FEHÉR ANIKÓ

 

LAJTHA LÁSZLÓ A NÉPZENEKUTATÓ

ÉS A PEDAGÓGUS (IV/3. rész)*

 

 „Lajtha munkássága… nem kapta meg a méltó elismerést…”

Beszélgetés Olsvai Imre népzenekutatóval

 

— Hogyan tanított Lajtha László?

—   Két résztárgyat vont össze. Beszélt a gyűjtési módszerekről és lejegyzést tanított. Ő beszélt először arról, hogy van ún. survival meg revival népzene. Magamban mulattam is rajta, hogy a nagy francia-barát Lajtha is angol műszavakat használ. Beszélt arról is, hogyan lehet jó kapcsolatot teremteni emberekkel, megszólalásra bírni őket, mert hiszen korábban a „nadrágos embertől” féltek a parasztemberek.

 

— Mások is mondják, hogy Lajtha nagyon jól tudott kapcsolatot teremteni egyszerű emberekkel - városi ember létére…

— Szennában és Kákicson közvetlenül beszéltem olyanokkal, akik őrá emlékeztek. De Bogyiszlóról is vannak közvetett adataim. Istenként imádták, azt mondták róla: aranyos ember, földre szállt angyal, épphogy csak imába nem foglalták a nevét. Igaz, Kákicson volt valami kis differencia a tiszteletessel, összevitatkozhattak, a tiszteletes bánatos volt hetekig, Lajtha meg azonnal elutazott. Én 63-ban kézbe kaptam a tiszteletes özvegyétől a teljes gyűjtést, és itt-ott láttam Lajtha vagy Veress Sándor írásával ütemvonal kiegészítéseket, hangkiigazítást benne. Elképzelhető, hogy a Laci bácsiból előjött mégiscsak az igényes lejegyző. Lehet, hogy itt ő kicsit „érdes” modorú lehetett. De ez csak feltételezés. [1]

 

— Ezt az érdes modort a tanítványok tapasztalhatták?

— Igen, de ez inkább mulattatott minket.

 

— Milyen volt ezt megélni akkor?

— Egy kicsit félelmetesnek ítélték mások, engem inkább szórakoztatott, hogy milyen különböző egyéniségű emberek vesznek körül, akik mind nagyszerű tanárok, szakemberek, csak az egyik ilyen, a másik olyan. Bárdos humorával és logikájával senki sem tud mérkőzni, Szabolcsi majdnem papos vagy színészes módon arany gőzbe burkol mindenkit: műveket, irányzatokat, szerzőket, előadókat, tehát az egész egy megfoghatatlan magasságban lebeg, amibe mégis fölnézhetünk és átvehetjük. Aztán Bartha Dénes, Nagy Olivér, aki Bárdoshoz hasonlóan humoros ember volt és vele nagyon sok derűs percünk volt. Néha Kodály is tudott gúnyolódni, de nem velünk, hanem a rendszerrel vagy egy másik, meg nem nevezett régi szakemberrel. Tehát minden tanárnak egyéni kisugárzása volt.

 

— Hogyan tanított?

— Lejegyzést tanított. Ott tényleg érdes, fölényes volt, kicsit arra utazott mint egynémely kiképző őrmester, éreztetni kell a delikvenssel, hogy ő mennyire senki, mennyire kicsi, ne jártassa a száját, hanem figyeljen.

Mindjárt az első órák egyikén közölte, hogy van a Zenei Alapnál egy fiatal kutatói ösztöndíj, amely kétszer annyi, mint a főiskolai, pályázzuk meg, de meg kell jelölni egy határozott kutatási témát. Erről időnként be is kell számolni. Sárosinál a hangszeres kutatás volt a téma, én is törtem a fejem. Látta, hogy gondolkodom és azt mondta: Akkor te fogsz a variáns kutatással foglalkozni. Akkor is érdekes volt, de ahogy teltek az évek, egyre inkább azzá vált. Nekem ez egyik fővonalammá vált, ami közvetlenül és közvetve is a rendszertanhoz, a tipológiához vezetett. Ezért tudtam én pl. Járdányival olyan jól együttműködni. Én elsősorban az új stílust és a Dunántúlt vizsgáltam, Járdányinak meg az Alföld és Erdély volt erősen a kezében. Meg a régi stílus. Efelé Lajtha lendített engem.

Laci bácsi, ha itt-ott elkezdtünk szolmizálni, mindig leállított. Ő a franciás kultúrájával nem bírta a relatív szolmizációt, csak az abszolútat.

 

— Dicsért néha?

— Nem. Sőt. Az első félév végi vizsgán leült az íróasztalhoz, minket fölállított. Szó szerint emlékszem minden szavára: „Nem tudtok semmit! Év végén mind megbuktok! Na, ide azt az indexet! És írta be a jeleseket.”

 

— Hogy tanította a lejegyzést?

— Hozta a Pátria lemezeket. Énekesekkel kezdte: Szennyes ingem szennyes gatyám Székről, aztán jött Rimóc. Igen ám, de közben elővette a saját lejegyzését, azzal hasonlította össze, és a végén odatartotta az orrunk elé: Nézzétek, ezt mind nem hallottátok! És tényleg, a ritmikában az apró hangos – nem is díszítés, csak nyögés, vagy rekedtség, krákogás volt hallható. Ő azt is beíratta. És hát a ritmus meg a tempó dolgában ő egy az eddigitől eltérő szemléletet vezetett be: Bartók azonos metronómszám mellett irracionális meghosszabbítást vagy rövidítést csinált. Ő meg inkább az alapritmust hagyta meg és egy ütemben néha háromszor változott a metronómszám.

 

— Géppel mérte ki, vagy kiszámolta?

— Mindig lelassította felére a fordulatszámot. De ott meg már olyan hangok is megjelentek, amelyek rendes hallgatáskor elsikkadtak. Ő a pillanatnyi hangzásnak a gyarlóságait akarta mindenképpen precizírozni. Ilyenkor volt aztán némi fülhúzás, hajhúzás, meg az orr beleverése a hibás hangba. Nem baj, mi azért élveztük!

Az is a Lajtha módszerhez tartozott, hogy időnként vitt minket a gyűjtőútjaira. Nekem Kecskemét és Helvécia jutott. Itt éttermi zenészeket hallgatott. Nekem is jegyezni kellett a dallamkezdeteket. Itt is a kalapjával majdnem a fejemre suhintott, mert kevesellte a tempót. De hát amit a prímás tizenhatod meg harminckettedekben játszik oktávmenetben, azt a lejegyző keze alig győzi követni. Nem tudsz lejegyezni? – kérdezte. Tudok, Laci bácsi - mondtam. Itt is a tréfás, a szerető, csipkelődő embert láttuk.

 

— Tehát szépek az emlékeid…

— Igen. És hát ennyi idő után hadd mondjam el, hogy volt egy utánunk két évvel beiratkozó friss leányzó. Egyszer említettem neki, hogy járok vért adni. Akkoriban ezt jól megfizették. Erre ez a leányzó is elkezdett járni, pedig nagyon sovány, vékony volt. Szóltam neki kétszer, hogy hagyd abba, ne csináld! De mégis elment. Négy levelet írtam: Kodálynak, Lajthának, Bartha Dénesnek és a tanulmányi osztályra. Leírtam, hogy ez a leányzó mit csinál, játszik az egészségével. Kértem, hogy bírják jobb belátásra. Karácsony előtt voltunk, csak Bartha és Kodály tudtak vele beszélni. Lajtha már nem tartott akkor órát. Januárban az egyik óra után, itt a mai Hagyományok Háza épületében, az akkori Népművészeti Intézetben a 2. emelet legszélső szobájába áthívott Lajtha. Nem tudtam mi lesz: leszúr, vagy lekever egy atyai pofont? Legnagyobb örömömre még ő volt előttem zavarban. Leült, benyúlt a belső zsebébe kivett egy borítékot és azt mondta: ezt add át a kislánynak és mondd meg neki, ne adjon többet vért. És máris ment kifelé. Erre nem is számítottam. Azt tudtam, hogy Kodály azt mondta neki, hogy kislányom ezentúl csak nekem adhatsz vért!

Egyébként Lajthának nagy vendéghallgató sleppje volt, sokan bejártak hozzá. És mindenkit segített, a Múzeumban is. Pedig ő sem állt anyagilag fényesen. Mégis úgy érezte, hogy felelősséggel tartozik a munkatársak és a tanítványok iránt.

 

— Mi a véleménye a monográfiáiról?

— Lehet a monográfia szót tágabb vagy lazább értelemben is nézni. Szigorú értelmében legfeljebb félmonográfiák ezek, vagy majdnem monográfiák. Azt gondolhatta Lajtha, hogy az elnyomás évei után mégis egy minőségibb munkát lehet csinálni. És a hangszeres lejegyzései valóban monográfia értékűek. Ilyen minőségű és mennyiségű, egy helyre koncentrált anyag-kiadás még nem volt.

Miután megjelent a széki kötet, a legközelebbi Kodály órán valamelyikünk megkérdezte Kodály véleményét. Mert előtte nála nemigen esett szó a hangszeres lejegyzésekről, pláne a partitúraszerű lejegyzésekről. Kodály kicsit elgondolkodott, és egy hatalmas dicséretet vágott le: Végre egy konkrét lejegyzés! Nem mellébeszélés! Ott vannak a hangjegyek! Tessék megnézni, a prímás játékmódja, a kíséret, ez pontosan tükrözi a hangzó valóság teljességét! Ezt kell kutatni. Egészen odáig voltunk, mert Kodály a legritkább esetben dicsért. Az volt a legnagyobb dicséret, ha semmi rosszat nem tett szóvá.

 

— Mondják, hogy néha manipulálta az adatközlőket…

— Én ott voltam nem egy felvételen, pl. a Tendlén is (Tendl Pál soproni cimbalmos. F. A.), mert az Pesten folytatódott. Kétségtelen, hogy előtte elrendezték, hogy ne háromfelé játszanak, hanem egy harmóniát, és ahol fríg dallam volt, ott a fríg harmóniát kérte a Laci bácsi.

Egyik profilja a hangszeres kutatás volt, a másik pedig a Vasi, soproni virrasztóénekek. Azt mondta egyszer, hogy azért ment oda, mert az erdélyi és a szlavóniai, Kiss Lajos-féle gyűjtőeredmények után meg akarta nézni, hogy egy másik határterületen egy ugyanilyen archaikus műfaj milyen képet mutat.

 

— Erdélybe már nem mehetett…

— Nem. De korábban, a 40-es évek elején voltak már ott is virrasztó-ének megfigyelései. Hangszerest meg nemcsak Nyugat-Dunántúlon, de Kecskeméten, Pápán, Balassagyarmaton, Debrecenben is gyűjtött. Ő az, aki módszeresen megnézte, hogy a városi, éttermi cigányzenekarok repertoárban, előadásmódban hogy illeszkednek a kimondottan paraszti közegnek játszó cigányzenészekhez.

58-ban vagy 59-ben, a Zeneakadémia nagytermében egy esti hangversenyen bemutatónak volt meghirdetve Lajtha IX. szimfóniája. Mit tesz Isten, ott volt Laci bácsi is. Beült a 2. emeleti erkélyre és egy fejmozdulattal odaintett magához. Ott ültem mellette és segítettem lapozni a partitúrát. Ezt nagy megtiszteltetésnek vettem. Láttam, hogy amit ő népzenekutatóként hallás iskolában, lejegyzés iskolában kifejlesztett, azt most zeneszerzőként is újrateremtette. Olyan vonós effektusok voltak belekomponálva, belehangszerelve a műbe, hogy káprázott a szemem. Felülmúlt minden addig látott kinyomtatott vagy kéziratos lejegyzést. Nem is szerették a zenészek a Lajtha partitúrát, mert nagyon megdolgoztatta őket!

     Lajtha csodálatos művészete még mindig nincs az őt megillető helyen és munkássága nem kapta meg a méltó elismerést.

 

 

 

 


* Dr. Fehér Anikó sorozat-indítója a Parlando 2008/5. számában olvasható. (A Szerk. megj.)

[1] Erről az esetről megemlékezik maga Kodály is a sajtóhibákkal kapcsolatban a lejegyzések pontosságáról: „Példák: Kákics. Kiss Géza maga kezdte jegyezgetni, utóbb látta: nem elég a zenetudása. Segítséget kér. Lajtha, Veress, Farkas (Ferenc megy segíteni): Nem derül ki, ki mit csinált. De sokat meg kell kérdőjelezni.” In: Kodály Zoltán: Magyar zene, magyar nyelv, magyar vers. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1993. szerk.: Vargyas Lajos. 265. p.