Hollós máté
Tóparton Kokas Klárával*
Tóparton állunk, látszólag átellenben:
Kokas Klára meg én. A tó: a zene. Nem folyó: afölött hidat kell építeni, s ha
nem tudunk, egymástól elszakítva tekinthetünk csak a túlpartra. A tó azonban
körüljárható. Bár mindketten jó úszók vagyunk, elérhetnénk egymást a tavon
keresztül is, sőt, alámerülve is otthonosak vagyunk vizében, most inkább a
parton sétáljunk egymáshoz, hogy aztán a másikunk látószögéből is
tekinthessünk a víztükörre.
A zene két síkon él: az érzelemén és a gondolatén. A
zenehallgató alighanem az érzelmet emelné ki, s igaza van: ő azt éli meg,
lelkére hat a zene, magával ragadja, feltüzeli, elnyugtatja, szomorítja,
andalítja, álomvilágba emeli, vagy épp erőt plántál belé, bátorságot,
olykor tán vakmerőséget is. De hogyan? Zeneszerzői eszközök révén,
amelyek fiziológiai érzékeket mozdítanak, s így teszik alkalmassá a muzsikát a
lelki hatás elérésére. Egy szekvencia, egy moduláció mollból párhuzamos dúrba,
vagy fordítva, dúrból azonos alapú mollba lágyulás, vagy épp mollból dúrba
kifeszülés, pregnáns ritmusképlet sokszori ismételgetése vagy épp variálása,
egy dallam többszöri előfordulásakor különféle harmonizálása, más
karaktert hozó ellenpont feltűnése, különböző tempójú és jellegű
zenei témák egymásra fényképezése, azonos zenei anyag más regiszterbe kerülése,
áthangszerelése – ezek a primer hatás eszközei. Némelyik már a népzene sajátja,
mások csak a komponált muzsika építkezésében jöhetnek létre.
A tópart egyik oldalán azt mondja Kokas Klára: mozogd el,
rajzold le! Másik oldalán meg én: fejtsük föl a zeneszerző eszközeit, hogy
azokat követni tudjuk, s akkor jobban élvezhetjük a zenét. Nem tudálékosságot
reklamálok! Nem bemagolt műszavak sorolásával vizsgázó zenehallgatókra
vágyom, hanem figyelni tudókra. De hiszen nem efelé indul-e Kokas Klára is?
Hányszor hallottam, hogy az „elmozgó”, lerajzoló zenehallgatás előtt
megvárta és megváratta, amíg mindenki csendet teremt magában és maga körül –
hogy figyelni tudjon. Ő a reakciót serkenti, én a mélyebben áttekintéshez
adnék szemüveget (ha eltűrjük itt most a hallgatás és a látás eme
képzavarát).
Ő már rögtön a zene vetületét fürkészi: a mit
vált ki hallgatójából a komponált hangtömeg kérdését feszegeti. Én nyelvet
kívánnék tanítani a hallgatónak. Miért is? Lássuk a zene – a művészet
– hatásmechanizmusát. Az alkotó érzelmeit és azokhoz kapcsolódó gondolatait
alakítja át szakmája eszközei révén a művészet anyagává – a
zeneszerző hangokká –, a közönség pedig akkor hatol minél messzebbre az
alkotó és szándéka felé, ha megpróbálja mintegy „visszafelé követni” azt az utat,
amely a komponista érzelemvilágától a kottafejig vezetett. Tudom, ezek nem
oda-vissza járható ösvények, nem programzenénél pedig teljességgel lehetetlen
ez a „túristajelzés-szerűen”, mai nyelven inkább azt mondhatnók, mintegy
GPS-szel megvalósított célpont-keresés. Mégis azt gondolom, az eszközök
felismertetése, több példán keresztüli tudatossá tétele az élvezet mélyrehatóbb
átéléséhez vezet. Az étel ízlik akkor is, ha fogalmunk sincs, milyen
alapanyagból hogyan készítették. De létezik gyorsbüfé és ínyenc kóstolgatás. Az
egyik a biológiai szükség kielégítője, a másik a kifinomult érzékek
gyönyöreinek megteremtése. A borkóstoló nem a szomját oltja, hanem
ízlelőbimbói révén gyümölcs- és cukortartalmat elemez. A vacsora mellett
mértékkel, de ínyencen borozó nem a borász ismeretanyagával felvértezve
hasonlít össze gondolatban megannyiféle muskotályt, de lelassítja az élvezetet:
figyel az italra. A hatása majd megjön, „el is fogja mozogni”,
kedélyének kivirulása – a részegségen messze innen – felszabadítja. A testi
szerelemhez is kiépítjük az idegpályákat, hogy hatása a fiziológiainál mélyebb
és hosszantartóbb legyen.
A zenétől nem lehet megrészegülni, de mámorossá
válhatunk, amint szárnyára vesz. A korábban már említett primer hatások,
továbbá a témák kibontása, fejlesztése, drámai egymásnak szegezése és a köztük
való szintézisteremtés felemel. Kisgyerekként kétféle zenét különböztettem meg:
a szívrepesőset és a lelkifurdalósat. Az utóbbinak semmi
köze a megbánó lelkifurdaláshoz: az szóhasználatomban a szomorú, fájdalmas
muzsika jelzője volt. A szívrepesős pedig a megható, katartikus,
lelkesítő zenét fedte. Kell-e mondanom, hogy gyerekfejjel ez utóbbit
részesítettem előnyben. Akkor ott rám az érzékek síkján hatott a zene.
Emlékszem bizonyos harmóniafordulatok konkrét érzetére, s hogy ezeket vágytam
újra hallani. Ha tudatossá tesszük magunkban, hogy mire figyeljünk, honnan,
miből várható a nem pusztán esztétikai élvezet, felkészültebbek leszünk
fogadására.
Rácz Aladár hivatkozott arra, hogy mikor Flammarion
csillagászt kérdezte valaki egy égitest nevéről, így felelt: „Nem fontos
az, nevezze el maga, az a fontos, hogy maga felnézzen rá...” Mindezt a zseniális, ösztönös zenészből
magát művelt muzsikussá nevelt cimbalmos arra példaként említette, hogy
nem az akkordok nevét kell ismerni, hanem azt az érzetet kell átélni, amelyet
keltenek. És közben szeptim- és nónakkordokat illesztett egymáshoz elegyüket
ízlelgetve, dúr és „feleség”-mollja hangjaiból a hozzáadott szext (sixte
ajoutée) modelljét keverte ki. Nagyon igaza volt. Nem abban, hogy a
szakzenésznek csakugyan elég volna ez a foltszerű rácsodálkozás. Ma, az
előadóművészek tömeges doktorálásának korában ez már a
műkedvelésnél is kevesebbnek tetszhet. De a közönségnek elég lehet.
Csakhogy egyszerre elég és elengedhetetlen! Mert aki nem tudja
figyelmesen az ételre-italra koncentrálni ízlelését, aki nem ismeri föl, hogy a
testi élvezet milyen pontokon és mozdulatokra hatványozottan jó, aki nem érzi
szükségesnek, hogy fülét kinyitván engedje lelkéhez a
hangokat, az elmozgásnál, rajzolásnál sem a zenéről fog
megnyilvánulni, hanem önmagáról.
Baj-e ez? A
leegyszerűsítő kérdésre nem adhatunk egyértelmű választ. A zene
ugyanis kivételes művészet. Szólhat önmagáról, szólhat programatikus,
konkrét tartalomról és szólhat a hallgatójáról. Konkrét tartalommal találkozunk
szöveges zenéknél, különösen zenedrámai alkotásokban, ahol adott cselekményt
értelmez, árnyal a muzsika, s némiképp a programzenénél is, ahol a
zeneszerző mintegy történetet illusztrál (persze, nem az alkalmazott zene
szintjén, tehát szuverén alkotást létrehozva). „Önmagáról szól” minden zene, az
is, amelynek se szövege, se címe nem tájékoztat semmiféle külső tárgyról,
amelyhez köthető. Önmagáról – értsd a szerkezetébe és annak
megjelenítésébe (vagyis forma- és harmóniavilágába illetve hangszíneibe)
táplált szellemi tartalomról, alkotói teljesítményről, esztétikumról.
Anyaga lehet akár ugyanaz, mint a szöveges zenéké – gondoljunk Bach olyan
versenymű-tételeire, amelyek egyházi kantáták partitúralapjaival azonosak,
vagy Mozart-kompozíciókra, amelyek a szerző operáinak dramaturgiáját
idézik elénk, természetesen bármiféle rokonság nélkül, nem is beszélve a szöveg
nélküli dal romantikus műfajáról. Végül a mindenkori hallgatóról szól
bármilyen zene, amely a lelkéhez ér, amely elcsendesíti vagy felajzza, amely
arra mozdítja, hogy érezzen, érezzen át, fürdesse meg a lelkét; a zene
segítségével, mondhatnók úgy is, a zene apropóján dolgozza föl feszültségét,
pihenje ki magát, érzelmeit a zene hangjai által élje ki.
Itt azonban meg kell állnunk. Ki ne tapasztalta volna már,
hogy valaki egy olyan beszélgetés után, amelyben csak ő mesélte panaszait,
így szólt: De jól elbeszélgettünk! Kell ilyen is. Miként kell olyan is, hogy a
zene csak jelen legyen, hogy mi „jól elbeszélgethessünk” a társaságában. Csak
ezt ne hívjuk zeneértésnek, zeneismeretnek! Ilyenkor nem létesül kontaktus a
zene és köztünk, az csak kulissza marad. Aki úgy hallgatja végig Beethoven
c-moll szimfóniájának első tételét, hogy figyeli, mennyiféle alakban
tűnik fel benne az ismert motívum, amelyet az utókor „a Sors kopogásának”
nevezett, az meghallgatásról meghallgatásra többet felismervén előbb-utóbb
elmondhatja, találkozott a művel. Aki fellelkesült tőle, aki
megérezte, hogy – gyerekkori szavammal – szívrepesős, az messziről
látta. Feltekintett rá, mint valaki egy csillagra. Aki esetleg a lelkesültség
közben rajzolt, különös válaszúthoz érkezett. Hiszen kezében egy másik
művészet eszköze volt, sőt épp „alkotó” helyzetben. Ha tehát komolyan
rajzolt, a kép kezdett működni. A zene elindította, esetleg menet
közben még impulzusokat adott, de a rajzoló vagy a színek és formák
„mestereként” azokkal kezdett építkezni, odahagyván a zeneművet, vagy
rögtönzően húzott vonalakat és színezett, talán a ritmus hatásának
engedelmeskedve, de sem a hallottakra, sem a látnivaló létrehozására nem
összpontosított – vagyis csupán „jól elbeszélgetett” a zenével.
Tisztázzunk valamit! Az elmondottakkal és a továbbiakban
elmondandókkal még burkoltan sem Kokas Klára és világraszóló módszere ellen beszélek!
Az ő eredményei igazolják pedagógiai tudományának létjogosultságát,
sőt, szükségességét. Az általam említettek nem alternatívát jelentenek
Kokas Klára intuitív, legalább annyira pszichológusi, mint zenei iskolájával
szemben. Nem folyó-, hanem tóparton állunk, azonos talajon. Másra jó az, amit
Kokas és iskolája tesz, és másnak a hiányát panaszolom én. Az általam igényelt
módszerrel nem lehet vakokat a szabad mozgás élményének örömével
megajándékozni, kisgyerekeket vagy sérült testűeket-szelleműeket rabságukból
mintegy kiragadva test és lélek harmóniájával röptetni. Aki egyszer is látta,
hogyan guggol és fekszik a zenére mozgó gyerekek közé Kokas Klára, s azok
miként kerülnek szinte transzba, ahogy rámásznak, ahogyan mozgásuk és érzésük –
vagyis testük és lelkük – az adott pillanatban eggyé válik, az tudja, kivételes
személyiség aurája válik befogadó burokká a játékban résztvevők számára.
Régi szurkolója vagyok annak, hogy Kokas Klára ne csak egy különlegesen hosszú
élet egész során fejthesse ki ezt a nem akárki által megismételhető
hatását, hanem adjon át metódusából minél többet azoknak, akik hozzá hasonlóan
éltetni, emelni, mozgatni és mozdítani akarnak a zene segítségével. Örülök is,
hogy az elmúlt másfél évtizedben pénzszűke és érdemes dolgok érdemtelen
kezelésének megszokott gyarlósága közepette oda fejlődött ez a mester és
tanítványai által szerényen, de állhatatosan építgetett mozgalom, ahol most
tart, s ami annak ígérete, hogy ez a szellem, ez az iskola már
visszavonhatatlanul jelen van és lesz a magyar, sőt a nemzetközi
pedagógiában.
Nem tiszteletlenség hát, ha mindezek nyomatékos
hangsúlyozásával néhány szót szólok most arról, hogyan tekintek én közös
„tavunkra” onnan, ahol én állok.
Az imént Beethoven Ötödik szimfóniájának nyitótételére hivatkoztam.
Kell-e mondanom, hogy annak bonyolultsága, a főtéma ezerarcú, még a
kíséretbe is bevonuló jelenlétének – különösen a zenehallgató általi, csak
füllel történő – vizsgálata nem a kezdő, sőt, inkább a „szuper
haladó” feladata. De el lehet indítani a zene „anyagával” való ismerkedést egy
kis Haydn- vagy Mozart tánctétellel. Annak szerkezetét elemezve: ritmusát
kitapsolva, zárlataira ráismerve, s a különféle zárlatokat (egész, fél-,
erős, gyenge, hím- illetve nőnemű) megkülönböztetve (ó, de
edzené is ez a fület!) Egy egyszerű periódus motívumait kimazsolázva,
ellentéteit vizsgálgatva – ahogyan a gyerek mindent szétszed, hogy az
alkatrészeket megismerje és azok együttesének működését megértse. Vagy épp
Bartók Gyermekeknek-éből egy-egy dal harmonizálását követve – nem
összhangzattanilag, hiszen azt nem tanul a gyerek, hanem retorikailag: a
jelentés-érzet szerint. Később egy Schubert-dal vagy egy
Kodály-népdalfeldolgozás nyújthat kicsik számára is felfejthető
jelentéstartalmat és hozzárendelt eszköztárat. Megszokni a súlyrendet,
megérteni, ha valami „nem a helyén van”: a szinkópától a hemioláig. Dallam és
kíséret viszonyát vizsgálni, azonos melódia többféle harmonizálására és annak
hangulati tartalmára ráismerni, a periódus formai arányait megszokni és azokhoz
képest a bővítéseket meghallani.
Mindez csak hevenyészett felsorolás abból, amivel –
megítélésem szerint – a zene világához kulcsot adhatunk annak a gyereknek –
vagy akár felnőttnek –, aki érteni akarja, hogy mi történik a hangok
világában, s mi a zeneszerző dolga. Egy igen kedves néhai barátom mondta
nekem gyakorta: nem érti, miért van a darab végén még az a „pim”. Vagyis egy
hang, egy akkord, esetleg sok azonos akkord közül az utolsó. Nem értette, mert
„csak” szívesen hallgatta rádióban vagy hangversenyen a zenét, de soha nem
avatták őt be az időbeli művészet tájképébe, arányaiba.
Nehogy valaki félreértsen: nem zenészeket akarnék nevelni a
zenekedvelőkből! Sőt, az sem zavart, amit egy másik kedves
barátom (mellesleg a repülés szerelmese) mondott Bach d-moll
csembalóversenyének első tételében egy orgonapont kvinttel feljebb
emelkedésére, hogy azt úgy hallja, mintha egy repülőgép felszállna. Nem a
hasonlítást tartom „zeneietlennek”, nem gondolom, hogy a zenekedvelőnek
csettintenie kellene efféle szavakat hallatva: „Sosem hallottam még ilyen
frappáns enharmonikus modulációt!” Bach, persze, több okból nem gondolhatott a
repülőre. Barátom hasonlata egy érzet képpé és szavakká konkretizálása
volt. Tehát figyelt: meghallotta az addigi zenei anyag magasabb régióba
kerülését.
A 80-as években többnyire a Jeunesses Musicales klubjait
látogatva jártam az országot: általános és középiskolák sorát fejlett és
elmaradottabb régiókban, ahol a zenehallgatásra próbáltam élezni a gyerekek
fülét. Vágó tanár úr (jegyezzük meg: nem zenész, angol szakos volt!) legendás
Apáczai Gimnázium-beli klubjától a mátészalkai szakmunkásképző
kollégiumig, ahová különös handicappel érkeztem: brazil gitárost vártak a
tizenéves vásott roma kölkök, amikor az előlük lelakatolt zongorát felnyitva
Beethovenbe kezdtem – és ők meghallották, amikre rávezettem őket,
helyes felismerésekre jutottak – következésképp élvezték is a „játékot”. De
csak egyszer. S még ahol visszatérő vendég voltam, ott is más-más évfolyam
különböző diákságának sikerült alkalmi, epizódszerű betekintést
nyújtani a zene folyamatának követéséből. Az Apáczaiba egyszer elkísért
igazi zenekedvelő akkori főnökasszonyom, aki azt kérdezte távozóban:
„50 éve hallgatok zenét, hogy lehet, hogy ilyeneket senki nem mondott még
nekem?”
Kérem, a világért se értsenek félre! Nem magamról
beszélek, hanem a zenéről. Arról a hatásról, amiért a zeneszerző
írja, s amelynek csak töredékét veszi tudomásul a zenével való találkozásra föl
nem készülő hallgató. Sétálgathatunk a réten anélkül, hogy lehajolnánk a
füvekhez, virágokhoz. De lehetetlen, hogy sohase érdekeljen minket a talpunk
alatti növényvilág! A zene alkalmas arra, hogy csak talaj legyen, miközben
tapossuk, s nem figyelünk rá, de legalább annyira fontos, hogy tudatosan is
forduljunk felé, mint ahogy a pitypang szirmait és különleges tejét vagy épp a
kapotnyak fényes zöld levelét és tömjénillatú gyökerét tesszük vizsgálat
tárgyává. A különbség csak annyi, hogy a zenetörténet immáron sokféle
sűrűségű, komplexitású, különféle használatra alkalmas
muzsikákat termett – az utóbbi évtizedekben már úgy is mondhatnók: termelt. A
zene világában akadnak csak talajnak szánt rétek, és léteznek arborétumok. A
mellékhelyiségben vagy a liftben nem Mozart vagy Bartók szól. A művészi
zene nem olyan, amit a másodiktól a negyedik emeletig lehet hallgatni, majd a
megfelelő zárlat előtt kiszállni... Ez a megközelítés nem sznobság,
nem nyársat nyelt büszkeség, nem gőg. A hatásról beszélek, amely a
hallgatót szíven találja, amelyből nemcsak a perc örömét nyerheti, hanem
távlatilag is töltekezhet.
És itt ér egymáshoz a kezünk, a tópart két oldaláról
indulóknak. Kokas Klára, aki legalább annyira muzsikus is, mint pszichológus,
ugyanezt akarja: a töltekezést. A muzsika lajtorjáján magasba emelkedést, amit
legmesszebben és legmegfoghatatlanabbul ez a művészet nyújthat.
Születésnapját köszöntve azt kívánom, legyen minél nagyobb sikere annak, amit
tesz – s aminek világszerte sokasodnak haszonélvezői. Ahogy őt
ismerem, ő is ezt kívánja nekem.
Klára! Ússzunk együtt egy jót a tóban!
* Elhangzott a dr. Kokas Klára 80. születésnapját köszöntő konferencián 2009. október 10-én a Zeneakadémia Kistermében.