„Ezt a
feladatot mindig
szolgálatnak tekintettem”
Laczó Zoltán közel négy évtized titkári teendőiről, elnöki feladatairól
Másfél emberöltönyi idő, harmincnyolc
esztendő. Ennyi évet töltött Laczó Zoltán a zenepedagógusok szervezetének élén.
Ebben a közel négy évtizedben titkári, majd elnöki posztot töltötte be, s
igyekezett mindent megtenni azért, hogy igazi kollegiális légkör alakuljon ki,
és minél nívósabb szakmai programokon vehessenek részt a pedagógusok. Laczó
Zoltán úgy véli, abban az időszakban láthatott el katalizátor szerepet, amikor
a szervezet a magyar zenepedagógia reformkonyhájaként működött. Emellett
érdekes külföldi tapasztalatokkal gazdagodott, amelyet megosztott kollégáival
is. Visszatekintve a szervezet élén töltött időre, elégedett az eredményekkel,
s örül, hogy részese lehetett ennek a gazdag korszaknak.
– Miért tartotta fontosnak, hogy részt
vállaljon a zenepedagógus szakosztály tevékenységében?
– A közélet ifjú koromtól kezdve lényeges szerepet kapott az életemben.
Zeneakadémistaként például a kollégium diákbizottságának voltam tagja,
különböző szervezési feladatokat vállaltam. Miután megszereztem a diplomámat,
Miskolcra kerültem, s amikor főiskolai rangra emelték a zenetanárképzést,
huszonnyolc évesen tagozatvezetőnek neveztek ki.
– Ráadásul a zenepedagógián belül is új
utakat keresett magának…
– Nagyon
szerettem a hivatásomat, ami ekkor formálódott, hiszen a Zeneakadémia mellett
pszichológiát is tanultam, és rájöttem, ez a két diploma érdekesen kombinálható
egymással. Sokat segített az is, hogy a weimari Liszt
Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Paul Michel professzornál járhattam
tanulmányúton, aki akkoriban a zenepszichológia európai hírű vezető
személyisége volt. Tőle nagyon sok ösztönzést kaptam. Miután hazaértem, a
Minisztériumtól érkezett számomra egy ajánlat, a Zeneakadémiára hívtak, hogy a
két végzettségemet társítsam. Hatalmas dilemmát jelentett, hogy elfogadjam-e
ezt az ajánlatot, mert nagyon szerettem Miskolcon dolgozni, élveztem a családias
légkört, s azt, hogy olyan szakmai színvonalat teremthetünk, amilyet csak
akarunk. Talán ez volt életem egyik legboldogabb periódusa… Ráadásul a város, valamint
a megye zenei és kultúréletének a szervezésébe is bevontak, a Filharmónia
tanácsadója lettem, s ifjúsági és felnőtt előadásokat vezethettem. Ezt kellett
feladnom a zeneakadémiai állásért, amelynek – rangjánál fogva – szintén nagy
hívóereje volt. Végül határoztam, és 1971 szeptemberétől már Budapesten tanítottam.
– S már a kezdet kezdetétől a PARLANDO-ban is
dolgozott…
– Tulajdonképpen
ezzel a lappal indult minden! Az addigi tagozatvezetésem és szakmai munkám
kapcsán – metodikai jegyzeteket készítettem – kértek fel, hogy írjak a PARLANDO-ba.
Akkor ugyanis a kitűnő zenepszichológusra, Kovács Sándorra emlékeztek, s az ő
munkásságát ismertettem öt folytatásban. Ezt követően kerestek meg, hogy
felkérjenek az Országos Zenepedagógus Szakosztály titkári posztjára. Dr. Szende
Ottó látta el addig ezt a feladatot, de egyre kevesebb ideje jutott rá a tudományos
tevékenysége miatt. S bár nem voltam pontosan tisztában azzal, mit is kell csinálnom,
mi vár rám, elvállaltam a pozíciót. S ahogy haladt előre az idő, úgy vált egyre
érdekesebbé a dolog. Az első, titkári minőségemben eltöltött esztendő után
meghívtak a PARLANDO szerkesztőbizottságába, s azóta is részt
veszek ebben a munkában. Úgy vélem, a lap, amelyet Szatmári László „talált ki”,
formálta arculatát, két évtizede pedig Zelinka Tamás
munkája – egyedülálló. S arról se feledkezhetünk el, hogy az újság léte kiváló
szakszervezeti partnerünknek, az MZTSZ-nek és dr.
Gyimesi Lászlónak köszönhető.
– Kezdetben mennyire volt aktív ez a
szakosztály?
– Az
én időszámításom előtti dolgokba nem mélyedtem bele, de azt tudom, hogy akadtak
szakmánkénti csoportosulások, s akkoriban még a tagság létszáma ötszáz-ötszázötven
fő volt. De a tulajdonképpeni frontáttörést és a zenepedagógia társadalmasítását
az úgynevezett kortárs zenei tanfolyamok jelentették, amikor már én is titkárként
tevékenykedtem. Sándor Frigyes volt ebben az időszakban az elnök. Ő rengeteget
tett azért, hogy pezsgőbb legyen a szakosztályi élet. Újító, aktív szellemiségként
azt tartotta, mindenkit érdekel, hogy milyen ez a modern zene, milyenek a
zeneszerzők, teremtsünk ezért lehetőséget arra, hogy mindezt a zenepedagógusok
jobban megismerjék. S jött hozzánk többek között Balassa, Szokolay, Maros
Rudolf. Nemcsak a szerzeményeiket mutattuk be, hanem olyan programot találtunk
ki, amely megtöltött egy teljes hetet. A debreceni kortárs zenei tanfolyamok
fantasztikus társasági együttléteket, remek közösséget eredményeztek. Kovászt
képeztek emberi, valamint szakmai szempontokból, és rengeteget tettek a
kollegiális légkörért. A látókör ennek köszönhetően robbanásszerűen kitágult.
Ez a magyar zenepedagógia boszorkánykonyhája volt. S én katalizátor szerepet
játszhattam abban, hogy mindez megvalósult. Felüdítő, szellemi frissességet
hozó áramlat volt mindez az akkori zenepedagógiában. Ebbe a munkába aztán
bekapcsolódott az Editio Musica
Budapest, valamint a Triállal is jó kapcsolatot
alakítottunk ki. A szervezeti hátteret pedig a Magyar Zeneművész és Táncművészek
Szakszervezete biztosította. Ezt a periódust életem egyik legszebb szakaszának
tekintem, amelyből rengeteget tanultam.
– S közben nemzetközi szinten is képviselhette
a zenepedagógusokat.
– A szakszervezet támogatta az utazásaimat, így részt vehettem ISME
konferenciákon, s képviselhettem Magyarországot az EMU-ban,
s ezzel bekerültünk a nyugat-európai zenepedagógia vérkeringésébe. Ezt pályám
legfrissebb benyomásokat nyújtó szakaszaként éltem meg. Ekkor szembesültem
azonban azzal is, hogy bár a magyar pedagógia révén zenei nagyhatalomnak
tartanak bennünket, mennyire eltér a nálunk megszokottól a külföldi
zenepedagógia felfogás és a zenekultúra. Az első két-három évben komoly
konfliktust jelentett számomra annak feldolgozása, hogy Nyugaton a populáris
zene jelenti minden képzés alapját. Keserűen vettem tudomásul, hogy nem az a
fajta értékrend jellemzi az ottani munkát, mint amilyet mi Kodály és követőinek
nyomán kialakítottunk. Hiszen a magyar zenepedagógiai közéletet
értékközpontúság hatotta át, mind a közismereti, mind a zeneiskolai részben. Az
ISME konferenciák emellett azt erősítették meg bennem, hogy nagyon pici szelete
vagyunk a világ zenei életének, habos dísz egy hatalmas nagy tortán, aminek
teljesen más az ízkombinációja, mint amilyet az ember
elképzelt, s itthon hozzászokott…
– Ugyanezt az utat járná be ismét, ha
újrakezdené a pályáját?
– Hálás
vagyok az életnek, hogy fiatal fejjel erre az útra léptem. Ha ezt nem teszem,
és Miskolcon maradok, akkor ezeknek a felismeréseknek nem lehettem volna a birtokosa…
Bár akadtak nehéz időszakok, hiszen a rendszerváltás után átalakult az Országos
Zenepedagógus Szakosztály, s Zenetanárok Társasága néven önálló szervezet lett.
A rendszerváltás után nagyon sokféle színezettel ítélték meg az elmúlt
esztendőket, s így volt ez a zenepedagógiában is. A ZETÁban
felerősödtek azok a hangok, hogy nem kell a Szakszervezet köldökzsinórján
lógni, próbáljunk meg önállósodni. Ebbe a törekvésbe azonban majdnem
belepusztultunk… Hiszen nem alakult simán a rendszerváltást
követően a szervezet élete. Azok a források, amelyeket a Szakszervezet korábban biztosított, nem álltak rendelkezésre, nem
voltak állami források, pályázati kiírások… . A tagság
hirtelen közel a felére csökkent.
– Mit tettek ekkor?
– Az
volt a kérdés, milyen lesz a ZETA, s ez a szakmai vezetőkön múlott. Tusa Erzsébet
koncepcionális vonalat határozott meg, fontosnak tartotta, hogy az interdiszciplinaritás felé nyissunk, hiszen a zene
művészeti ágként egy nagy világrend része. Gonda János arra hívta fel a
figyelmet, hogy a populáris zenének is helyet kellene biztosítani az
oktatásban, s mindemellett még az integratív művészeti nevelés felé igyekezett
teret nyitni. Így kettőjük jelenléte a ZETÁ-ban
élesztő hatású volt, akárcsak Ábrahám Mariann tevékenysége a zongoratagozat
élén. Gonda János ismerte fel azt is, hogy minél többfelé nyitunk, annál
nagyobb az esélyünk a fennmaradásra. Kobzos Kiss Tamás létrehozta a népzenei
tagozatot, Ernyei László nagy lendülettel irányította a harmonikatagozatot, a
vonósok élére pedig Kedves Tamás került, aki az európai kitekintésnek volt
lelkes híve. Neki egy Budapesten rendezett nemzetközi ESTA konferenciát
köszönhetünk, Ábrahám Mariann pedig két EPTA tanácskozást hívott ide Európából.
Így, ezeknek a kiváló kollégáknak hála, a ZETA végül nem sínylette meg nagyon
ezt a változást. S ebből az értékmegóvásból igyekeztem én is kivenni a részemet.
Ezt a funkciót az első perctől kezdve szolgálatnak tekintettem, s mindegy volt,
hogy titkárként vagy elnökként dolgozom. Tulajdonképpen az elnökség nem hozott
sok új vonást a munkámban. Tettem a dolgomat, szinte ugyanúgy, mint 32 évnyi titkárságom
alatt. Nagyon jól éreztem magam ebben a vegyített szerepkörben. Örülök, hogy
elnöki időszakomban olyan fontos eseményeket sikerült megszerveznünk, mint a
Bartók és a Kodály megemlékezést vagy az Ábrahám Mariann előkészítő munkájának
köszönhető Varró Margit Konferenciát. S ebben a tevékenységben is mindig igyekeztem
mesterem, dr. Ujfalussy József útmutatásait követni.
Az MZTSZ-nek is rengeteget köszönhetünk, hiszen a
szakszervezet az önállósodás ellenére továbbra is a támogatónk maradt!
– Miért döntött most a befejezés
mellett, miért nem jelöltette magát újra?
– Nagyon
boldognak érezem magam, hogy ennyi kiváló kollégával dolgozhattam együtt, de 38
év több mint elég. Jóval több invenció és nagyobb munkakedv van most már a
fiatalabb generáció tagjaiban, s hagyni kell őket dolgozni. Az új elnökkel, Csillag
Ferenccel jó személyes kapcsolatban vagyok. Tudásommal, tapasztalatommal a
jövőben is igyekszem segíteni a Zenetanárok Társaságát.
Réfi Zsuzsanna
T a l l ó z á
s Laczó
Zoltán zenepedagógiai civil szervezetben eltöltött
tevékenységéből (1972-2010)
1972 → A
Magyar Zeneművészek Szakszervezete Országos
Zenepedagógus Szakosztályának titkára (OZpSz)
1973→ a PARLANDO
szerkesztőbizottságának tagja
1975-től a Kortárs
Magyar Zene témájú konferenciák megszervezése Debrecenben (a győri Zenei Nevelési Konferenciák triennáléi közötti év-párokban: 1976, ’78-’79, ’81-’82,
’84-’85, ’87-’88, ’90, összesen 11 alkalommal, Ormay Miklósné Mici és Pelhős Istvánné Kati szervezési közreműködésével)
1981-től tantervi vitafórumok szervezése szakmai ágazatonként OZpSz keretben
1984-től 1992-ig az OZpSz és Magyarország
képviselete az EMU-ban
1987 az első Muzsikus Fórum megszervezése (majd
’88, ’91)
1987 Szakszervezeti Munkáért ‑
arany fokozat – kitüntetés
1992 az OZpSz feloszlik és megalakul a Zenetanárok Társasága (ZETA).
Titkári funkciója folytonos a Közgyűlés megerősítése révén (2002-ig)
2003. nov. →
a ZETA elnöke
Az alábbi OZpSz, ill. ZETA
elnökökkel kollegiális, szoros együttműködés:
Kadosa Pál (1972-74), Sándor
Frigyes (1974→), Lukács Pál
(1980→), Pongrácz Péter
(1986→), Tusa Erzsébet
(1988→), Szabó Tibor
(1993→), Gonda János
(1995→), Dénes László
(1999→)
Számos esemény, konferencia támogatása, szervezése
(Bartók – 2005., Kodály – 2006.), valamint részvétel és képviselet bel- és
külföldi szakmai eseményeken (pl. hazai EPTA, EMU, ISME)
Szervezeti funkcióból adódó és szakmai működése
gyakori egybeeséséből következően előadások, publikációk az OZpSz,
a ZETA és a maga nevében kül- és belföldön.
Az Oktatási Minisztériumtól kapott szakmai elismerések:
1999 Kiss Árpád-díj kutatói
tevékenységért
2008 Szent-Györgyi Albert-díj a felsőoktatásban kifejtett
eredményes munkájáért, szakmájában iskolateremtő tevékenységéért, a magyar
zenepedagógia külföldi elismertetéséért.