Néhány
gondolat az évfordulók kapcsán
J. S. Bach-róL
Bach
születésének háromszázhuszonötödik és halálának kétszázhatvanadik évfordulója
mellett nem lehet szótlanul elmenni. Egy zenész – legyen az növendék, vagy
felnőtt – életének mindennapjai közé tartozik a műveivel való valamilyen szintű kapcsolat, foglalkozás. Ha
csak 100 év távlatában próbálunk tájékozódni, akkor is számtalan különböző
előadói stílusnak lehetünk tanúi. Mi a zenei tradíció ebben a kérdésben? Mi
volt jellemző a Bach előadói stílusokra a XX. század folyamán és hogyan gondolkozunk
a XXI. században a Bach játékról? Egy rövid beszélgetésben Kemenes András zongoraművészt, Bach műveinek ismert előadóját, a
LFZE professzorát arra kértem, ossza meg ebben a kérdéskörben - ha csak vázlatosan
is – gondolatait velünk.
Kemenes András: A tradíció eredetileg nem a hagyományt jelenti, amit őriznünk kell, hanem magát az átadást.
Sohasem pontosan ugyanazt adjuk tovább, amit kiváló elődeinktől,
tanárainktól tanultunk, kaptunk. Változnak, átalakulnak, és sajátunkká válnak
azok a kincsek, melyeket örököltünk. A megőrzés az átadás folyamatában valósul meg, talán úgy is fogalmazhatnék, hogy
ami változik, csak az őrizhető meg igazán.
Hogy
közel kerüljünk valamihez, széles körből kell kiindulnunk. Bach kikerülhetetlen.
Különleges ajándék számunkra XXI. században élők számára, hogy ezt Bach óta
minden nemzedék így érzi. Ha csak a muzsikusokra gondolunk: Mozart vonósnégyesre
hangszerelt fúgákat, Mendelssohn újra előadta a Máté passiót, Schumann kíséretet
írt a szóló hegedűszonátákhoz. Brahms, Liszt, Gounod, Busoni, Schweitzer,
Stokowski, Webern, Myra Hess, Kurtág, csak egy pár név azok közül, akik mindannyian
átiratokat, hangszereléseket, átdolgozásokat készítettek. Kezembe akadt egy
orosz kiadású kotta, melyben Bach legkedvesebb bátyjának Johann Jakabnak Stockholmba
való elutazása alkalmából, 1706-ban írt egy Capricciot. Ebben a műben található
egy rész, ahol szabad improvizációra van lehetőség, és ezt rengeteg szerző kidolgozta.
Fantasztikus például C. Reinecke megoldása – vajon ő a XIX. század közepén, 100
évvel Bach halála után milyennek ismerhette Bachot? De még nem is beszéltem a
jazz és más műfajok számtalan feldolgozásáról. Szédítő belegondolnunk, hogy
csak a hangrögzítés megjelenése óta például hány különböző Máté passió
felvételt hallgathattunk meg. Hihetetlen sokféleség van napjainkban is Bach
ürügyén.
Számomra
elképesztően gazdag a leírt anyag. Bár kevés az adott információ, de ha
megnézzük az artikulációkat, dinamikákat, jeleket, annál izgalmasabb. Nem
mindig világos az sem, hogy milyen kottakép milyen karaktert fed.[1] Alapvetően
fontos azon elgondolkozni, hogy amit leírva látunk, mit jelent. Mindenekelőtt meg kellene érteni a dolgokat.
Ugyanilyen
izgalmas felkutatni egy darab végső változatának keletkezés történetét is. Csak
néhány példát említek: a Wohltemperiertes Klavier II. kötet C-dúr prelúdiumának
többféle változata van. A Cisz-dúr fúga a Hat kis prelúdiumból alakult ki, a
végsőt ötféle változat előzte meg. Bach átdolgozta, kiegészítette az eredeti
megfogalmazást. A d-moll prelúdium első verziója is sokkal rövidebb volt.
Jelentősen átdolgozta és kibővítette Bach. Lehetne hosszan sorolni példákat.
Ábrahám
Mariann: Közelebb kerülve egy mű előadásához: lényeges kérdés a tempó megtalálása
is.
K. A.: Az idő (tempó), a mozgás (ritmus) és annak
mérhetősége (metrum) összefüggéseit kellene megérezni. Úgy gondolom, ezt a
kérdést talán legszemléletesebben a csillagászatban felismert törvényszerűségek
világíthatják meg. A nap, a föld, a hold, a bolygók, a csillagok, a galaxisok
mozgásai csodálatos törvényszerűségeket mutatnak. Minden szabályos, minden
pontos, de semmi sem egyforma. Számomra egyre inkább kulcsfogalommá kezd válni
a lépték, az arány. Mindig szerettem
volna egy olyan metronómot csináltatni, amely nem csak a szűk 40-208–as, jobb
esetben 30-300-as percenkénti ütés sávjában működik, hanem sokkal szélesebben.
Mondjuk a tízezer évente egy ütéstől az infrahangokon és a teljes hallható
hangtartományon át egészen az ultrahangokig.
Szörnyű emlékeim vannak ritmikus játék megtanítása címén
olyan tanárokról, akik üvöltve számolnak – egy, két, há-, és közben a zongora
fedelét csapkodják. Ilyesmit hallva fogadtam meg, hogy tanítás közben én
sohasem fogok számolni. Ezt talán 10 évig be is tartottam. Mostanában azonban
már szeretek számolni, de nem így. A döntő az, hogy milyen értékekre számol az
ember, milyen belső egységet fog össze egy szám-szótaggal. Nagyon szeretek például egy nyolc ütemnyi egység összefoglalásának
érzékeltetésére úgy számolni, hogy kétütemenként mondom ki az „e-gye-sé-vel”
szótagjait.
Mennél
idősebb vagyok, annál jobban érzem az egymástól látszólag távoli dolgok közötti összefüggést. A Bach-i notáció tulajdonképpen ugyan
az, mint Kurtágé. Kurtágé talán jobban kiköveteli tőlünk a személyes részvételt
a zenében. Bach leír egy negyedet és két
nyolcadot, vagy egy pontozott hangot, Kurtág notációja pedig azt kéri, hogy
játssz egy hosszabbat, és egy rövidebbet. A ritmus arányait mindkét szerzőnél
nekem, vagyis az előadónak kell kitalálnom. Leírva a hangok egyformák, de a
zene jelentése és annak visszaadási szándéka miatt egy jó előadásban nem
egyformán szólnak! Én mindenkit szeretnék rávezetni, megtanítani arra, hogy
akár két hang is mennyi mindent tud átadni!
Á. M.: A
polifónia értő, érthető megszólaltatását hogyan tanítod?
K. A.: Igaza van volt tanáromnak, Amadeus
Webersinkének, amikor egy szólam lehető legtökéletesebb kidolgozását tartja
legfontosabbnak, és ehhez építi a többit. De én egy lépéssel még tovább megyek.
Véleményem szerint a legfontosabb, hogy az összes szólam alatt és mögött egy
olyanfajta alaplüktetés, alapkarakter legyen, amibe mindegyik szólam beépülhet.
„Nem a kövekből épül föl a templom, hanem a templom fogadja magába a köveket”
(Saint Exupery) és meg kell keresni a dolgokat összekötő isteni csomót.
Á. M.: Van
aki azt mondja, ki kell zárni, ami a stílustól idegen
K. A.: Erre ismét csak egy nagyon széles alapról
elindulva tudok választ adni. Én semmit, soha nem akarok kizárni! Fel kell
tárni dolgokat, rávezetni és nemesíteni. Példaként felhoznám a bort, azt, ahogy
a szőlőt évszázadokon át nemesítik, majd a kész bort éveken át érlelik. Miért
úgy csinálják ezt, ahogy készül? Meddig tartják a szőlőt a napon, milyen
hordóba teszik, mikor fejtik le, és hasonlók. A szabályt át lehet önmagában
adni, de az semmi élő tartalmat nem hordoz. Ha valaminek az érlelődési
folyamata az egész mögül kikopik, holt szabályrendszerré válik minden
információ.
Á. M.: Hogyan
tanítanád gyerekeknek a Bach zenét?
K. A.: A gyerekeknek nemcsak megtanítani, hanem velük
is fel kell fedeztetni a zenét. Még akkor is, ha különböző nehézségekkel
küzdenek és ez hosszabb időt vesz igénybe. Úgy gondolom, még ebben a tanulási
fázisban is sokkal többet kellene kotta nélkül, hallás után, utánzással foglalkozni.
Néha azt érzem, azzal kellene törődni, hogy a zongoraórán elhangozzon, mi a
funkciója, szerepe egy akkordnak, megéreztetni, hogy egy bővített szextnek mi a
szépsége, vonzata, stb. Számomra a legnagyobb élmények egyike az, amit
Webersinke tanításában kaptam. Ő például a basszus meghallására rendkívül nagy
súlyt fektetett. Az ütem egyeken belejátszotta a másik zongorán az éppeni
harmóniai funkciót. Ez részben feltárta a darab harmóniai szerkezetét, összefüggését,
lendítette a folyamatot, építette a darab előadását. Segített élővé tenni, mi
történik a zenében. De én nagyon szeretem azt is, hogy az egyik szólamot
(kezet) én játszom, a másikat az, akit éppen tanítok. Ez irányítja, segíti az
összefoglalást. A koncert aztán annak a próbája, hogy ebből az egészből mi
maradt akkor, amikor ugyanezt egyedül kell létrehozni a pódiumon. Ott azért
amennyire lehet, háttérbe kell vonulni.
Szeretném
megemlíteni, hogy a Bach műveket illetően a darabválasztásokkal kapcsolatban
állandó hiányérzetem van. Nagyon beszűkültünk. Mint tanár, nap mint nap
szembesülök azzal, hogy mennyire kicsi a zongoristák által játszott Bach repertoár.
Most nem csak a ritkán játszott Wohltemperiertes prelúdium és fúgákra gondolok,
hanem például a Duettekre, melyekre még Kadosa Pál hívta fel a figyelmemet. Milyen
ritkán hallunk Toccatakat, nem beszélve a csak manuálra írt orgonadarabokról!
Mennyire eltorzította gondolkodásunkat, hogy szétválasztottuk a hangszeres és
énekes zenét. Gondoljunk csak arra, hogy az Anna Magdaléna Bach kottáskönyvecskében
egyaránt találunk korálfeldolgozásokat és különböző dalokat. Nemcsak énekelnie
kellene minden zongoristának, hanem fontos lenne az is, hogy orgonán, csembalón
urambocsá’ klavikordon is gyakorolhasson. Hogy közelebb kerüljünk a Bach stílushoz,
újra átjárhatóvá kellene tenni a falakat a különböző régizenék között is. Le
kellene tisztázni egyszerű törvényszerűségeket. Mennyire érzéketlenek vagyunk
mi zongoristák arra, hogy egy hang minősége nemcsak annak kezdetétől, hanem a
végétől is függ! Ismét azt tudom csak mondani, hogy én szeretném feltárni a
dolgokat a maguk gazdagságában. És ez egy nagyon hosszú folyamat, amíg valaki
rájön arra, hogy valaminek milyen íze van. Erőszakos utasításokkal nem megyünk
semmire. Számomra a minőség keresése
minden percben teljesen megkerülhetetlen és arra törekszem, hogy át tudjam ezt
adni másoknak is.
Véleményem
szerint egy Bach mű előadása olyan, mint a lakmuszpapir: jelzi, pontosan
kimutatja, hogyan gondolkozik az ember. A növendékek játékában is ezen
keresztül minden fogyatékosság kiderül. (Ugyanezek az előadói hiányosságok
benne vannak természetesen a többi előadott műben is, de nem tűnik föl annyira,
mert a későbbi stílusokban sokkal több a hang és elfedi azt.) Évtizedekkel
ezelőtt divat volt Gould játékának utánzása. De az összes utánzónál hallható,
hogy Gould előadói zsenialitása és szuggesztívitása nélkül ez a dolog nem működik.
Gould játékáról ismerünk filmeket, ahol beszél valamiről és aztán előadja azt.
Ott soha nem hallott szépséggel szólal meg a darab (gondoljunk csak az É-dúr
fúgára). A hangoknak átsugárzó sűrűsége van. Hatalmas élményem, ma is
beleborzongok, ha arra gondolok, milyen reveláció volt, amikor Földes Imre
lakásán többek között Nagy Péter, Szokolay Balázs társaságában Csalog Gábor
Amerikából frissen hazatérve először mutatta meg nekünk Gould új Goldberg
variáció felvételét.
Á. M.: Milyen
stílus fér még el a Te előadóművészi tevékenységedben?
K. A.: Eléggé „mindenevő” vagyok. De alapjaiban a
legkisebben is arra vágyom, mint a nagy műveknél, vagyis hogy a Mindenség
feltáruljon.
Á. M.: Egyesek
szerint a Bach-i díszítések a későbbi improvizatív díszítőelemek megszületésének
inspirációi a romantikus zenében
K. A.: Én mindenekelőtt nagyon szeretem letisztázni a
darab szerkezetét, vázát, harmóniavázát. Sokszor pontosan ezek az úgymond
díszítő elemek mutatják meg igazán a darab struktúráját. Bachnál rengetegszer
lehet hallani olyan zenei elemeket, amik egy hangnak a kibontásai. Akkor azok
díszek, vagy maga a darab? Mi az hogy
díszítő elem és nem díszítő elem? Én nem tudom szétválasztani. Elképesztő
mennyiségű hangot tud magába venni egy korál dallam. Természetesen ez a
technika koronként változik. Lisztnél is oldalakat találunk, ahol egy hang
fölött ilyenfajta improvizatív „díszítő elemek” vannak. A díszítés nem más,
mint kibontása egyfajta egyszerű gondolatnak.
Kozmetika… Kozmosz… Az Isten
által szépen feldíszített, széppé tett
világ…
Manapság
nagyon fontosnak tartjuk a specializálódást és elképesztően szétforgácsolódtak
a dolgok. Ezzel csak arra a felfoghatatlan tényre szeretnék visszautalni,
hogyan létezik Bach szinte természetfeletti nagyságának sokoldalúsága:
komponált, annyira értett az orgonákhoz, az építéséhez is, tanítja a
gyerekeket, és mi mindent kellett még csinálnia…
Á. M.: Valószínű
ismered azt a kiadványt, amely Bach 300 éves születésének évfordulája alkalmával jelent meg, J. S.
Bach: Levelek, írások, dokumentumok
címmel. Ez a kis könyv betekintést nyújt Bach mindennapjaiba. A könyv
műfordítója, Dávid Gábor[2] talán valamivel többet tud mondani
erről.
Dávid Gábor: A lipcsei Bach-archívum 1963-ban, Werner
Neumann es Hans-Joachim Schulze gondozásában, három kötetben jelentette meg a
Bachra vonatkozó, XVIII. század végéig keletkezett dokumentumokat. Az
első – legvékonyabb – kötet a Bach-autográfokat tartalmazza, azt a 154 levelet,
bizonyítványt, szakvéleményt (orgonákról), okiratot, nyugtát, ajánlást es egyéb
dokumentumot, melyeket Bach részben vagy egészben saját kezével írt. Ez a kötet
a 80-as évek elején került a kezembe, és egy pillanat alatt beleszerettem.
Felvetettem a Zeneműkiadóban, hogy Bach születése 300-ik évfordulójára (1985)
ki kellene adni. Révész Dorritnak (akinek addigra már több nagyobb
fordítást is készítettem) tetszett az ötlet – most már „csak” meg kellett valósítani.
Á. M. Nem egészen nyilvánvaló, hogy miért
hangsúlyozod a „csak”-ot?
D. G.: Közhely, hogy “fordítani olyan, mint
gúzsbakötve táncolni”. A Bach-autográfok esetében azonban először ki kellett
találni magát a gúzst, vagyis a nyelvezetet. Az írások stílusa nemegyszer ugyanolyan
informatív, mint a tartalma: korhű fordítást kívánt. Csakhogy Bach
németje – bármilyen régies és olykor még két türelmes német tanácsadóm, az
irodalmár Ruth Bulle és a muzsikus Amadeus Webersinke számára is alig érthető –
közelebb áll a mai némethez, mint a korabeli magyar a mi jelenlegi nyelvünkhöz.
A fordítás három évig készült; ebből körülbelül egy év azzal telt el, hogy a
kuruckor irodalmától a reformkoréig mindent összeolvastam, keresve azt a nyelvi
réteget, amely úgy cseng a mi fülünknek, mint Bach nyelve a mai németnek.
Végül úgy gondoltam, Kazinczy korai leveleinek nyelvezete hasonlít leginkább
hozzá – ebből indultam ki és ezt módosítottam valamelyest.
Á. M: Természettudományos
képzettséggel...?
D. G.: Az eszközök különbözőek, de ha a gyökerekig
ásunk, nincs dichotómia: a kreatív folyamat a művészetben és tudományban
lényegét tekintve egy és ugyanaz. Valóban
nem vagyok muzsikus, de életemben központi szerepet játszik a zene, különösen Bach. Igaz, a Bach-autográfokban alig
esik szó a művekről; keletkezéstörténetükről, “mondanivalójukról” pedig végképp
semmi. A zene – a végeredmény – mellett azonban mindig érdekelt az
alkotás, a kreatív folyamat emberi, hétköznapi kontextusa, háttere is – ennek
leghitelesebb forrásai pedig maguk az autográfok. Sokat tanultam belőlük, és reméltem, mások is
érdekesnek, hasznosnak találják. Az
állásért folyamodó levelek formális alázatán átsüt Bach jogos önérzete.
Ajánlólevelei melegszívű, gondoskodó tanárról, a családi levelek kedélyes
rokonról tanúskodnak, akitől nem állt távol egy kis csipkelődés sem.
Szívszorító, ahogy rossz útra tévedt fiáért könyörög. Másrészt amikor úgy érzi,
hogy a városi tanács megrövidítette, nem
rest ismételt, könyvelőt megszégyenítő részletességű levelekkel ostromolni a
választófejedelmet. A legismertebb incidens (az “Ernesti-vita”)
dokumentumaiban pedig elhűlve olvassuk, hogy a barokk szóvirág-halmaz néha
brutális sértések kifejezésére is alkalmas.
A dokumentumok hiteles tanúsága szerint Bach
legmagasztosabb zenéje is a megélhetésért való folytonos harc, a mindennapok örömei
és bosszúságai, gyengédség és zsigeri indulatok háttérzajában született.
És hova tűnik mindez, amikor megszólal a H-moll mise
első tétele:
Kyrie eleison – Uram, irgalmazz…
Ábrahám Mariann