Fehér Anikó

Ki mire tanítható?

(Kell-e rendszerváltás a zeneoktatásban, avagy

„Hej, nem szeretem az idők járását…”)

A

quinói Tamás szerint mindenki csak arra tanítható, amit már úgyis tud. Az írást itt be is fejezhetném, hisz a címre válaszoltam, kimerítően. Félő azonban, hogy nemigen akadna kiadó, aki ezt így megjelentetné. Folytatnom kell tehát, amit elkezdtem.

Hogy még jobban elbizonytalanítsam az olvasót, még egy kedvenc mondatomat leírom, most Oscar Wilde-tól: „Senki sem tanítható meg arra, ami igazán fontos.”

Kultúrával foglalkozó fórumaink gyakori témája a művészetek oktatására fordítandó idő jelentős csökkenése. Most csak a zenével foglalkozom, de nem tagadom: a képzőművészetre, irodalomra, színházra, mediális művészetekre – netán sportra, táncra fordítható idő megkurtítása ugyanúgy fáj – gondolom nemcsak nekem.

Úgy tűnik, a döntés végleges, nincs az a petíció, körlevél, parlamenti felszólalás, amely ezen a helyzeten változtathatna. Magyarul: mostantól „ezzel kell fociznunk”.

Mivel cikkemet vitaindítónak szánom, felteszem az első kérdést: feltétlenül baj-e ez?

Baj-e Kodály országában, a százéves terv súlya alatt nyögve, féltékenyen nézve saját zenepedagógiai rendszerünk és elméletünk más nemzeteknél való országlását, kell-e emiatt aggódnunk? Avagy: emiatt kell-e aggódnunk?

Az az ének-zenei tanterv, melyet iskoláink a forgalomban lévő tankönyvek alapján teljesíteni szeretnének, valóban magasabb óraszámra készült. Tehát ennyi idő alatt annyi dalt, annyi elméleti anyagot és annyi készségfejlesztési feladatot nem lehet elvégezni, mint amennyit kétszer ennyi alatt lehetne. (Valószínűleg pont a felét lehet.) De vajon a heti két órában az általános iskolában mire mentünk? Tud-e vajon kottát olvasni, 40-50 magyar népdalt elénekelni, zeneműveket felismerni a magyar átlagpolgár? Tud-e tájékozódni a zenetörténetben, hall-e valamicskét többszólamban, meg tudja-e különböztetni a különféle hangszerek hangját? Vagyis: mit is siratunk voltaképpen?

A kérdésekre valószínűleg csak szemlesütve tudunk válaszolni, mi, zenetanárok, általános iskolai, gimnáziumi vagy főiskolai tanárok. Eddig sem jutottunk nagyon messzire. Persze, vannak kivételek, akiket nagy elismerés illet. De beszéljünk most a többségről – példát sem akarok mondani, de egy átlagos, párezer lakosú magyar faluról, ahol talán nincs is ének szakos tanár, hisz nem is élne meg: nem lenne elég feladata. Vagy egy fővárosi belső kerületi, családi problémákkal teli, szüleik által elhanyagolt gyermekcsoportra, ahol más típusú szórakozási formákat kedvelnek, nem a klasszikus zenét. Mi történt ott eddig?

És most íme, az idő a felére csökkent. Próbálkozzunk-e ismét ugyanazzal? Ami nem ment két órában, fog-e menni egyben? Kérdésem költői.

Nem kellene-e akkor elgondolkodnunk azon, hogy a dolgot merőben más vizekre tereljük, hogy az ének-zene alapfokú, kötelező oktatását merőben megreformáljuk? Nem hiszem, hogy akad olyan zenész, aki elhinné, hogy tanév alatti heti egy órában (azaz évi kb. 36 órában) meg lehet bármit is tudni a zene írásbeliségéről, a szolmizálásról, a kottáról, a zene történetéről. Nem lehet. Csak a kivételes tehetségeknek: zseniális tanárral megáldott zseniális gyereknek. De ez igen ritka találkozás a magyar oktatásügyben – de bárhol a világon.

Mást kellene tehát tennünk. Vajon nem lenne-e jobb, ha az alapfokú (a 6-10-12 éves kort értem ezen) ének-zene oktatás alapvetően az éneklés élményének megismertetését és elmélyítését célozná – csak a feltétlenül, nagyon szükséges elméleti ismeret tudatosításával? Azt azonban utána azonnal, intenzíven, tudatosan és hozzáértően el lehetne kezdeni. Igaz, tudósok megállapították, hogy ha a zenetanulás nem 6-7 éves korban kezdődik, talán nem is lehetséges. Az a gyermek, aki igazán tehetséges, úgyis el fog jutni a zeneiskolába (művészeti iskolába), amelyeknek jelentősége ily módon napról napra nőne, hisz elméleti tudást kis korban csak ott lehetne szerezni. Ám ez az alapfokú, zenei élmény és éneklés központú zenei nevelés úgy megszerettetné a gyermekekkel ezt a művészetet – mentesen minden riasztó kötelezettségtől és igazi tanulástól – hogy talán tárt szívvel indulnának 10-12 évesen a zene elmélete, a kottaírás – olvasás megtanulása felé. Szívem szerint teljesen száműzném az eddigi tankönyveket, melyeknek nagy része valamiféle lebutított „gyerek-zeneelméletet” kínál, gyakran rosszul értelmezett, de legalábbis mindannyiunk által meglehetősen megunt dalkinccsel. Nem kell könyv, tanulja meg a gyermek fejből a dalokat! Ha mégis ragaszkodunk hozzá, én a Kodály-Ádám féle Szó-mi füzetek mintájára csakis dalokat közlő (de hibátlan formában!) kis füzeteket javasolnék – illusztráció nélkül, amelyeket tényleg zsebre lehet tenni és elővenni alkalmas helyen és időben. Hiszen a zene használatra született. Szolgál és kiszolgál. Ha így közelítünk felé, máris szélesre tárja ajtaját a magyar hagyományrendszer, amely minden ünnephez dalt társít – a világ legtermészetesebb módján. Ha a tanévet ez alapján osztanánk be – belevéve vagy kiiktatva a keresztény ünnepeket (ki-ki meggyőződése szerint), meg is telne a tankönyv nagy része. Más részét a bartóki „tulajdonképpeni” dalokkal tölthetnénk meg, melyek bármikor elővehetők, énekelhetők. Beleférne jó néhány klasszikus zenei idézet is, ami énekelhető. Zenehallgatásra is jut idő – ahhoz pedig semmiféle leírt anyag nem kell.

Kérdés azonban, hogy ezzel a metódussal hogyan boldogulnának a kórusok. Meg lehet-e, illetve érdemes-e megtanítani Kodály, Bartók és mások kórusmű csodáit hallás után? Valószínűleg nem. Megint csak azt mondom, hogy azok az isteni szikrával találkozott lángelméjű utánozhatatlan tanárok, akik a sorozatos megnyomorítások ellenére is talpon tudnak tartani éneklő együtteseket, akkor is talpon maradnának és némi elméletet is tanítván megtartanák kórusaikat. De be kell vallanunk, hogy a komoly eredményeket jókedvvel elérő kórusaink aránya sajnos ma is igen csekély – az aktuális népességhez (korosztályhoz) viszonyítva. Félő azonban, hogy sok sikeres kórus az énekóráját feláldozva jut el a komoly énekkari hangzáshoz és tudáshoz, vagyis mást sem csinálnak, csak a kórusműveket gyakorolják az énekórákon. (Tisztelet a kivételnek és bocsánat, ha általánosításnak tűnik!)

Az általános iskolák első két osztályában tanított dalok nagy része már ismert a gyerekek előtt: az óvodában tanulták. Észre kellene venni, hogy ma már alig van gyerek, aki ne járna óvodába. Aki nem, az valószínűleg otthon is összeszedi ezeket a dalocskákat. Szinte nevetségessé válnak a tanítónők, mikor nagy előkészítés, mesélés után hozzáfognak a biztosan nem ismeritek, hallgassátok csak dalhoz, és az osztály kórusban követi őket. Más dalkincsre lenne szükség, van miből válogatni. A 70-es évektől újra felvirágzó népzenei mozgalmak mintegy melléktermékeként számos új adat került elő, bátran kellene használni őket. Nagy előny, hogy ezek általában jó minőségű hangzó anyaggal együtt érhetők el. Internetes adatbázisokról szinte minden letölthető, nem lehet kifogás az anyaghiány.

Nem tartom jónak a gyermekkori dalanyag leszűkítését, alárendelését a készségfejlesztésnek. Nem baj, ha gyerek énekel olyat is, amit zeneileg még nem ért. Számos tudós leírta már, hogy ahogyan nincs gyerek matematika, úgy nincs gyerek zeneelmélet sem, csak zeneelmélet van. A hagyományos társadalmakban sem leegyszerűsített dalokon vagy tánc motívumokon keresztül tanult a gyerek, hanem elleste a felnőttektől, eleinte rosszul, aztán egyre jobban. Most mi, szerencsés helyzetben vagyunk, hisz „direkt” oktatunk, meggondolhatjuk azt, hogy mit. De az élmény, az öröm, a siker, a szépség és a közösség összetartása legyenek a szemünk előtt lobogó, irányt mutató célok. Tudjuk, hogy mi az algoritmusa a zenei hangok bevezetésének. A szigorú kötöttségek nem mindig vezetnek jóra. Így pl. nem lehetne megtanítani mondjuk a magyar Himnuszt sem, csak úgy 15 éves kor körül, mert addig nem érti meg zeneileg. (Vajon akkor megérti-e? És meg kell-e feltétlenül értenie?) Bátran énekeljen a kisgyerek is nagyobb hangterjedelmű, ám számára vonzó, neki való témájú dalokat, nem lesz baja tőle! Az élmény és a jókedv sokkal fontosabb néhány tisztán kiszenvedett hangocskánál!

A felső tagozatban, 10-12 éves korban indulhatna a zenei írás-olvasás nagyon meggondolt átadása. Addigra a gyerekek élményszerűen megtanulnának tisztán énekelni és jelentős repertoárral rendelkeznének. Tehát az írás-olvasás oktatása kész példatárra épülhetne, az elmélethez nem kellene feltétlenül mindig új dalt is társítani. Elég lenne példálózni. Így megértenék, tudatosítanák magukban azt, amit eddig csak éreztek. Nem tisztem ennek részletezése, nem is gondolom, hogy bárki egyedül felvázolhatná ezt. Mindenképpen sikeres és nem kiemelt osztályokban tanító tanárokra bíznám ennek az új rendszernek kidolgozását. Nagy szerepe lehetne itt a számítógép alkalmazásának: meg kellene tanítani a gyerekeket arra, hogy a különféle video- és zenemegosztó felületekkel hogyan bánjanak. Mert használják őket – de tanács híján céltalanul és gyakran bután. Az énektanár rávezethetné figyelmüket a dalkeresőkre, népzenei bázisokra. Remek CD ROM-ok vannak, melyeknek ismerete ma már elengedhetetlen. Ezeket a gyerekek otthon is használhatják. Valószínű, hogy sok iskolában ez ma még nem megoldható, hisz örülünk, ha tábla van, nemhogy kivetítő. De az idő halad, a jövő mégiscsak az interaktív felületeké. A web2.0 világa is leköszön lassan, nyakunkon az új! Ennek a korosztálynak a megnyerése inkább a megtartást célozza. Ha itt nem engedjük őket szabadjára, akkor serdülő korukban sem lesz baj velük. Ebben a korban kezd változni a hangjuk, kevésbé szívesen énekelnek: jöhet az intenzívebb zenehallgatás, zenetörténet (inkább zeneirodalom) persze az éneklés is fontos és szükséges. Itt lehet egyre nagyobb szerep a társas éneklésnek, egyszerű többszólamúságnak, felelgetős daloknak, melyekre van példa szép számmal a magyar népzenében is.

Persze, ma már többféle felosztásban tanulhatnak a gyerekek, van, aki 10 évesen már gimnáziumba jár. Ezért írom az évek számát mutatóul.

Gimnáziumban (14-18 év) még nagyobb a baj. Erre az életkorra a fiatalok nagyrészt már elriadtak a klasszikus zenétől. Más érdekli őket – önmagukkal vannak elfoglalva. Talán ezen keresztül kellene elkapni őket! Ráébreszteni őket arra, hogy a népdalszövegek pont az ő korosztályukat, a tizenéveseket érintik. A népdal róluk szól. Meg kell mutatni szövegeik kettős világát, szimbólum rendszerét. Micsoda villogó, izgalmas, gyakran csiklandós, meghódításra váró világ tárul így a szemük elé! Nemcsak a rég nem használt szavakat, de az újra bevezethető fogalmakat, az érzések sokrétű kifejezését, egy másfajta életszemléletet tanulhatnak, ami dehogyis avult el! Akit anya szült, az szeretni vágyik, s azt ki akarja fejezni. Ebben a korban gyakran úgy, hogy a világ döng tőle. Hadd tegyék! A népdal ehhez kitűnő eszköz. Meg kellene nekik mutatni olyan zeneműveket, amiktől tátva marad a szájuk – félretéve a didaktikus kronológiai sorrendet. És 18 évesen el kell juttatni őket a Kékszakállúhoz, hogy értsék meg a világ működését!

Saját szakterületemhez értem. A felsőoktatásban szintén nagy lemaradást tapasztalok. Én most a felsőfokú zenei intézmények népzeneoktatásáról szólok. Nem könnyű feladat klasszikus előadóművészetet tanuló fiataloknak parasztzenéről beszélni, azt úgy tálalni, hogy vonzó, izgalmas legyen számukra. Más a célja, más az eszközrendszere a kétfajta zenének. Ezt nem lehet vitatni. Közel lehet-e egyáltalán hozni hozzájuk? Én azt hiszem igen. De itt is az újszerűségre, a frissességre, az up to date adatok birtoklására kell a hangsúlyt fektetni. Az a tanár, aki megreked a sosem vitatott értékű, ám 1937-ben írott Kodály féle A magyar népzenénél (Vargyas Lajos 1952-es kitűnő példatárával) az nemigen tud labdába rúgni. Azóta sok év telt el és sok adat került elő. A népzenetudomány is megért néhány fordulatot, eredmények születtek, vélemények ütköztek. Ezekről kell tudni a fiataloknak. Semmiképp sem szabad a népzenekutatást lezárt, biztos pontnak tekinteni, sosem szabad kinyilatkoztatni dolgokat. Szépsége és izgalma éppen forrongó, változó mivoltában rejlik. Ahogyan a dal variánsaiban, a népzenetudomány összehasonlító mivoltában él. A dalok elemzésének szubjektivitását is meg kell mutatni nekik. Lehet és kell is találni bizonytalan pontokat benne, amelyekre a hallgatók is felfigyelnek, ha jól irányítjuk őket. Meg kell tudni értetni velük az autentikus előadásmód jellegzetességeit. Fel kell tudni hívni a figyelmet előadói sajátságaikra. Mindezt vonzóvá kell tenni előttük, hiszen egy az övéktől merőben különböző attitűd mentén keletkeztek. Filmeket kell mutatni, el kell esetleg vinni őket olyan helyekre, ahol éltetik még a népdalt. Kitűnő alkalmat találhatunk erre egy-egy népdalköri találkozón az ország bármely pontján. Meg lehet mutatni azokat a világzene felé kacsingató kezdeményezéseket és irányokat, melyeket lehetetlen, de felesleges is elfojtani. De meg kell mutatni és magyarázni a különbséget ezek, és a kiérlelt, évszázadok alatt csiszolódott, mégis állandóságot sugárzó paraszti előadásmódok között. Éljünk ezzel!

A tanítóképzés sem problémamentes. Talán mindenki emlékszik első tanítójára, az ő jelenléte, hangja, módszerei sokunkban eldöntötték későbbi sorsunkat. Nekem pl. egy olyan hiteles, kedves és okos szolfézs tanárom volt, akinél egy perc alatt eldőlt, én is ezt akarom csinálni: megérteni a zenét. A tanító felelőssége igen nagy. Csak örülhetünk annak, hogy tanítóképző intézményeink szigorúan szelektálnak, alkalmassági vizsga alapján veszik fel hallgatóikat. De tudjuk, mégis akad olyan köztük, aki aztán diplomával a kezében sem tud majd énekórát tartani. A főiskolákon is minimális óraszámban tanulnak, kb. 120 ének óra alatt képzik őket ének-zene órát is tartó tanítókká. Lehetséges ezt a képességet ennyi idő alatt megszerezni? Nem hiszem. Ez alatt az idő alatt még furulyázni is meg kell tanulniuk C-szoprán blockflőtén. Az elképzelés jó, de baj van a kivitellel. Van, aki könnyen megtanulja a hangszer játékot, de akinek nem volt hangszeres előzménye, gyakran megreked és egy helyben toporog – lévén csoportosak az órák. Mit lehet itt tenni? Én javaslom egy más hangszer, az ugyanolyan magasságban: c-c’-ig tartó hangterjedelmű (alatta egy kvart, fölötte kvint vagy több) citera bevezetését. Többszörösen megindoklom: a hangszer bourdon kíséretes, tehát zenekari hatást ad. Bundjai a zongoráéval azonosak, tehát a kottaírást mintegy modellezik. Erős és szép a hangja. Igaz, hangolni kell (ellentében a gyakorlatilag hangolhatatlan furulyával!), de nem lehetetlen ma már az sem, a hangológépek lassan fillérekbe kerülnek. Minden magyar népdal eljátszható rajta c-dó vagy c-lában, illetve c-finálissal. (Csak a Jól van dolga a mostani huszárnak nem, ha c-n kezdjük. De kezdhetjük bárhol máshol, és akkor megy. Egyébként úgy tudom nincs más magyar népdal, melynek hangterjedelme V alá menne. Ha valaki tud ilyent, feltétlenül írja meg!)

Nem nehéz megtanulni rajta játszani, mondhatni könnyebb, minta a furulyán. Némiképp az alaphangja is változtatható, a-d-ig lehet módosítani. Persze az ára is magasabb, de erre ne lehetne Uniós támogatást szerezni? Néhány ezer citera elkészítésével mindez megoldható és a magyar citerakészítők is jelentős munkához juthatnának.

Szóval ki mire is tanítható meg? Arra, amit már úgyis tud, vagy valami haszontalanra? Csak az fejleszthető, aki a családjából hozza az érték megbecsülését? De ki tanítja az anyukákat? A probléma igen hasonlatos a tyúk és tojás problémakörhöz.

Kodály országában élünk. Kevés nemzet mondhatja el magáról, hogy hosszú ideig volt olyan mestere, példaképe, irányt mutató mentora lakosainak, mint mi. Bátran legyünk büszkék erre. De Kodály után is élnünk kell. Nemcsak az ő hiánya, de a ránk erőltetett médiaszenny, kéretlenül is kapott zavaró, sok auditív inger, zenét helyettesítő adathalmaz, figyelmünk elvonása a fontos dolgokról, nehezíti mindennapjainkat. A miénket, de gyermekeinkét, tanítványainkét is. Ők még nehezen döntenek, és gyakran hajlanak a könnyebb megoldás felé. Könnyű lenne ezt írnom e cikk végére: ne hagyjuk ezt! Könnyű és látványos lenne ezt az írást valami frappáns Kodály idézettel zárnom – nála szebben úgysem fogalmaz senki. Könnyű lenne, de vajon jelent-e valamit az, hogy ne hagyjuk? Talán kapcsoltassuk ki a plázában üvöltő tamtamot? Váljunk nevetség tárgyává egy vendéglőben csöndet követelvén? Ne engedjük el gyermekünket egy-egy kétes művészi értékű szórakozást ígérő helyre – kitéve ezzel őt a hazudozásnak, magunkat a későbbi bizalmatlanságnak? Váljunk régimódi, ósdi értékeket szajkózó, unalmas tanárrá növendékeink előtt, aki nem veszi észre az idők járását?

Úgy gondolom, hogy egyik sem megoldás. Amennyiben nem tudunk hatni politikai és kulturális vezetőinkre óraszám növelés és tanári (anyagi) megbecsülés szempontjából, amennyiben nem tudunk kitűnő zeneművészeket és zseniális zenetanárokat rávenni arra, hogy a minimálbért alig meghaladó fizetésért menjenek el vidékre éneket tanítani 6-12 éveseknek, úgy nem tudjuk a fent említett problémákat sem kiiktatni mindennapi életünkből. Máshol kell keresni a megoldást.

Csak az a tanár fog eredményt elérni, aki idejekorán nyeri el tanítványai figyelmét. Ezért nagy hangsúlyt kell fektetni az óvó- és tanítóképzésre. A főiskolákon mélyen be kell vésni a fejekbe, hogy a kisgyermeknek csak a legmagasabb művészi érték jó. Sem a divatos sztárok – jóindulattal „gyerekzenét” játszva, sem semmi, ami a népszerűséget célozza a magas érték helyett. De legjobb az, amivel évszázadok alatt értek és éltek a gyermekek: a magyar népdal és gyermekdal.

Távol álljon tőlem annak a látszata is, hogy azt sugallom: pontosan látom a megoldást. Talán valami szeletét igen, de korántsem vagyok biztos abban, hogy az feltétlenül csak úgy jó. Nem is egy embernek kell ezt kitalálnia. De azt jól látom, hogy így, ahogyan most van: nem jó. Nem jó sem az énektanároknak, sem a gyermekeknek. Tenni kell valamit, mert el fog menni ez a vonat is, pedig még éppen elérjük a kapaszkodóját. Nagy előnyünket, melyet Kodálytól kaptunk, aztán Ádám Jenő, Szőnyi Erzsébet és később az ő tanítványaik mutattak meg, ne engedjük ebek harmincadjára! Nem hiszem, hogy minden magyar gyermeknek perfekt szolmizálónak kellene lennie (bár kétségtelenül nem lenne rossz), de szépen és jókedvvel kellene tudni énekelnie legalább egy-kétszáz magyar népdalt, felismernie a világirodalom jelentős zeneműveit, mire benő a feje lágya.

A tanárnak úgy kell sugározni, úgy kell hatni tudni, hogy a gyermeknek kétsége se legyen afelől, hogy ez a legfontosabb tantárgy és ez a legfontosabb tudomány. Ha a tanár úgy megy be az órára, hogy maga is érzi: felesleges, amit csinál, be se menjen. Ezért a tanítókat úgy kell megtanítani énekelni és egy hangszeren játszani alapszinten, hogy azzal élményt tudjanak nyújtani tanítványaiknak. S ha ennek az az ára, akkor a tanítóképzésből is ki kell iktatni vagy erősen meg kell reformálni (mondjuk jó, új és hasznos jegyzetekkel és egy másik hangszer bevezetésével) az elmélet tanítását és előtérbe kell helyezni a repertoár bővítést, a hiteles, vonzó előadói attitűd kialakítását.

Mindez pedig fabatkát sem ér, ha izzadságszagú és ha nem szeretettel teli. Minden kisgyermek jó, nem botfülű, szeret énekelni, csak a megfelelő kulcs kell hozzá.

Megfelelő kulcs – megfelelő dal – megfelelő tanár.

Ui.: Kérem a tisztelt hozzászóló vagy vitázó kollégákat, hogy ne az ellenpéldákat, kimagasló néhány kivételt emlegessék. Tudjuk, hogy vannak iskolák, ahol nem gond mindez. És akad jó néhány tiszteletreméltó kitűnő tanár, aki minderre rácáfol munkájával és eredményeivel. Itt az átlagról beszélek. (Azt is tudjuk, hogy mindenkinek egyénileg van felelőssége ez ügyben és hiába a nagy reform, ha azt valaki személyesen, önmagában nem tudja végigvinni.) Hozzászólásaikban a nagybani, felső szintű megoldásra, nagymérvű reformra tegyenek javaslatot.