. Ez a „hangnemtévesztés” kizárja az utolsó tétel Cé-dúr pompás ragyogásának diadalát is; amit önmaga fölött ül ez a gigantikus alkotás. Ráadásul; hogyan jut el odáig!

Miként közelítsük meg ezek után Beethoven kilencedik szimfóniáját?! Óvatosan, nagyon óvatosan! Méltó helyén, nem kiszorítva onnan, ahova való. Vigyázat (!); dé-mollban; vagy mégsem?!

4. „Túl a csillagsátoron”

Nem említettem, de nyilvánvaló, hogy zenehallgatási feladványnál a stílusjegyek, megfelelő korszakba helyezés, műfaji behatárolás elemzése elengedhetetlen.

Valahányszor sor került rá, mindannyiszor meglepett, hogy milyen egyszerű a gyerekeket „megvezetni” a kilencedik szimfónia negyedik tételének azzal a korál-ima részletével, melyben Schiller szavaira „ihr stürtzt nieder Millionen?” /Térdre hulltok, milliók?/ valóban térdre ereszkedik ez a zenébe öntött katedrális és önfeledt mámorát megszakítva csitul bensőséges, könnyes ünneppé.

„Ahnest du den Schöpfer, Welt?” /Sejted a Teremtőt, világegyetem?/ „Such ihn übern Sternenzelt” /Keresd túl a csillagsátoron (!)/ „Über Sternen muss er” – korábban: „ein lieber Vater” – „wohnen” /„Túl a csillagsátoron kell hogy Ő” – „egy kedves Atya” – „lakjon”/ . Amennyiben nem ismerik fel azonnal magát a művet, úgy a magasan vibráló, meghatott „Sternenzelt” /„csillagsátor”/ énekkari szólamok, az univerzumot átfogó, a zenekari mennyboltozattal bekeretezett, csillagragyogással felékesített Istentisztelet, legtöbbször requiemi hangulat asszociációját kelti bennük és fel sem tűnik számukra a német nyelv. Nagy megdöbbenést tudunk okozni tanítványainknak akkor, amikor úgymond lerántjuk a leplet a műről, például úgy, hogy tovább hallgatjuk és a felgyorsított, átritmizált korál – „Seid umschlungen Millionen” / „Embermilliók, átkarollak”/ – és az ujjongó, harciassá alakított örömóda egybeolvadása azonnal rádöbbenti növendékeinket korábbi tévelygésükre.

Ez a szándékos „ravasz” „megtévesztés” igen csak hasznos lehet; egyrészt azért, mert felszínre hozza a beethoveni örömzenét fűtő katlanmélyből azt a hálaérzetet, ami ennek a remekműnek sok más alkotás mellett a leglényege, s amúgy rámutat arra, mennyire felületes az ismeretük még egy ilyen „slágerdarabról” is és ez a tudat szerénységre int. Erre pedig nagy szükség van. Természetesen nem a megszégyenülés a cél — még véletlenül sem (!), hanem a katharzis! Jaj, a katharzis nagyon kell az ének-zeneórán!

A fent idézett hálaimádság rokon a 10 évvel korábbi Fidelio zárófinálejának időmegállító áhítatával; Florestan bilincslevételével – felesége Leonora nyithatja fel férje bilincsének zárját –, azt követően pedig ugyanott, Schiller szavaival (az Örömódából kiragadva) féktelen, felszabadult ováció oldja fel a megrendült szertartást és így, a hangnemében azonos – Cé-dúr – karfantáziával együtt elővetíti a kilencedik szimfónia kiforrott, felszabadult, himnikus örömódáját. A hálaének, háladal amúgy sem hiányzik Beethoven költészetéből, így aztán a kilencedik ilyen indíttatású előkészítése talán a legfontosabbat árulja el azonnal erről a méretében is monumentális alkotásról, mi több, magáról a komponistájáról. Az emberiséget testvérként magához ölelő muzsika extázisát poklok tüzét megjárt heroikus erő táplálja. Az önnön tragikus sorsának béklyóiból kitörni képes Beethoven toporzékoló, forrongó, öröklángoló, soha meg nem nyugvó lelke meg kell, hogy érintse erre fokozottan fogékony fiataljainkat! Az, aki muzsikus létére, visszafordíthatatlanul romló hallása, majd teljes megsüketülése, magányba taszítottsága ellenére csakazértis örömre szólít; legyőzhetetlen!

Ez a dac építette fel a kilencedik szimfóniát.

Végig követhetjük benne a vajúdás gyötrelmes folyamatát, a megszenvedett születésen át a beteljesedésig.

A zárótétel színpompás forgataga és az abból kilépő köszönet megindító melegsége tudatosíthatja bennünk, hogy itt nem valamiféle – elnézést (!) happy – még rosszabb: pozitív életszemlélet – jókedvűség kerekedik felül, hanem acélból kovácsolt akarat, minden baj fölé emelkedő, a világmindenséget magával sodró belső szabadságtudat ér célegyenesébe. A maga álmodta oltár előtt mond hálát a Mindenhatónak és invitálja földi társait a közösen megélhető örömünnepre. Az ötödik szimfónia végére vitathatatlan a győzelem, a kilencedik szimfónia megtalált öröme mellett, vagy inkább felett ott mosolyog a gyengéden szelíd hála megindultsága is, a kemény vadóc gyermeki meghúzódása, az egyetemes öröm birtoklója nem felejti el, hogy ő is esendő.

A negyedik tétel előrehozott korálrészlete, annak megilletődöttsége; -- a kilencedik szimfónia egészének formai és tartalmi elemzése előtt -- egyfajta „belépőkártya”, ami azonnal kiragad valami meghatározót a műből; előretolt jelzés; hogy egészen másról szól, mint amit sokan – túl sokan – tulajdonítanak tévesen neki, s meghatott ütemei alatt felkelti a jogos gyanút; hogy tanítványainkkal együtt mostantól nagy kalandok elé nézünk.

Fékevesztett tombolás és mélységes tiszteletadás; ez Beethoven egyik hagyatéka az utókor számára. Ebbe kell beavatni növendékeinket! Az első tétel: A–E nyitott, kongó, feszült, üres, az űrben lebegő „talánykvintje” egy teljes életutat jár be a zárótétel megoldást kínáló végkifejletéig (dé-moll-Bé-dúr-Dé-dúr). A II. tétel vad scherzo; míg a III; lírai magábafordulás. Az utolsó tétel elején felsorakoztatott korábbi tételek megidézett témáinak, a csellórecitatívók „ítélőszéke” elé állítása – mely később a Beethoven szavait éneklő bariton szólista dallama – majd az általuk először durva (első és második), majd visszafogottabb (harmadik), de azért határozott elutasítása; a cselló uniszonók ezt követő rövid, türelmetlen követelődzése után úgy kel életre az örömóda végletekig egyszerű, kristálytiszta, szinte már naív dúr-periódus motívumának dallamtöredéke, úgy bújik elő a „zenekari tárgyalóterem” sarkából, mint egy pajkosan kikandikáló huncut kisgyerek. – Kerestek? – Itt vagyok! Megszülettem!

A témakibontás folyamatába szívesen avat be Beethoven máshol is.

Ennek játékos példája az első szimfónia utolsó tételének fel-felkapaszkodó skáladallama, míg az egyik legdrámaibb megjelenése; az Op.111-es c-moll zongoraszonáta nyitótételének félelmetes mélységű bevezetéséből settenkedő; ugyancsak felfelé igyekvő ördögien sötét, tömör főtémája. Visszatérve a kilencedik szimfónia „újszülöttjéhez”, „ő”; – hogy a közelmúlt egyik rémesen színvonaltalan dezodor reklámját ferdítsem – elnézést kérek – több mint bizonyíték; ígéret! Igen, ígéret, mert az ígéretnél nincs több, az ígéret a jövő. Az öröm dallamát egy sokszorosan sebzett; boldogtalan sorsú művészember kereste; hadat üzenve minden rossznak; minden keserves bajnak, kitartóan és ellentmondást nem tűrve évtizedeken át, megállíthatatlanul.

Rátalált!

Utószó: Vallomás

Épp hogy nyiladozó gyerekként; tíz évesen vasárnap délelőttökön az Operaházban szereztem első meghatározó zenei élményeimet. Mozart: Szöktetés a szerájból, Figaro házassága, Don Giovanni, Varázsfuvola, Beethoven: Fidelio, Rossini: Sevillai borbély, Donizetti: Don Pasquale, Wagner: Nürnbergi mesterdalnokok, Kodály: Háry János — megannyi boldog óra volt számomra! Mindenestől az volt! Akkortájt az idegennyelvű operákat is magyarul énekelték, s így könnyebben rögzültek bennem; azoknak különböző részletei is. Az Ybl Miklós palota nyüzsgő nézőtere – melyhez foghatót sehol máshol nem láttam; sose tudtam vele később sem betelni –, készülődés a zenekari árokban, a várakozásteli légkör megtelt valami megnevezhetetlen, bódító gyönyörűséggel. Az izgatottságomat fokozta az ismerős apró részletek előadást megelőző gyakorlása az árokból, háttérben a hangolással, egy-egy hangszer emlékeztetett kedvenc, vagy éppen akkor felfedezett és megszeretett dallamtöredékre, az amúgy „rejtett” csodákra; az aznap műsoron lévő darabból. Imádtam! Magamba szerettem volna szippantani az egészet. Nemcsak a mű, minden elvarázsolt. A lassan elsötétülő nézőtér, a jobboldali kisajtóban megjelenő karmester, a színpad illata és titokzatossága — hatalmába kerített és elkábított az egész délelőtt és szinte észrevétlenül kerültem Mozart, Beethoven vagy éppen Wagner bűvkörébe, ahonnan már nem volt menekvés! Ebből akartam azután „zsebre vágni” valamit és soha el nem ereszteni, tartaléknak a mindennapokra. Annál is inkább, mert úgy éreztem, mihelyt kilépünk az épületből, elillan mindaz, amit magamnak szántam birtokolni. Később felnőttként is átéltem hasonlót, koncerten, operában egyaránt. Ebben sikerült – hál Istennek – laikusnak maradnom. Mint zenepedagógus, ezt a megfoghatatlan, földön túli érzést igyekeztem – több-kevesebb sikerrel – „belopni” az ének-zeneórákra. Akiknek sikerül magába zárni a művészet lélek-emelő erejét, az fel van vértezve, az a legingerszegényebb „támadással” szemben sem kiszolgáltatott és sohasem válhat teljesen elhagyatottá. Soha többé nem voltam képes szabadulni attól a belső késztetéstől, hogy a szépben osztoznom kell tanítványaimmal; be kell avatnom őket a felfedezett „szentély” titkaiba; az évtizedek során elémbeszórt roppant szellemi gazdagságba. Egy csodálatos hangverseny emlékét igyekeztem erősen magamhoz szorítani, hogy velem maradjon másnap is, amikor amúgy oly sok száraz dolog áll ellen az előző nap megrázó szépségének, hogy el ne veszíthessem a szürkeségben. Megőrizni a varázslatot, hogy el ne szökhessen, miként Wagner: Nürnbergi mesterdalnokokjában: Walther álma sem; s így megmaradjon, bent marasztalva a városban; immár megtartva mások számára is a megálmodott dal! „Ébren” is folytatni az álmot; amihez csak egy Hans Sachs segíthet hozzá! Vagy akik hasonlóképp elhivatottak, mint ő volt! Cipészként, költődalnokként, emberként.

Ilyen feladatra szegődtünk, mi zenetanárok, és jól tettük! A zeneirodalom kínálta örökséget továbbadni, nem kisajátítva magunknak a halhatatlanok műalkotásainak igazságában rejlő szépség örömét; miként Beethoven tette ezt éppen ennek az érzésnek; véresen súlyos öncsaták által kivívott elnyerésekor, átnyújtani tehetségünk szerint azt a gyönyörűséget, ami nekünk – hála a nagyoknak – megadatott; talán a legfőbb jótétemények egyike a Földön. Ezt nevezném igazán beavatásnak! A beavatottság kiváltság; a beavatás képessége is az; miként a tehetség, s éppen ezért kötelez. Kötelez arra, hogy ne engedjen senkit kívülmaradni a rá váró kivételes értékekből akkor sem, ha még nem tudja; vagy nem érti, hogy őérte vannak.

Őérte; miértünk. Meg kell őket „téríteni”! Miként a pap Sarastro szentélye előtt alakította át gyökeresen Tamínó értékítéletét, hogy egy tisztább világ számára nyerje meg őt és viszont úgy; nekünk ének-zenetanároknak is ez a dolgunk. Rámutatni a szentély kapujára; feltárni, hogy mit takar. Ott belül már tudni fogják, hogy mit ad nekik a művészet és köztük a muzsika.

Legközelebb talán valaki már közülük állhat a kapuba; hogy egy másik, hozzá hasonló tettre kész, szenvedélyes ifjúnak majd saját beérett bölcseletén át ő adjon igaz útmutatást; ő jelentsen számára támaszt; ha eltéved; ha tanácstalan; ha segítségre szorul annak megítélésében, hogy hogyan miként válhat emberré.

” Utószó után: Az „édes gyermek”

Az ének-zenetanítás „mostohagyermekének” neveztem a zenehallgatást. Ebben az értelemben az „édes gyermek” az éneklés. Kodály Zoltán szellemi örököseként tudjuk, hogy a zene megszerettetésének első állomása saját népzenénk minél alaposabb felfedezése; annak mélységeiben megmerítkező elsajátítása. Népdalainkat nem hallgatni, hanem énekelni kell! Olyan gazdagságú népdalkincs, mint a miénk, az emberélet minden gyötrelmére, bánatára, derűjére és boldogságára, az érzelmek egészére épül és dalolja ki magából mindazt, amihez a szavak nem elegendőek. Tragikus balladák, lírai fájdalmas búcsúk, viszonzatlan vagy elhagyott szerelmek, hazaszeretet és honvágy, félelem a magánytól, a haláltól, derű és humor a másik oldalon, zabolázhatatlanul vidám életkedv, fékezhetetlen mulatság — végtelen zenei anyanyelvünk érzelmi skálája. A Vidróczky, a Molnár Anna balladája, az „Elmegyek elmegyek”, a „Szivárvány havasán” zsoltárdallama és a Citrusfa szívszaggató frígje, a „Szegény vagyok, szegénynek születtem” és az „Ablakomba, ablakomba” teljességgel különböző panasza, a „Csitári hegyek alatt” költőisége, a „Székely keserves” rémülete, a „Tiszán innen, Dunán túl” és a „Madárka, madárka” vigaszt kereső, a távolból is az otthont fürkésző vágyakozása, a „Nem vagyok én senkinek sem adósa”, a „Hej, Dunáról”, az „Egy nagyorrú bóha”, az „Ó mely sok hal”, a „Balatoni legények”, az „Által mennék én a Tiszán” felhőtlen örömtobzódása — az élet teljessége ott van ezekben a nótákban! Népzenei kultúránkat gazdagítja a „Tavaszi szél vizet áraszt”, a„Piros alma mosolyog a dombtetőn” tüneményesen kecses bája, a Kelj fel juhász , ne aludjál melankóliája. Az ősi népdalok egyszerű, ötfokú – pentaton – olykor mázsás súlyú gránittömbje – „Megrakják a tüzet” – és a cifra melizmákkal díszes más és más stílusú nóták keserűsége vagy éppen ellenkezőleg; mókája egyaránt jelen van énekeinkben Bukovinától az Alföldig, a Felvidéktől a Dunántúlig, a Bakonyban és a Mátrában a parasztemberek szívében. Megízlelni szépségüket csak énekelve lehet. Kodály Zoltánnak igaza van; ezeken a népdalokon keresztül nyílhat csak mód a magyar gyerekek számára, hogy másfelé is befogadók lehessenek; ezeken a saját népdalaikon át vezet út a zeneirodalom egyetemes hegyóriásaihoz és nem mellesleg önnön hovatartozásukra is könnyebben éreznek rá, ha gyümölcse, termése „megfogható közelségbe”; „intimitásba” kerül velük. Az éneklés pedig éppen ilyen! A „Magos a rutafa”-tól el lehet jutni a Kiállítás képeiig, az Angoli Borbálától a Chopin balladákig. A nép is alkotó! Fantáziáját évszázadok érlelték; csiszolták, s nemegyszer kimagasló zeneszerzőket megszégyenítő értékeket hozott létre. Akárcsak azok; lelkünk legmélyébe hatolnak. Bartók és Kodály szívesen „pirult” mellettük, hiszen mindkettejük magyarságának alappillére az a szerénység, amellyel fogadták a nagyrészt általuk felkutatott, felszínre hozott népdaloknak , népballadáknak sokaságát és ahogy a maguk „átköltésében” Kodály szavaival élve: „csak a foglalatát” készítették ők; a drágakő maga; a néptől ered és az; akár a halhatatlan remekművek; örök! A népdalfeldolgozások a maguk különbözőségében; a falun, mezőn fogant népdal megmentését voltak hivatva szolgálni, nehogy a városi hangversenyterem, operaház viszonylag elkényelmesedett közönsége és nem utolsósorban; előadó gárdája teljesen elszigetelődjék s így kirekesztődjön ebből a másik, de nem is feltétlenül más világból. Tudjuk, hogy ezek az úgymond „megmentések” önálló nagysággá nőtték ki magukat; Bartók Gyermekeknek (I. II. füzet), vagy a Tizenöt magyar parasztdal-tól Kodály Székelyfonóján, a Marosszéki és a Galántai táncokon valamint a páratlan szépségű kórus-népdalfeldolgozásokon át egészen a Páva variációkig. Mindezt azért érzem fontos gondolatnak; mert figyelmeztetni szeretnék arra; hogy népdalaink mégoly kimunkált, míves eléneklése, tiszta intonálása sem egyenlő annak megértésével. Ahol ezt figyelmen kívül hagyják, ott a legszebb éneklés sem több igényesen kidolgozott fizikai tevékenységnél, s noha ezt is élvezhetik, és bizonyára élvezik is diákjaink, félrevezetjük őket, ha nem lépünk tovább.

Elengedhetetlen, hogy belegondoljanak növendékeink, miről dalolnak. Ettől más lesz. Jó esetben – sajnos nem gyakran – egy ügyes, egy jó fülű osztály elénekelheti kristálytisztán a Citrusfa recitálva induló gyönyörű dallamát (szövegét), de ha nem értik, miért nem válhat meg végleg egymástól két szerelmes és a csillag saját fényes ragyogásától, amikor azt a fa–mi fél lépése tartja össze, fogja egybe, – s ha már itt tartunk – miért fáj annyira a „Kitörted a kezedet” mi-mi-fa-mi kupolacsúcsa a „Csitári hegyek alatt” az előbbivel azonos mi hangsorú dalban –, akkor minek az egész?!

Ezek az énekek is valódi mesterművek. A dal, a muzsika nem csak a hallást, a lelket is tisztítja, és ezek segítik egymást. Visszatérve az előző két dalhoz, ugye nem történhet meg, hogy miután megtanulták, kielemezték őket, ne kövessék a Citrusfa torokszorítóan gyötrelmes sorsát, a „Csitári hegyek alatt” ünnepteremtését a Székelyfonóban?! A „Madárka, madárka” nem nélkülözheti a Mátrai képekben feszülő kánont („Ha kérdik, ki küldte”), a „Csillagok, csillagok” Bartók Gyermekeknek-jét, a záró Cé-Dé elhullajtott könnycseppjével, a „Feleségem olyan tiszta”, a Tizenöt magyar parasztdal scherzo-ját! Így kapaszkodhat, ölelkezhet össze éneklés és zenehallgatás és nem eresztik egymást, akár a fa-mi a Citrusfában!

Ahol ez az egész létrejön, ott igenis jó munkát végeztünk. Önálló klasszikus nagy zenedarabok, népdalokat, népzenét magában hordozó s abból építkező, igencsak időtálló remekek; vagy egyszerűen a szebbnél szebb népdalok; tanításunk során végül is egy célt szolgálnak; növendékeink emberi gyarapodását. Ezáltal talán egy jobb világot. Kell több?!

Kodály Zoltán nyilatkozta: „Tudomány, művészet gyökere egy; mindegyik a világot tükrözi a maga módján, a tudományos és művészi nagyság alapja is ugyanaz; az igaz ember.” Íme ismét itt állunk: Isis, Osiris templomának bejárata előtt!