2009. szeptember végén
Németországban két alkalommal Mozart c-moll miséjében énekelt, október
3-án az Erdődy kamarazenekar fennállásának 15. évfordulója tiszteletére
rendezett koncerten lépett fel a Belvárosi Szent Mihály-templomban, majd a hónap végén a "...like holy wine..." XX.
századi dalok című esten, Székesfehérváron, a Kiss G. Jazz Trióval szerepelt. November elején pedig már a norvégiai
Trondheimben, Philip Pickett vezényletével Michael Haydn St. Aloysii-miséjében
és Händel Glóriájában énekelt. Az
előadóművész-tanár, Kiss Noémi nemcsak Európa országaiban
koncertezik, hanem a tengerentúlon is, hiszen az utóbbi időben Kanadában
él, ahol mesterkurzusokon tanul.
Emellett ő maga is oktat néhány növendéket, és elsősorban az éneklés
örömére szeretné megtanítani hallgatóit.
– Utoljára A
tündérkirálynő előadásán hallottam, a Művészetek Palotájában, s
rendszeres fellépője volt a hazai zenei életnek, emellett két iskolában is
tanított. Miért döntött úgy, hogy a tengerentúlon folytatja?
– Amikor Londonban, a Guildhall Scholl of Music and Drama
posztgraduális ösztöndíját elnyertem, Emma Kirkby mellett – akinek mindig nagy
élmény volt énekelni –, az igazi mesterem Nancy Argenta lett. Tőle nemcsak
technikáról, hanem szakmáról és emberségről is rengeteget tanultam. Nancy
Argenta jelenleg Kanadában oktat, s úgy véltem, most még van rá
lehetőségem, hogy néhány dolgot elsajátítsak tőle. Emellett azt éreztem,
szükségem van némi levegőváltozásra, új impulzusokra, élményekre. Ezért
úgy döntöttem, egy ideig Kanadában maradok, s Nancy Argenta mellett Ingrid
Attrot óráira is járok. De azért az itthoni koncertezésről sem mondtam le,
időről időre eleget teszek a hazai felkéréseknek, és Európában
is sokat énekelek.
– Tíznél több lemez közreműködője, koncertezik, növendékekkel
foglalkozik. Az embernek még ilyenkor is fontos a tanulás?
– Mindig lehet, sőt kell még továbbfejlődni, és még jobbá
válni. Egy énekesnek egész élete során szüksége van egy „külső fülre”, aki
figyelemmel kíséri a hangját, fejlődését, segít, ha baj van. S úgy vélem,
az sem egyszerű feladat, hogy az ember az éneklés terén megtalálja a maga
mesterét. Ha ez sikerül, akkor ezt a lehetőséget ki kell használni. A
Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára nagyon fiatalon kerültem be, s
olyan tanárokkal dolgozhattam, mint Forrai Zsuzsanna, Németh Judit, Králikné
Rosner Melánia és Alter Katalin. A londoni éveim után szereztem meg itthon a
diplomát, de az is egyértelmű volt számomra, hogy az én utam nem a Zeneakadémia
felé vezet. Schultz Katalinnál tanultam egészen addig a pillanatig, amíg el nem
utaztam két éve, s ha itthon élnék, újra nála tanulnék. Ha hA HhH hh
– S Kanadában a tanulás
mellett koncertezik és tanít?
– Igen, tavaly a victoriai konzervatóriumban tanítottam, idén magánúton fogadok növendékeket, s most már akad néhány felkérésem is. Az USA-ban, Seattle-ben lesz két Monteverdi-turné tavasszal, amelynek én is a résztvevője vagyok. Emellett rendszeresen járok előéneklésekre a tengerentúli koncertszervezőkhöz. De a tanítást is lényegesnek érzem, hiszen magam is nagyon sok mindent sajátítok el a növendékeimtől. Sok újdonságra megtanítják az embert, ha kellő alázattal odafigyel rájuk. Amikor Londonban tanultam, a legnagyobb élményem az volt, hogy az ottani tanárok értékelték, bátorították a másságot, az egyéni megoldásokat. Tanárként én is igyekszem hagyni, hogy a növendékek szabadon formálódjanak, találják meg a rájuk jellemző hangot. S az embert magát is gazdagítja, ha oktat, ráadásul ezzel újratanul, fogalmaz dolgokat. Nagyon hiszek abban, hogy az éneklésnek teljesen természetesnek kell lennie, s erre igyekeztem és igyekszem most is nevelni a tanítványaimat. Izgalmas, különleges kihívás a tanítás, de egyben óriási felelősség… Itthon a Kodolányi János Főiskolán oktattam, valamint szülővárosomban, Székesfehérváron, a Lauschmann Gyula Jazz Zeneművészeti Szakiskolában, ahol a jazzénekeseknek klasszikus hangképzést tanítottam. Ez azért nehéz feladat, mert alapvetően nem a klasszikus zenével fognak foglalkozni, mégis meg kell őket győzni arról, hogy minden éneklés alapja a klasszikus hangképzés, és sok hasznát fogják venni a jazz, rock, blues éneklésben is. Igyekeztem segíteni őket, terelgetni, hogy megtalálják a maguk helyét, bár ez ma roppant nehéz… S persze, nagyon lényeges a technika, de emellett az emberrel is foglalkozni kell, hiszen a lelki folyamatok is jelentős hatással vannak a hangképzésre. S valóban az a lényeg, hogy a növendékek megtalálják a harmóniát, a muzsikálás boldogságát. Én biztosan jó példával szolgálok a tekintetben, hogy lehet a megszokottól eltérő utat választani. Nekem nincs ügynökségem, a koncertjeim az emberi-szakmai kapcsolatokon keresztül szerveződnek, hol jól, hol rosszabbul. Hiszek abban, hogy mindannyiunknak megvan a helyünk az életben, a hivatásunkban, csak dolgozni kell keményen, és hagyni, hogy ránk találjanak a feladatok.
– S a tanulásban és a tanításban egyaránt használja a kineziológiát?
– Nekem is volt néhány olyan év a pályám elején, amikor sokat
kínlódtam, és az éneklés hihetetlenül bonyolult, nehéz dolognak tűnt.
Jessica Cash-sel egy innsbrucki kurzuson találkoztam, s ő az óráin a
kineziológiát is alkalmazta. Nagyon megtetszett a módszere, olyannyira, hogy
kiutaztam utána Londonba, hogy folytathassam nála a tanulást. Nagy élményt
jelentett, többször voltam azóta már a kurzusain. Magam is alkalmazom az
oktatásban a kineziológiát, amelynek a lényege röviden az, hogy minden
technikai problémánk, feszes izomzatunk, rossz beidegződésünk mögött
egy-egy érzelmi trauma áll. Ezeknek az oldása pedig segít a fizikai problémák
megszüntetésében. Emellett az Alexandra-technikát szeretném még elsajátítani,
amelynek nagy hasznát lehet venni az oktatásban, és itthon még kevéssé ismert.
Ez pszicho-fizikai módszer, amelyet a nyugati ember jógájának is szoktak
nevezni. Tudatossá teszi a testhasználatot, így javíthatunk testünk állapotán.
– A saját honlapján írja,
élvezi az úton levést…
– Igen, s arra törekszem, hogy élvezettel éljem meg a jelen
pillanatait, azokat a feladatokat, amelyekre felkérnek. Most vár néhány
izgalmas hangverseny, de emellett néhány operaszerepet is szeretnék kipróbálni.
Azért az álmom változatlanul az, hogy legyen egy kamarazenekar, akikkel
kantátákat, motettákat, recitativikus műveket énekelhetek, azt hiszem, az
leginkább az én világom.
– S mi a helyzet a kedvenc
szlovák zenekarával, a Solamente Naturalival?
– Nagyon szeretem ezt az együttest, amelyet Milos Valent, szlovák hegedűművész alapított. Tavasszal érdekes, különleges műveket vettünk együtt lemezre. Pergolesi, Porpora, Händel, Haydn részben ismeretlen áriái a szenvedélyről, isteni szeretetről, a szerelemről, a nő ezernyi arcáról, titkairól szólnak. Egy szép albumot készítettünk, s ez a lemez engem is jól képvisel. Bízom abban, hogy a CD-t itthon is fogják terjeszteni!
– S bár tanított már jazz-iskolában klasszikus hangképzést, annak
idején hiába jelentkezett a jazzének szakra, végül nem mert elmenni a
felvételire…
– A jazz- és a musicaléneklés mindig nagyon vonzott, és valamilyen
formában része volt az életemnek, de azt gondolom, ez megmarad egyfajta kirándulásnak.
A bátyám jazz zenész, így vele néha koncertezünk, és évről évre van egy
est, amikor ebben a műfajban garázdálkodom, mindig gondosan megválasztva a
dalokat. Biztosan nem véletlen, hogy a klasszikus zene mellett döntöttem, vagy
az döntött énmellettem. Tisztelem a jazz zenészek zenei szabadságát,
improvizációs képességét, alázatát a klasszikus zene iránt, és a saját
előadásaimban szeretnék törekedni hasonló szabadságra, korlátok és
félelmek nélkül való éneklésre. Ez egy életen át tartó út, de pont ez a jó
benne. Nem cél, nem valami, amit el kell érni, hanem eszköz, ami által
folyamatosan új kihívások elé nézhetek, új emberekkel találkozhatok, utazhatok.
Ahogyan én változom, úgy változik az éneklésem is, ez néha nehéz, néha
könnyű, de mindenképp nagyon izgalmas.