LEVÉL UJFALUSSY TANÁR ÚRNAK

Kedves Jóska Bátyám!

Január 11-én, amikor személyesen meglátogattalak, megérlelődött bennem az a szándék, hogy nem egészen öt hét múlva esedékes 90. születésnapodon levélben foglak köszönteni. Feltételeztem, hogy a családtagok, barátok erre a napra, vagy környékére fogják tervezni személyes köszöntésüket. Találkozásunkkor láttam már, hogy fáradtabb vagy, mintsem örömet szerezne, ha a megszokottnál többen vannak körötted. Így én ezt a levélformát választottam, hogy jobb közérzetedhez hozzájáruljak, és afelől is biztosítsalak, hogy magas életkorod megérte alkalmából sok értékes és életre szóló emlék tolul fel bennünk, mindnyájunkban, akik ötven esztendeje növendékeid lehettünk.

Már első összhangzattan óráidon elkápráztattál hihetetlennek tűnő zenei memóriáddal. Akkor ezt még „csak” a szisztematikus összhangzattan-tanításodban érvényesítetted. Tanulmányaink utolsó évében az elméleti tárgyak megkoronázásának tekinthettük esztétikai előadásaidat, ahol memóriád zenén túli részét csodálhattuk, amint Platónt, Arisztotelészt ógörögül idéztél. Ehhez képest az már természetesnek tűnt, hogy a fontosabb mondatokat Diderot színész-paradoxonából, Goethe Wertheréből, Lessing Laokoónjából – az itt felsorolhatatlan számtalan további klasszikustól – eredeti nyelven citáltad.

Tanításodnak azonban mégsem ezeket a mozzanatait tekintem a magunk és a magam számára maradandónak. Hanem azt a gondolkodásmódot, azt a gondolati rendszert, amit zeneesztétikai fejtegetéseidben – akár előadás formájában, akár publikációidban, akár magánjellegű hétköznapi beszélgetéseink során elejtett mondataidban Tőled, és csakis és egyedül Tőled kaphattam, kaphattunk.

Számomra az intonáció esztétikai kategóriájának a kidolgozása volt az egyik olyan pillére rendszerednek, amelynek eredőit úgy fedted fel, hogy azok, és maga a kategória megjelenítése, felfedése számomra a Gestalt-pszichológiának tulajdonított „aha” élmény kiváltására volt képes. Az „intonáció” elnevezés alatt sűrűsödött Aszafjevnek az orosz romantikus szerzők kompozícióinak elemzéséből kibontott felvetése, ahol még csak felderengeni látszottak azok az összefüggések, amelyek aztán Lukács György „különösség”-ként jelölt esztétikai terminusával való találkoztatása révén koherens zárt rendszerré váltak a Te munkásságodban.

Az intonáció fogalmának általad történő kibontása nemcsak zenei gondolkodásunk kiterjesztésének lehetőségeit segíti, hanem ezt a gondolkodást a zenei jellemábrázolás felismeréséhez szükséges általánosítás képességének kialakítására is ösztönzi.

Példát adtál a zenei általánosítás ilyetén alkalmazásának azokban a Mozart analízisekben, amelyekben a hallgató, olvasó és aktív muzsikus meglelte a közös nevezőt, az azonos intonációt a d-moll zongoraverseny utolsó tétele és az Éj királynője, vagy a KV 550-es g-moll szimfónia II. tétele és Tamino képáriája között. Meggyőzően mutattad be a hangnemek kezelésének a Varázsfuvola dramaturgiájában játszott szerepét. Meghökkentő volt Hildesheimernek épp a mozarti hangnemkezelés tudatosságának tagadó állítását olvasni. Nem a személyes pozitív elfogultság, hanem a Te konzisztens bizonyítási eljárásod volt a döntést segítő, amelynek eredményeként a Te elemzésed mellett foglalok most is állást.

A zenei gondolkodás általad felkínált lehetőségeit próbálgatva izgalmas felfedezést jelentett nekem a nápolyi operák bosszú áriáinak, Ph. E. Bach d-moll fuvolaversenye III. tételének, Händel Messiásából a „Denn Er entflammt…” Malakiás könyve 3:2-t textusul vevő 5. sz. d-moll áriának, „végállomásként” pedig az Éj Királynőjének intonáció azonossága. Újabb igazolását láttam az intonáció létezésének és jelenlétének, valóságát nemcsak egyazon szerző ouvre-keretein belül, hanem a zenei köznyelv bizonyos időhatárai között, amint arra Szabolcsi Bencét idézve rámutattál. Életérzés, típus, jellem – intonáció.

Ezek után nehéz bizonyítani, hogy világunknak, az ember külső és belső világának ne lenne zenei leképeződése, s hogy a zenei összefüggések ne mutatnának fel bizonyos – a fogalmiságot meghaladó, de a fogalmiságban is kifejezhető – jelentéseket.

Egyetlen olyan kortársadról, kollégádról tudok, aki Hozzád hasonló utakat járt be, hasonló következtetésekkel, a „Valóság zenei képe” című alapműved megjelenése után bő másfél évtizeddel: Jaroslav Jiránek − Prágában. Az ő közelítései azonban Lukács Györgyöt megkerülték. Nekünk, Neked pedig megadatott a lukácsi kategóriák beemelése további elméleti kérdések tisztázását szolgálandó, mint: a „zene egynemű közege”, Hegelt forrásként tekintve a „közvetett” vagy „meghatározatlan tárgyszerűség”, s a tudományos és művészi gondolkodás elkülönítéséhez legnagyobb segítséget jelentő 1’ jelzőrendszer. Nem lepett meg, hogy két személy közül Te voltál az egyik, aki a Lukács György Társaság díját 2009-ben, tavaly novemberben a Társaság történetében először átvehetted.

Még érinteni sem tudom mindazokat a filozófiai, mélyen zeneesztétikai témákat, amelyekkel kijelölted a zeneértelmezés útját (tartalom és forma, a műfajkategória, stb.). Arra viszont nem lehet nem utalni, hogy sohasem időtlen absztraktságában, hanem mindig történelmi összefüggéseiben és szerepében, szociológiai „mezőben” folytattad zenei vizsgálódásaidat a legkülönbözőbb aspektusokból.

Ugyanezen mentalitás tűnik elő, amikor fontos zenepedagógiai kérdések megválaszolásában kérték tanácsaidat. Különböző konferenciák, tanácskozások alkalmával jó lehetőségük nyílott azon zenepedagógusoknak is mértékül szolgáló véleményed megismerésére, akik nem vehettek részt hosszabb időtartamú kurzusaidon. Nem felejtjük a győri Országos Zenei Nevelési Konferenciák egyikén (utánanéztem – 1983 nyarán) tartott előadásodat a zene-oktatás és nemzeti hagyomány összefüggéseinek kifejtéséről. Miként Kodály, Te is nagy jelentőséget tulajdonítottál a nemzeti identitástudat (ki)alakításának. Huszonhét év elteltével ma a globalizmus és nacionalizmus közötti szélsőségek ideológiai káoszában hányódva adja fel az oktatáspolitika – minden átgondolás nélkül – irányító szerepét. És fogalmat sem alkot arról, hogy a művészeti nevelés, azon belül a zenei nevelés milyen sugárzó erőt jelentene annak felismertetésében, hogy szabad büszkének lenni magyarságunkra. És arról sem alkot fogalmat, hogy a művészeti nevelés csaknem teljes ignorálásával milyen szellemi, lelki, erkölcsi nyereségtől fosztja meg az iskolát látogató ifjúságot. Sokat nem kellene tenni: elő kellene venni hivatkozott előadásod lejegyzett és a PARLANDÓ-ban megjelent változatát, amely még egyéb összefüggések bemutatásával is meglepetést keltene, nevezetesen, amit a zenei anyanyelv mibenlétéről fejtettél ki.

Élő példát adtál a nemzeti identitástudat „gyakorlásáról” Bartók-breviáriu-moddal, Bartók-monográfiáddal, a „Zené”-ben általad kimutatott híd-szerkezet feltárásával, Kodály Psalmusáról írott elemzéseddel. De azzal is, hogy Tőled hallottuk először a Bartók-kortárs Révész Gézának a nevét. Révész azért becses számunkra, mert az európai zenepszichológia legelső nagy képviselőjeként jegyzi a szakirodalom. S hogy szívesen ápoltad a határterület problémafelvetéseit, tanúsítja, hogy előszót írtál Gyulai Elemér „A látható zene” című könyvéhez.

Hasonló állásfoglalásodat jelzi nemcsak, hogy előadást tartottál Varró Margitról, hanem az is, hogy vállaltad a Varró Margit nevét viselő alapítvány elnöki tisztének viselését 1993-tól 10 éven keresztül. Ebben a civil kezdeményezések iránti megbecsülésed fejeződött ki, amely ellentmond mindazon feltevéseknek, hogy arisztokratikus távolságtartással viseltettél volna a „plebejus” jelenségek iránt.

Aki a nevelés kérdéseinek befolyásolását magára vállalja, már a vállalás természetéből adódóan sem lehet arisztokratikus, mert népe életének, kultúrájának vérkeringésébe kell pulzálón bekapcsolódnia. Honnan is kaphattad ezt az ösztönzést? Nem karmester, nem zeneszerzés mestereidtől közvetlenül.

Azon ritka alkalmaink egyikén, amikor békés, nyugodt körülmények között még drága édesanyád jelenlétében beszélgethettünk, felfedted, hogy a debreceni egyetemen klasszika-filológia tanulmányaid folytatása során Karácsony Sándor volt az a professzorod, aki életre szólóan mély benyomást gyakorolt Rád magyarság-szemléletével, amely áthatotta az ő elméleti és gyakorlati munkásságát egyaránt. Gondolom, megengeded, hogy üzenetedet tolmácsoljam, terjesszem nevedben: „Olvassátok, tanulmányozzátok Karácsony Sándort! Még MA!”

Személyes emlékeimet is őrzöm, amelyeket a Veled való kapcsolat tesz kitörölhetetlenné.

Megtiszteltetésnek tekintettem, hogy Bach születésének 300. évfordulójának tiszteletére rendezett magyar és NDK zeneművészeti főiskolai rektorok tanácskozására magad mellett még egy másik és rajtad kívül egyetlen magyar referátum megtartójaként engem jelöltél. Leírhatatlan volt zavarom, ami abból a felelősségérzetből adódott, hogy nekem melletted méltón kell helyt állni egy ilyen rangos nemzetközi grémium előtt. Zavarom akkor oldódott, amikor felajánlottad konzultációs segítségedet, s élhettem a nem mindennap visszatérő kiváltságos lehetőséggel.

S ami az elismerések elismerésének számított, az volt, hogy rektorságod kezdetén felkértél arra, hogy megsokasodott vezetői elfoglaltságaidra tekintettel vegyem át Tőled a zeneesztétika tárgy tanítását az ötödéves hangszereseknél, illetve karvezetőknél. A két csoport egyikét bíztad rám, a másik csoportot pedig Zoltay Dénesre. Ebben a formában még nagyobb kihívásnak számított a felkérés, nem kevésbé a vállalás. Három év elteltével azonban felismertem, hogy zenei és pszichológusi képzettségem nem elég ahhoz, hogy jó lelkiismerettel folytassam az esztétika oktatását. Ahhoz pedig nem éreztem magamban elég erőt akkor, hogy beiratkozzak további tanulmányok folytatására az ELTE-re, esztétikát tanulni. Lehet, hogy ez egy elmulasztott lehetőség volt? Végül is eléd álltam, s visszaadtam megbízatásomat. Döntésemet elfogadtad, de tartózkodó voltál erre reflektáló véleménynyilvánításodban. Azt hiszem, ekkor váltam növendékedből tanítványoddá, kollégáddá.

Eleganciád külső megjelenésedben, viselkedésedben, modorodban, tudós megnyilvánulásaidban, írásaidban, gondolatvezetésedben mindig példaadó és mások számára meghaladhatatlan volt. Békességet, nyugalmat sugárzott egyéniséged. Puszta jelenléted mindnyájunkban, mindenkiben tiszteletet keltett. Tetemes elfoglaltságaid közepette sem utasítottál el soha egyetlen Tőled segítséget kérő növendéket, kollégát. Mentora voltál számos pedagógiai, zenepszichológiai kutatási kezdeményezésnek. Művészi, morális, emberi értékrended évtizedekig kánonnak számított a zenetudomány, a zenepedagógia és akár mindennapi létünk területén.

Levelem befejezéséhez közeledve kaptam a hírt, hogy mielőtt betöltötted volna ténylegesen a KILENCVENEDIKET, nem vártad meg a köszöntőket, s három héttel korábban elhagytál bennünket.

Pedig lennének még kérdéseink. Két-három éve egy kettőnk közötti beszélgetésben magad érintetted, hogy módosítanád zenei visszatükrözés elméletedet. Hogyan? Felcserélnéd-e az 1’ jelzőrendszer fogalmát 2’-re? Milyen reformot ajánlanál a jelen zenepedagógiájában? Tennél-e engedményeket az axiológiai szempontok érvényesítésében?

Mi itt maradtunk teli bőröndnyi kérdéssel, s nem lesz, aki ezeket tévedhetetlen biztonsággal és a teljes életmű hitelességével megválaszolja. Árvaságunk arra kell, hogy ösztönözzön, hogy szellemi örökségedet – amily’ mélységben Nélküled lehetséges – átgondoljuk, s integrálhatóvá tegyük a jövő ifjú és gondolkodni szerető muzsikus generáció számára.

Úgy vélem, eredetileg köszöntésre szánt levelemet nem kell átírni, annak ellenére sem, hogy célját a Sors maga írta át. Január 11-én, amikor még megérintettem fáradt kezedet, elköszöntem Tőled. – Jóska Bátyám, elbúcsúzom most. – Te erre azt válaszoltad, alig hallhatóan: – Zoltán, nem búcsúzunk. Hisz’ még találkozunk…

Laczó Zoltán