Devich sándor

„Fölfelé megy borban a gyöngy”

(Vörösmarty: Fóti dal)

II. rész

Ígértem korábban, hogy szóba hozom a „sf = ” ellenében a „sf = Ú ” praktikus oldalát is. Nos, tanári praxisom talán legprovokatívabb igénye a Beethoven D-dúr szonáta II. tétel indulatos, viharos „minore” III. variációjára, annak is 7., 15., 23. és utolsó előtti ütemére vonatkozik. Javaslatom eleinte értetlenségbe, néha ellenállásba ütközik, végül azonban – hála a gyakorlat, a többszöri kísérlet és némi „használati utasítás” meggyőző erejének – elfogadtatik, sőt üdvözöltetik. Lényege az első nyolcad kisuhintása után a vonó csúcsánál a levegőből Ú „odacsapott” sf, amely – lévén rá elég vonó – nem hal el, nem kell vele „spórolni”, s mintegy crescendóval készíti elő a kápánál mérgelődő triolákat:

22. példa

Szelídebb környezetben, de hasonló célból és módon (közeledni a kápához, nem távolodni…) érdemes barátkozni az alábbi ütemek vonásával Beethoven Esz-dúr szonátájából:

23. példák

Mára megtanultuk, hogy nem kell ellenszenvvel viseltetni és óvakodni a „kilökött”, „kibökött”, stb. vonótól, hanem igenis ki kell „bökni”, „lökni” – ha a szerző úgy kívánja –, de meg kell tanulni mindezt esztétikusan és zeneien tenni. A fölfelé erre kiválóan és kifejezetten alkalmas, mint például a Mozart Jagd-kvartettben:

24. példa

Az eddigiek ismeretében talán nem kell magyarázni-elemezni ennek a néhány ütemnek különböző megoldásait (Beethoven G-dúr szonáta op. 30/3): a lefelé sf Max Rostaltól, a fölfelé sf tőlem, az ujjazat Szigeti Józseftől való:

25. példák

A Mozart K. 499. D-dúr kvartett indítását magyarázat nélkül, egyszerűen csak szépnek találom a kétszer-fölfelé vonással, és itt jegyzem meg, Székely Zoltán egyszer azt mondta: tudja, én legszívesebben mindent fölfelé játszanék, csak a frázisok legfontosabb hangjait, vagy az érkezéseket hoznám lefelé.

26. példa

A Beethoven c-moll szonáta Scherzo-Trióját kezdetben (piano) fölfelé, a visszatérést (forte) lefelé indítanám, így:

27. példák

A Tavaszi-szonáta I. tétel kidolgozási részének trioláit – tekintettel a „súly a csúcsnál Ú ” és a „húrsíkváltás felsőbb húr Ú , alsóbb húr ” elvének és gyakorlatának, a modern vonó mozgásának-forgásának természetes voltára – így szeretem és tanítom:

28. példa

Nem fordult még elő tanári múltamban, hogy a C. Franck-szonáta II. tételbeli, visszatérést megelőző ütemeit ne Ú kezdték volna, ami által az utolsó ütemből 4 nyolcad helyett 2x2-t csináltak, márpedig ez – ne áltassuk magunkat! – nagyon különbözik nemcsak a kottától, de a megelőző nyolcadok artikulációjától is:

29. példa

Az előbbiekkel ellentétben: tanítványaim többsége első alkalommal biztosan kezdi a Beethoven G-dúr szonáta pompás fináléjának főtémáját, s fel kell világosítanom, hogy a szerzői artikuláció (értsd: kötőív) csak Ú kezdéssel marad sértetlen. (Nem mindegy!)

30. példa

A pontozott (nyújtott) ritmusú felütés – nyilvánvalóan vonósebességi és vonóbeosztási okokból – igen gyakran fordul visszájára, más szóval: a felütés indokolatlan hangsúlyt kap, elorozza a leütés jussát. Sok esetben ez történik a Mozart d-moll kvartett Menuetto, a Brahms G-dúr szonáta I. és III., a H-dúr trió IV. tétel és a Beethoven C-dúr kvartett Allegro vivace indításakor. (A Mendelssohn-koncert, úgy tűnik, immunitást élvez – vajon miért?)

31-34. példák

Az utóbbi három példában különböző, variálható módokon játszhatjuk az említett képletet, szabadon élhetünk a külön- és azonos vonásirányokkal. A következő Beethoven-részletek vonásnemei (c-moll és op. 96. G-dúr szonáta I. tétel) a Max Rostal nevével fémjelzett Urtext-kiadásból, illetve tőlem származnak. A két példa között metrikus különbség van: a c-moll szonáta részlete felütéssel, a G-dúré egy-en indul. Véleményem szerint a mechanikus „ide-oda” vonásnemnél korszerűbb, mert szabadabb és kötetlenebb ez:

35-36. példák

(Nem tartozik írásom témájához, de ide illesztek két érdekes, de alig értelmezhető – talán nyomdahiba? – megoldást két A-dúr szonátából, szintén Max Rostaltól:)

37. példák

Néhány „harcias” részlet a Beethoven f-moll és a-moll kvartettből és a Brahms A-dúr szonátából a javasolt, a metrikus félreértést kiküszöbölő vonásnemmel (a hagyományos „auftakt”-vonás menthetetlenül „egy”-et csinál a „kettő”-ből és a sf-ból):

38- 40. példák

A triolának, mint tudjuk, az a huncut szokása, hogy megfordítja a vonásirányt. Ami nemcsak azzal jár, hogy – ha sorozatba van felfűzve – ütésenként meg kell támogatni, főleg a fölfelét, de azzal is, hogy ha valami megbolygatja a sorozatot, valahogyan „jóvá kell tenni”, vagyis visszazökkenteni a metrikus – vagyis súlyos ütemrész , súlytalan Ú – kerékvágásba. Példának kínálkozik a Smetana e-moll vonósnégyes Vivace fináléjának témája:

41. példa

Láttam (– hallottam) olyat is, hogy csak a triola-sorozat legvégén, a cél előtti „végszükségben” vették észre, hogy „fordítva” játszanak, de a többség az első ütemvégi „kétszer fölfelét” alkalmazta a helyrehozásra. Szívesen ajánlok azonban egy harmadik módot: ez is ÚÚ , csak előbb teremt rendet, és nagyon jól „fekszik”. Egy Schubert, két Brahms és három Debussy ajánlat (az A-dúr „duó”-ból, az e-moll cselló- és az A-dúr hegedű-szonátából, illetve a vonósnégyesből):

42-45. példák

A „nem mindegy” kategóriába sorolhatjuk a Beethoven g-moll csellószonátából vett részletet, ahol a forte ütem „menüett”-vonása hibás értelmezéshez vezet – vesd össze a Mozart „kis” g-moll szimfónia Menuettójával – : az „újra ” egyértelművé teszi a téma kétnegyednyi felütését:

46 -47. példák

A c-moll kvartett magasba törő, három oktáv terjedelmű főtémájának utolsó ütemében a legtöbb hegedűs az első negyed után, a c-re vált vonót (a váltás elkerülhetetlen), pedig a d – c alatt a harmónia változatlan, a lépés késleltetés, a crescendónak a ff érkezésig kell feszülnie, amit az utolsó negyeden kvartszextről lelépő dominánsszeptim előz meg:

48. példa

Végül néhány szó a Paganini D-dúr koncert szóló-belépéséről. A második ütem futama a szokott vonásnemmel Ú vonással érkezik d-re. A rákövetkező fisz-t – ami nem tartozik a d-hez – többnyire vonással, folytatólagosan játsszák, utána a G-húros h-ra a vonást megismétlik. Nem veszik észre, hogy a fisz a h felütése, nem a D-dúr terce: itt már az e-mollt előkészítő H-dúr kvintje. Tehát a d és a fisz közötti frazeálás, értelmező cezúra után a fisz-t a csúcsnál „odacsapott”, újra fölfelé vonóval kellene játszani. (Ugyanígy természetesen a következő félperiódusban.) Erre a gesztusra „emlékezik” majd az Adagio „con passione”- búcsúja a tétel végén. Aki nem hiszi, járjon utána: nézze meg a partitúrát – vagy hallgasson belső hallására!

49-50. példák

Szeretettel ajánlom írásomat Weiner Leó emlékének, aki odaát, remélem, megbocsátón bólint majd egy-egy olyan gondolatomra, amelyért idelent a Király-utcában jóízűen kikacagott, kedvesen „helyretett” volna.