SZIRÁNYI jános

Emlékezés Wehner Tiborra

Születésnapi köszöntő, megrendült emlékezés, ünnepi hangverseny, egykor közös forrásból merítkező muzsikus-barátok örömteli találkozója, vagy leginkább szívet melengetően bájos családi összejövetel? Ahogy kézbe vettem a mai este egyszerűségével is méltó meghívóját, s nézem rajta Wehner Tibor oly jellegzetes fotóját – szép férfi arcvonásait, tiszta, okos tekintetét, rejtélyes félmosolyát – az emlékek özöne szinte áradatként tolult fel bennem. S rögvest tudtam, ma mindez csak együtt lehet érvényes: születésnapi köszöntése egy örökkévalón nagyszerű embernek, mindannyiunk emlékezése a múlt század magyar zenetörténetének kiemelkedő muzsikus óriására, hangverseny-bizonysága a zenei szellem generációkon átívelő szeretetének, s bizton remélhetem, meghitt együttléte családnak, barátoknak.

Tisztelt Egybegyűltek, Kedves Mindnyájan!

Amikor pár hete házi drótpostámon megkeresett Szatmári Évi és kis levelében előadta ennek az emlékező-estnek a tervét, sőt, felkért a megszólalásra is - egy percig sem késlekedtem a válasszal: boldogan vállalom. Mi sem természetesebb, hiszen a Tanár úr, nekem eleinte szüleim barátsága okán sokkal inkább Tibor bácsi, mindennapi és muzsikus életemnek is egyik legmeghatározóbb személyisége. Amely kitörölhetetlen és élő kapcsolat nem ért véget a gyermekkorral majd a főiskolával, hanem segítő barátságként folytatódik – még ha személyes valójában oly fájón és igazságtalanul csak rövidre szabottan is – mind a mai napig. Az ezernyi láthatatlan szál összeköt már csak felsőörsi kertszomszédságunk révén is, ahol utolsó éveiben a nádtetős öregház árnyas hűvösében még annyi szép és boldog órát tölthetett el a fáradtságát feledni, betegségét legyőzni akaró művész. S ahol nyaranta mostanság oly vidáman csivitelő gyermeksereg jelzi családja gyönyörű sokasodásának útját.

Így aztán mi sem természetesebb, hogy elsőre azt gondoltam – hiszen a beszédeknek magam is ezt a formáját kedvelem inkább – hogy majd ideállok Önök elé, s kötetlenül mesélek-csevegek személyes Wehner-emlékeimből – ameddig csak bírjuk szusszal-figyelemmel. Ám hamar rádöbbentem, egyrészt ez az esemény sokkal komolyabb annál, hogy csupán a jó kedélyű anekdotázás felhőibe szálljon, másrészt mert Tanár úr a zenében is, az életben is, a dolgok megfogalmazásában is mindig és mindenkitől, elsőként önmagától, a legnagyobb pontosságot várta el – most magam sem tehetek másképp. Csapongó gondolataimat tehát megpróbáltam ráncba szedni és rövidre sűrítve leírni. Hát ezért a felolvasás – a csevely pedig legyen majd az estet záró fogadásé.

Mondandómat persze így is a személyessel kezdem – hogyan is lett kisgyermekkorom kedves Tibor bácsijából, nagybetűs Tanár úr. Nos, szüleimet a zeneakadémiai diákismeretségből kinőtt, élethosszig tartó családi, muzsikus-tanári és szenvedélyes bridzsbarátság fűzte a Wehner-famíliához. Őszinte bizalommal tartottak össze a legnehezebb években is – jóban-rosszban. Együtt örültek családalapításaiknak, gyermekeik cseperedésének, közösen drukkoltak egy-egy koncert sikerének, s reménykedtek kitartóan a művészi pálya méltó kiteljesedésében. És persze mindig, amolyan főtémaként beszélgettek a tanításról-tanítványokról, no meg a konzi és a főiskola mindenféléiről, hogy ne mondjam, pletykáiról. De a gyakori és oly jókedvű bridzs-partik szüneteiben, vagy éppen közös nyaralások, kirándulások idején azt is nagyon hamar hallhattam, milyen őszintén osztották meg egymással legbensőbb gondjaikat, nem titkolható fájdalmaikat is. Lészen azok zenei életünk 50-es 60-as években is elképesztő méltánytalanságai, a nagyszülők iránti aggódó gondoskodás feladatai, vagy éppen a gyermeknevelés-iskolázás szülői kihívásai.

Szinte észrevétlenül lehetett érzelmi viszonyom egy halk szavú, biztonságot nyújtóan barátságos, s amit – ma már tudom – a külvilág alig-alig hallhatott, oly gyermeki önfeledtséggel kacagni képes emberrel. De a hangversenyek előtti otthoni eljátszások meghitt légkörében már kisfiúként ámulattal hallhattam zongorázását is. S ha a nagy művek hangzuhataga akkor még jószerivel felfoghatatlan is volt számomra, közelről érzékelhettem a szólistaság, a szólista lét és magány oly izgalmas és diadalmas, embert próbáló feszültségét.

Következő emlékeim már amolyan nagyszülőiek: gyakorlóiskolás növendékként zongoratanulásom első lépéseit ugyanis éppen két főiskolás Wehner-tanítvány egyengette, előbb Eőry Zsuzsanna, „a szeretett Zsuzska néni”, egy évvel később pedig a messzi távolról is oly végtelenül türelmes Papp Zoltán. Innen kezdve persze minden komolyra fordult, a közös órák, vizsga-meghallgatások már bizony nem Tibor bácsinak, hanem – alkalmanként a Zeneakadémia termeiben – a nagytekintélyű professzornak szóltak. Akinek azonban mindig volt néhány megnyugtató, bíztató és bölcs szava – tanár és tanítvány felé egyaránt.

Mégis, évtizeddel később, amikor először léphettem be a főiskola 12-es termébe, szívem ugyanúgy kalapált, mintha Tanár urat akkor láttam volna először. Azonban bizalommal teli mosolya, a találkozás-ismerkedés a régi-új diáktársakkal – Geszler Julival, Regős Julival, Papp Gáborral, egykori gimnáziumi osztálytársammal Lakatos Katival, vagy éppen Nádor Gyurival – hamar otthonossá tették főiskolai közlekedésemet. Akkor már persze bőven tudtam érteni és értékelni, mily nagy tisztesség is Wehner-tanítványnak lenni. A Zeneakadémia folyosóin büszkén hallhattam lépten-nyomon az elismerő szavakat: „Wehner Tiborhoz járhatsz? Az igen, nagy kitűntetés!”

Az órák légköre viszont csendesen meghitt és roppant puritán volt. Mindig minden a zenéről szólt, hosszú magyarázatok helyett gyönyörűen felcsendülő bemutatással. Semmilyen hókusz-pókusz, tudálékos okoskodás, belemagyarázás nem volt kenyere – magyarázatai mindig a művek zenei lényegére, a formai építkezés értelmére, a szólamok és harmóniák tisztaságára, a zenei szépség, kifejezés megvalósítására irányultak. Ahogy imént Banda Edétől is hallhattuk, szinte karmesteri igényességgel alakította-formálta a művek zenei szövetét, billentésünk sokszínűségét. A technikai megoldások trükkjeit soha nem helyezte a zenei megszólalás elé – a kivitelezés módjait már jobbára tanítványaira bízta. A művek megformálásában hihetetlenül tudatos volt – zongorázása, előadása az órákon mégis mindig a pillanatnyi ihlet élményével tárult elénk. Lenyűgöző szépséggel. Amit megmutatott, előjátszott, olyan érzékenységgel, finom billentéssel tette, hogy néha már-már a két zongora különbségében kerestük hibáinkat. Aztán átült a másikhoz, és minden folytatódott ugyanúgy. Mondhatni mindent tudott – ránk nézve már-már nyomasztó fölénnyel. A legnehezebb fúgákat és legbonyolultabb romantikus műveket is becsukott kottával hallgatta végig, hogy aztán kinyitva a legelképesztőbb helyeken mutasson rá a hibásan tanult hangokra, frázisokra. Ugyanakkor nem titkolt elismeréssel, gyakorta nem leplezett ámulattal nyugtázta néhány kivételes ügyességű tanítványa könnyed virtuozitását, akár figyelmesen próbálgatva is azok technikai megoldásait. De azért számára – vélem – a legnagyobb tanári élményeket mégis a muzsikus-talentumként irányultságukban hozzá leginkább hasonlító diákok jelenthették, mint egykor Bánky Jóska, később a fantasztikus Szűcs Lóci, vagy az én időmből Nádor Gyuri. Ennek ellenére éppen emberi és pedagógusi nagyságát jelezte, hogy szeretetében, gondos törődésében soha nem tett különbséget tanítványai között, mindenkinek ugyanolyan testre szabottan tervezte meg éves programját, ugyanolyan türelemmel alakította zenei fejlődését, hogy végül örömmel osztozzon a legkisebb sikerekben is.

De tudtuk-e igazán, vagy tudhatta-e a zenésztársadalom, még inkább a nagyérdemű, hogy milyen nagy zenész és művész volt is Wehner Tibor? Nos mondandóm most következő része már a lelkiismeret szava is – ugyanis az őszinte válasz: aligha!

Artur Rubinstein, az örökifjú pianista – már jócskán túl a 80-on – mondta egyszer derűsen huncut mosollyal riporterének: „… egész életemet a boldogság kísérte. Tudja a művészethez tán 10 százalék tehetség, na még 10 szorgalom kell – a többi a szerencse dolga. Ja, és pódium. Mert művésszé válni csak a pódiumon lehet. S nekem mindez mindig megadatott”.

Wehner Tibor esetében minden úgy indult, hogy művészpályája csak ilyen lehet. Gyermekként otthon rangos muzsikus környezet vette körül – édesapja Wehner Géza a Zeneakadémia nagyhírű orgonaprofesszora. Zongoratanulását a Zenedében a kiváló Hofmann Vilma, a Zeneakadémia előkészítő tagozatán már Senn Irén irányította. A gondosan megőrzött családi dokumentum-tár már 9 éves korától sorjázza a szaporodó pódium-sikereket, a gyermekként is rohamosan terebélyesedő repertoárt, bizonyítja a kisfiú rendkívüli tehetségét. Első szereplésein még kis Bach-musettet, Bartók-gyakorlatokat és Poldini Sajka-dalát játssza, pár esztendő múltán már Mozart Koncertrondójáról és Schubert Asz-dúr impromptu-jének magas színvonalú előadásáról tudósítanak, nemcsak a műsorlapok, hanem az akkoriban majd minden napilapban megjelenő zenekritikák is. A Pesti Hírlap, Népszava, 8 órai Újság, Magyarország, Magyar Hírlap, Nemzeti Újság szinte egymással versengtek egy-egy rangosabb növendékhangverseny értékelésében is. Még 16 esztendős sincs, amikor Mozart A-dúr zongoraversenyének zeneakadémiai előadásáról például ilyeneket írtak a kritikusai. Pesti Hírlap: „Öröm volt hallani a mintaszerűen kidolgozott, pontosan körvonalazott zongoraszólamot. De még nagyobb öröm volt megfigyelni, milyen világos, áttekintő képet alkotott magának a kis művész saját szólamán túl a mű egészéről, mennyire átivódtak vérébe még a zenekari szólamok hangjai is.” Vagy ugyanerről a Magyarság című lapban: „Magával ragadó lendületével úgy tűnt fel sokszor, mint egy zongora mellől dirigáló valóságos kis maestro a capella”.

Innen már egyenes az útja Keéri-Szántó Imre tanárképző-, majd Dohnányi Ernő művészképző osztályába. A több kötetbe összegyűjtött dokumentumok hihetetlenül gyorsan gyarapodó és elképesztően széles repertoárjáról beszélnek. Önkényesen válogatva íme egy kis csokor, a még mindig csak tizenéves diák koncertjeiből: Franck: Szimfonikus változatok, Schubert: Wanderer-fantázia, Liszt: A-dúr zongoraverseny. Vagy idézve egy 1936. februári zeneakadémiai műsorlapból: „Langer fuvolaversenyét Jeney Zoltán, Liszt Weinen Klagen változatait Wehner Tibor, Paganini D-dúr hegedűversenyét Varga Tibor adja elő”. Micsoda idők! Egyébként Wehner egy hónappal később már Bach: d-moll zongoraversenyét játszotta a Ciszterci Rend Szent Imre Gimnáziumában. Most ugyan nincs lehetőség a további ízelgetésre – a több száz program, kritika, elismerés sorolására, a rengeteg kamarazenei hangverseny, dalest, oratórium-koncert műsorának felemlítésére – de őszintén hiszem, hogy egyszer lesz még mód ennek a csodálatos pályakezdésnek és életútnak minden dokumentumát nyilvánossá tenni.

Mégis vannak események, amelyeket – talán megbocsátják – most sem tudok kihagyni: például a Liszt Ferenc díjat ’39-ből – Anda Géza, Furka Gizella és Wehner Tibor kapták –, egy Végh Sándorral közös kamaraestjét ’40-ből, miközben zeneszerzést végez Kodálynál, s megszerzi karmesteri oklevelét is. Végül hadd idézzem az 1941. június 10-én tartott művészi diplomahangversenyének programját. Zongoristák figyelem! César Franck: Prelűd, korál és fúga, Beethoven: B-dúr Hammerklavier-szonáta, Chopin: f-moll fantázia, befejezésképpen pedig két Dohnányi-darab, az op. 17-es Introduction és fuga, majd a h-moll capriccio. Egyértelmű, hogy a művész méltó a Zeneakadémiai tanári állásra, és még méltóbb a világ koncertpódiumaira.

Csak hát háború volt, nehéz esztendők. Végül ösztöndíjasként, mintegy követve mesterét, a borzalmak elmúltát Bécsben érte meg – így a következő évek már a fiatal művész fantasztikus ausztriai, svájci és olasz sikereiről szólhattak. E sziporkázóan színes esztendők eseményei közül most csak egyet emelek ki, de azt nagyon: 1945 novembere és ’46 januárja között – a Grazi Rádió 13 adásában eljátszotta Beethoven valamennyi zongoraszonátáját. Huszonhét esztendősen a zongoraművészi tudás csúcsán…

De családi vágyódása, gyönyörű fiatal szerelme, új, önálló életének alapítása 1947-re végleg hazahúzta – tele reményekkel, egy fantasztikus művészpálya ígéretével. És jött a „fordulat éveinek” hidegzuhanya: Dohnányi háborús bűnössé, tanítványai amolyan osztályidegenné váltak. Szabó Ferenc egy zenei ankéton ’49-ben már arról beszélt: „nincs szükségünk az olyan kispolgári zenészekre, mint” – és itt a felsorolásban élenjáró helyen hangzott el Ő neve is. Megpecsételt sors, keresztülhúzott álmok. Hiába Kodály elismerő támogatása, hiába a művész- és tanártársak titkos főhajtása tudásának, tehetségének, emberségének – a pódium lapjait már egészen más szempontok szerint osztják. S e lapokból Wehnernek alig-alig jutott.

Krisztina lánya jóvoltából kezembe került egy különös becsű személyes érték. Édesapjuk 1947 novemberétől sajátkezű írással minden további hangversenyét beírta egy kék, keményfedelű írásfüzetbe. A sírni valóan fájdalmas emlék magáért beszél. 1948-ban egy, ’49-ben négy, a következő évben kettő felkérés – mindössze egyszer a Zeneakadémián, a többi templomokban, vidéken, kisteremben. S ez a helyzet 1956-ig cseppet sem változott – akkor is csak épphogy - láthatóan nemzetközi elismertségének, az eltitkolás tarthatatlanságának köszönhetően. És egy fantasztikus tettnek, amikor Magyarországon elsőként megtanulta és 1955-ben Ferencsik Jánossal lemezre játszotta Bartók II. zongoraversenyét. De hogy!

A világ vezető hanglemezújsága, a FonoForum kritikusa például, a II. zongoraversenynek még egy a 80-as évek derekán megjelent új CD-jét is, Wehner, etalonnak nevezett előadásával veti össze. De hát kit érdekelt ez az elismerés akkor itthon? Csak megjegyzem, a felvétel ma már a Hungaroton archív listáján sem szerepel. Mégis – talán oldásként – elmondom, ez a fenomenális Bartók-interpretáció Wehnernek sok örömet szerzett. Egyrészt, mert az évenként soron következő Bartók-évfordulók alkalmából többször is eljátszhatta, sőt, az 1964-es nemzetközi ISME-konferenciának televíziós közvetítése révén szinte az egész világ hallhatta tolmácsolását, másrészt, amikor 1958 októberében, Szvjatoszlav Richter hozta Pestre a zongoraversenyt, őt kérte fel úgymond „korrepetálásra”, amolyan kétzongorás gyakorlásra. A lenyűgöző élmény és mondhatni művész-barátságuk, mély nyomot hagyott lelkében. De jellemző volt Wehnerre az is, hogy bár fiatal korától sok-sok Bartók-művet játszott, sőt néhány kitűnő Bartók-elemzést is publikált, amikor az ISME-koncert fergeteges sikere után a BBC riportere a művészszobában megkérdezte, hogy mi is késztette a mű megtanulásra, szerényen csak annyit mondott: mert a legnehezebb…

A következő két évtized már – vélem – mindannyiunk közös emléke. Sokan együtt drukkoltunk az évenkénti nagytermi szólóesteken, örültünk megengedetten szaporodó kamarakoncertjeinek, csodáltuk Wehner Tibor új és új erőpróbáit. 1964-ben az öt neves – Pathetique, Hammerklavier, Les Adieux, Waldstein, Mondschein - Beethoven-szonáta imponáló előadását, vagy éppen 50-ik születésnapjának drámai küzdelmét, az ilyen körülmények között már-már erőn felül vállalt Mozart, Ravel és Brahms-versenyművekkel. Aggódva féltettük – ez már nem tréfa, itt már életét teszi kockára. Hogy is mondta Rubinstein? Pódium nélkül nincs művészi kiteljesülés… Persze jöttek még gyönyörű szereplések – a felejthetetlen Pallagi-Banda trió-estek, a Zsigmondy Dénessel és Perényi Miklóssal közös kamarakoncertek, sőt turnék, Mozart-zongoraversenyek Pesten és vidéken – de tudtuk, a szív már megroppant, a lélek belefáradt. Felesége és barátai óvó szeretete, de legfőképp mély Isten-hite adott ugyan még erőt, de 58 évesen, öthetes szenvedő küzdelem után, magához szólította az Úr.

Tudom, tudjuk Wehner Tibor drámája nem egyszerűen a sors végzete – ezt a sorsot Ő maga is irányította. Banda Edét ismételve: „Mindig a zenét szolgálta, és soha sem zenén kívüli eszközökkel”. A gondolatot folytatva: soha nem volt hajlandó feladni hitét, meghunyászkodni, vagy gazsulálni méltatlan hatalmasságoknak, még inkább kívánatos ideológiai álruhákat ölteni magára. A csúcsokat mindig saját tehetsége és magasrendű erkölcsi normái által akarta megjárni.

Komoly esemény a mai este, de mondhattam volna úgy is, talán piciny törlesztés a magyar zenei élet nagy adósságaiból. Mert hogy azok bizony itt sokasodnak, sajnos gyakran már jóvátehetetlenül. Múlt századunk történelmi viharai nemcsak hogy sorra elűzték hazájukból szellemi nagyjainkat – hogy csak felemlítsem Nobel-díjas tudósainkat, Dohnányit és Bartókot, vagy éppen világhírnévre szert tett karmestereink, hegedűseink, és pianistáink véget nem érő sorát –, de e korszakok diktatúrái gyakran – sajnos Wehner Tibor története nagyon is bizonyítja – az itthon maradottakat mégannyira sem becsülték. Különösen, ha azt a politikai ideológia és kicsinyes hatalomvágy úgy kívánta.

De nemcsak a kortársak voltak igazságtalanok, sokáig hálátlan maradt az utókor is. Az elmúlt évtizedekben Dohnányi Ernőt már kezdi visszafogadni zeneéletünk gyakorlata, Lajtha László, Veress Sándor, sőt tán már Halmos László is lassan elfoglalhatják tehetségük szerint megillető helyüket, a minap pedig – 100. születésnapján – Bartha Dénest rehabilitálta szép emlékezéssel a magyar zenetudós közösség.

S most, itt ez az iskola, a szeretett és hűséges tanítvány Lechnitzy Erzsébet és Éva lánya gondoskodásával próbálja meg feledtetni legalább az utódok sértő bántásait. Például azt, hogy a Zeneakadémia 125. évfordulója tiszteletére kiadott Nagy tanárok, híres tanítványok gyűjtemény rangos oldalain neki Kadosa Pál, Solymos Péter, Zempléni Kornél, Bächer Mihály, Lantos István és Falvai Sándor bemutatása mellett már nem jutott hely, hogy Alma Materében 35 évnyi tanári munkásságát nem jelzi emléktábla, nevét nem viseli tanterem, hogy művészetét az új zenésznemzedékek már alig ismerik.

Köszönet tehát a Józsefvárosi Zeneiskolának, az odaadó kollégáknak, Mindannyiuknak. S kívánom, hogy e falak között mindig legyen inspiráló Wehner Tibor zenei talentuma és szelleme. Köszönöm, hogy együtt ünnepelhetjük a művész 90. születésnapját, remélve, hogy a 100. sem lesz különb, s azon majd talán kézbe vehetjük egy hangfelvételekkel egybefűzött Wehner-emlékkönyv lapjait is.

(Szirányi János emlékezése 2008. november 28-án)

Lapunk megjelenését a lapgazdán kívül az

is támogatja.