Fehér Anikó

A muzsika és a japán katona…

Orosz Erzsébet karnagy, a budapesti Árpád Gimnázium énektanára

– Honnan a zene szeretete benned?

– Az emberben vannak késztetések. Úgy hívom ezeket, hogy meghívások. Most hatszáz gyereket tanítok. Úgy érezem, mind a hatszázzal szemben van meghívásom, de nem mindenki fog közelebb jönni a kályhához. Csak az, aki fázik. Nem lehet tudni ki miért fázik, tehát a meghívás mindenkinek szól. Aki közelebb jön, azokkal majd együtt melegszünk. Én is így kezdtem. Egyébként nem zenész családban éltem. Édesanyám Vitnyéden született.

– Szabad-e pünkösdölni?

– Az ő barátnői is énekelnek azon a Bartók által készített felvételen, amire gondolsz. Nagymamám sok rábaközi, vitnyédi népdalt énekelt nekem. Ennyi volt a koragyermekkori zenei tapasztalatom, ez volt az eredendő meghívás. Meg volt még egy, amivel minden kétségek közt vergődő zenetanárnak üzennék: nővérem két évig hegedült. Én is nagyon szerettem volna, de miután ő nem sokat gyakorolt, a család úgy gondolta, hagyjuk ezt. De bennem élt a vágyakozás és előbb-utóbb utat is tört bennem.

Voltak jó énektanáraim, kaptam indíttatást, a tanáraim meggyőzésére meg egy ajándékba kapott zongora miatt 13 évesen elkezdhettem zongorázni. Akkor már Kaposváron laktunk, Zákányi Zsolt kórusában énekeltem, így zene közelben voltam, de kottát olvasni még nem tudtam. Zongoraórára a Tanítóképző gyakorlóiskolájába jártam. Akkoriban a képzősöknek kötelező volt a zongorázás. Ahogy végigmentem az iskola folyosóján, minden teremből zongoraszó hallatszott, a legutolsó teremben pedig a tanárom gyakorolt, általában Liszt műveket – vonzó virtuozitással. Úgy éreztem, jó helyen vagyok, ilyen közegben kell leélni az életemet. Nagyon gyorsan fejlődtem, pár év alatt Lisztet meg Chopint játszottam, de Bartókot és Bachot szerettem a legjobban. Saját bőrömön tapasztaltam meg a pedagógus felelősségét, mert pár év után Budapestre költöztünk, és megállt a zongoratanulásom lendülete. Az Árpád Gimnáziumba kerültem és a III. kerületi zeneiskolába, ahol Till Ottó volt az igazgató. Az érettségi évében a gimnáziumi énektanárom javasolta, hogy próbáljam meg a Zeneakadémiai felvételit. Az előkészítő csoportban írtam életemben először dallamot, addig nem is tudtam, hogy ilyesmi létezik, de a felvételire sikerült felzárkóznom valamennyire. Fel is vettek a karvezetés szakra, de a felvételi alapján felkészületlennek éreztem magam, úgyhogy inkább elmentem a szegedi tanárképző főiskolára, ének-történelem szakra. Mindkét szakon fantasztikus tanáraim voltak, máig példaértékűek számomra. Elvégeztem a főiskolát, még szociológus is akartam lenni, de megint megéreztem a hívó szót, és még egyszer felvételiztem az Akadémiára. Megint felvettek, immár másodévre.

– Emlékszem, az évfolyamotok tagjai közül sokan kezdtek el régi zenével foglalkozni…

– Igen, akkoriban nagyot változott a zenei szemlélet. Már élt a táncházmozgalom, emlékszem, mikor egy koncerten, a kupolában te énekeltél népdalt. Nagy újdonságnak számított ez akkoriban. Akkor kezdett el reneszánsz kamarazenét tanítani az Akadémián Czidra László, hozzá lehetett jutni régi zenei felvételekhez, kinyílt a zenei világ az autentikus irányzatok felé. Érdekelt a Schola Hungarica is, de arra már nem futotta az időmből. Húsz évvel később azért elvégeztem egy egyházzenei tanfolyamot. Szellemi indíttatást főleg Czidrától, Pernye Andrástól kaptam, de sokat köszönhetek Földes tanár úrnak és másoknak Gondolkodásra késztett az Óbudai Népzenei iskola is, ahol pályakezdőként tanítottam. Felfedeztem, hogy mit jelent a gyakorlatban a homogén zenei nyelv, a közösségi zenegyakorlat. Annak idején a szakdolgozatomat is a zenei nyelv, stílustudat, improvizáció összefüggéseiből írtam, ennek módszertanát fedeztem fel a tanításban is. Ki kellett találni, hogyan lehet szolfézst tanítani egy olyan iskolában, ahol a hangszertanulást nem a kottaismeretre, hanem az élő hagyományra alapozzák. Sok mindenre rájöttem, de szerintem ezen a területen alapvető kérdések máig nincsenek tisztázva.

– Az Árpád Gimnázium, ahol tanítasz, elsősorban matematika tagozatáról híres. Mégis hatalmas sikereket érsz el ezekkel a tanulókkal…

– Nehéz volt megtalálni, mit is kell itt csinálni, különösen sokévnyi szolfézs-zeneelmélet tanítás után. Én a magyar zenepedagógia egyik etalonjának, Dobszay Lászlónak hiszek. Amit ő leírt a stílusokkal, az analízissel, a szemlélettel kapcsolatban, az óriási dolog. Lassanként rájöttem, hogy a gimnáziumban sem szabad zenén kívül, adatszerűen gondolkodni, hanem a képességfejlesztés vonalán kell haladni, ennek pedig kitűnő segítője a stíluselv mentén felépített zenei anyag, mert ekkor válik megtanulható nyelvvé egy adott stílus, egy adott éneklési mód. És ez az, ami közösséget teremt. A zenében, a zenélésben magában kell keresni a közösségteremtő és nevelő erőt. Ezért énekel minden osztályom, először „klasszikusul”,aztán „barokkul” és „romantikául”. És aki ezeken végigment, az képes lesz a többszólamúságra, legyen az gregorián, reneszánsz vagy esetleg musical.

– Mennyire veszik a lapot a gyerekek?

– Minden osztályban, minden évfolyamon van énekóra. Nagyon jól érzem magam köztük, mert nagyon okosak. Nem mindenki tud kottát olvasni, sőt! Bár közhelynek számít, hogy „ez is egy koordináta rendszer, nézz rá, egy kicsit másképp van, de lehet olvasni” — nagyon veszik a lapot. Mert minden gyerek szereti, ha a képességei fejlődnek. Nem azt szeretik, amikor meg kell tanulni az adatokat, hanem amikor olyan műveket is elénekelnek, amiről nem is hitték volna, hogy valaha képesek lesznek rá. A zeneirodalom sokkal nehezebb: nem könnyű elhitetni velük egy-egy műről, hogy annak számukra hiteles és fontos mondanivalója van, de ha mű-és élményközpontúan közelítünk, akkor arra is nagy az esély.

– Az énekkarod is egyre nagyobb hírű…

– Jelenleg három kórusom van, egy általános iskolai, egy gimnáziumi és egy egyetemistákból álló. Minden évben karácsonykor énekelünk egy kisebb oratorikus művet, ami az adottságainknak megfelel. A Viadana Kamarazenekar szokott közreműködni, régi zeneiskolai igazgatóm, Till Ottó bácsi vezetésével.

Bach 142. kantátáját énekeltük tavaly úgy, hogy a tenor és az alt szólista ebben az iskolában, a kórusban nőtt fel. Az idén Saint Saëns Karácsonyi oratóriuma lesz műsoron, de volt már Vivaldi Magnificat is. Több Bartók egyneműkart is énekeltünk, a gyerekek nagyon szerették őket! Nemrég Kolozsváron énekeltünk, az Unitárius Kollégium kórusával van testvérkórus kapcsolatunk. 75 gyerekkel megyek kórustáborba évente kétszer, és nem mindig van kísérőtanár. Az egyetemisták segítenek, nem csak a rendfenntartásban, hanem a szólamok betanításában is egyre inkább.

– A legtöbb énektanár arról panaszkodik, hogy az oktatás a természettudományok elsőbbsége felé tart. Itt nem?

– De. De én arra építek, hogy okosak a gyerekek, fogékonyak, és igényük van a közösségi életre, a jó és tartalmas társaságra. Nyelvekből nagyon jók, szeretnek németül, franciául vagy angolul, netán spanyolul énekelni. És hát eljutnak előbb utóbb a popzenéhez, mert ez korosztályosan kódolt, de büszke vagyok rá, hogy az iskola popzenekarainak jó néhány tagja énekel a kórusomban is, sőt, közös musical party-ink is vannak.

– Nem hiszem, hogy az írásbeliség teljes kiiktatásával beszélhetnénk igazi zenekultúráról.

– Én sem hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy nem, de heti egy óra esetén nagyon meg kell válogatni, mit lehet és mit nem. Lehet, hogy nem tudnak a gyerekek kottát olvasni, de minden darabból osztok mindenkinek kottát. Eljutnak addig, hogy már „majdnem” tudnak. Állandóan látják, dekódolják, előbb utóbb rögzül. Azt tudatosítom, ami a napi gyakorlathoz feltétlenül kell. Dobszay azt is mondja, hogy a gyerek előbb beszél, és csak jóval később tanulja a nyelvtant. Miért ne csinálhatnánk mi is így! Ahogy a lagziban a kisgyerek hegedűn bőgőzik az apja mellet, ugyanúgy az éneklést is lehet az utánzásra alapozni. Akkor tanuljon kottát olvasni, ha ő maga kéri, mert a tudatának, memóriájának szüksége van rá. Alapozni, játszani kell és akkor a gyerekek sokkal többet el tudnának énekelni, mint hinnénk. Van olyan tanítványom, akit éveken keresztül szerettem volna valahogy kirakni a kórusból. Ma szólama oszlopos tagja, visszajáró egyetemista. Ha szöszölök a herzekkel, ma nem énekel. Hagytam, tegye a dolgát. Kialakult.

Ezért találtam ki azt is, hogy népzenét tizenegyediktől felvételekről, gyűjtött anyagból tanulunk. Akkorra hangilag és érzelmileg is érettek hozzá. Hazafelé Kolozsvárról énekelték a gyerekek a Bonchidai menyecskék kezdetű népdalt az összes pikáns versszakával. Akkor hasított belém a felismerés, hogy a gyerek a saját nemi identitását, személyiségfejlődését is legalizáltan éli meg a népdalban. Ne a pornóban meg a rágógumi kultúrában kelljen keresgélnie! Amilyen lelkesen fújták ezeket a dalokat, abban már benne voltak a saját tapasztalataik.

– Kik voltak a meghatározó zenész személyiségek az életedben?

– Dobszayn kívül, akinek a tanításhoz fűződő viszonyát csak írásaiból ismerem, legnagyobb hatással rám Bántainé Sípos Éva néni zeneelmélet- metodika órái voltak, mert ott tanultunk meg „zenét zenével” módszeresen felépítve tanítani. Azt, hogy a zenepedagógiáról, mint önálló diszciplínáról lehet gondolkodni, Laczó Zoltán tanár úr zenepszichológia- és pedagógia előadásain ismertem fel.

Laczó tanár úr hívta fel a figyelmemet még akadémistaként arra, hogy Bartóknak a múlt század elején már volt egy zenepedagógiai koncepciója, mikor a zenei direktórium tagja volt. Bartók leírja, hogy a zenetanulás első pár évében csak énekeltetni kellene a gyerekeket. Hogy meg legyen a fejükben a kellő akusztikus tapasztalat. Erre kellene később rátenni a zenei írás-olvasást. Ez mindig eszembe jut, mikor az elsősöknek tanítják a titi-tát meg a Süss fel napot. Mert Bartók idejében a családok a mélyszántást elvégezték, vagyis énekeltek együtt. Ezzel együtt fontos a további énekes alapozás. Ma nem énekelnek a családok és mi sem szántunk alá, hanem tanítjuk a titi-tát meg a szó-mit egyből. Ma heti egy énekóra van ebben az országban szinte mindenütt, és én úgy érzem, ebben a heti egy órában énekkönyv nélkül kellene énekelni és játszani. Aztán majd a 6-7.-től rá lehet tenni a stílusismeretet, később a zeneirodalmi tájékozottság alapelemeit.

– Jól érzed itt magad?

– A gyerekek között mindig. A szakmában nem. Kicsit elszigeteltnek érzem magam. Nem jutok el a karnagyi fórumokra, mert a kórusom nem érett nemzetközi megmérettetésekre. Olyan vagyok, mint a japán katona, akinek elfelejtettek szólni, hogy vége a II. világháborúnak. És húsz év múlva még mindig őrizte, amit rábíztak. Akkor volt ez a legfájdalmasabb, mikor megkaptam a ZETA jelentkezési lapját, hogy tagozatot válasszak. Nagyon sokféle tagozat van, de semmilyen énektanár tagozat nincsen. Ennek a pályának minden szeletét végigtanítottam óvodától főiskoláig. Úgy gondolom, hogy ma a középiskolai énektanársághoz kell a legnagyobb szakmai felkészültség és a legnagyobb emberi rátermettség. Minden tudásunkat aktivizálni kell ahhoz, hogy motiválni tudjuk a gyerekeket. És néha ez is kevés.