TIHANYI LÁSZLÓ

 

GONDOLATOK A MAGYAR ZENEOKTATÁS

NÉHÁNY AKTUALITÁSÁRÓL*

 

T

alán legjobb, ha töredelmesen beismerem: mikor elfogadtam az előadás megtartására szóló felkérést, csak homályos elképzeléseim voltak arról, miről fogok beszélni. Viszont – ahogyan ezt zeneszerzőként, új művek megrendelésekor gyakran tapasztalom –, először mindig a cím kell megszülessen, ezért választottam ezt a sok lehetőséget nyitva hagyó címet. A másik, amit előre szeretnék bocsátani, hogy ez amolyan „posztmodern” előadás lesz: inkább kérdéseket fogalmaz meg, mint válaszokat ad, ezzel közvetve beismerve, hogy a mai magyar zeneoktatással kapcsolatban lényegesen könnyebb aktuális kérdéseket megfogalmazni, mint arra válaszokat adni.

 

Két tézissel kezdem.

1.        Valószínű, ha lenne nemzetközi „zenei PISA felmérés”, azon a magyar hallgatók nem szerepelnének jobban, mint a nyilvánosságra került egyéb témájú felmérésekben, azaz a magyar pedagógia jelenlegi mély szakmai és morális válsága a zenepedagógiában is jelen van.

2.        Kodály egykori, a hazai zeneoktatást megreformáló kiindulópontja ma is helyes és érvényes: a zenéhez való aktív, vagy passzív kapcsolódás – ha kiművelt ismereteken és az érzelmi azonosulás képességén alapul – örömforrás, a normális és méltó élet szerves része. Azonban az ehhez való utak folyton változnak, ezért a használandó módszerek is folyton változtatandók.

Természetesen mindkét tézis szubjektív, ezért vitatható, de a továbbiakat erre építem. Kérdéssel folytatom: melyek a zeneoktatás kodályi megközelítésének máig érvényes elemei és miket haladott meg az eltelt idő? A teljesség igénye nélkül néhány fontosnak tűnő elem a máig érvényesnek gondolt elemekből:

 

1. A teljes zeneoktatási vertikumra felépített, jól átgondolt koncepció szükségessége.

2. Igényes zenei anyag tanítása magasan képzett, igényes pedagógusok által.

3. Közismert, populáris zenei anyagra való támaszkodás (akkor: népzene) a kezdetkor.

4. Igény arra, hogy a magaskultúrához való kapcsolódás minden társadalmi csoport, réteg számára valós lehetőség legyen.

5. Az egész koncepció meghatározó eleme, hogy mi történik a zeneiskolákban.

 

Ugyanígy, néhány mára meghaladottnak tűnő, vagy időközben inaktuálissá vált elem:

 

1.        Az éneklésre, mint objektív adottságra való építés.

2.        A népzene kiemelt szerepe.

3.        A széleskörű ideológiai, politikai és társadalmi támogatottság.

 

Kiegészítésként ide kívánkoznak olyan jelenségek is, amelyek a Kodály halálától napjainkig tartó periódusban a gyakorlati alkalmazás során az eredeti koncepció ellenében hatottak. Példaként csak három közismert ilyen jelenség:

 

1.        Elmélet és praxis egyensúlyának végzetes megbomlása a zeneoktatásban.

2.        Bizonyos résztechnikák univerzálása és túldimenzionálása (pl. szolmizálás az egyetemen).

3.        Fontos zenei elemek háttérbe szorítása, olykor egyenesen negligálása az oktatásban (pl. ritmika).

 

Most a fenti 3 csoportból kiválasztott 4, egymással összefüggő elemről szeretnék részletesen beszélni: az aktuális elemek közül a populáris, közismert zenei anyagra való támaszkodásról a zeneoktatás kezdetekor; az inaktuálisak közül a tananyag éneklésre, illetve a népzenére való építéséről; a kontraproduktív jelenségek közül pedig az elmélet és a praxis egyensúlyának végzetes megbomlásáról.

          Kezdjük az énekléssel és a népzenével! Kodály koncepciójának kidolgozása és a gyakorlatba történt átültetése óta sokat változott az élet Magyarországon. Az éneklésre, mint objektív adottságra való támaszkodás valószínűleg már a kezdetekkor is problematikus volt. (Csak egy példa: dr. Ujfalussy József tanár úr mesélte, hogy a hagyomány szerint a Nyugatos értelmiségiek, amikor összejöveteleik során egy jót nevetni akartak, mindig Babitsot kérték meg, hogy énekeljen, állították, ember ehhez foghatóan mulatságosat még nem hallott.) Ráadásul a háborút követő évtizedekben lényegesen korábbra került a nemi érés, ezzel együtt a mutálás, ami elsősorban az általános iskola felső tagozatába lépő fiúk lelkesedését csökkentette az éneklés iránt. (Egy máig ható, személyes emlékemet hoznám példának. Zenei általános 6. osztályában, énekórán tanárnőnk az „Erdő mélyén” kezdetű kánont akarta megszólaltatni, és két lány osztálytársam mellé engem jelölt ki 3. szólamnak. Javában mutáltam, de még csaknem teljes terjedelmében megvolt a gyerekhangom is, viszont egyre élénkebben érdeklődtem több osztálytársnőm iránt is, minden alkalmat megragadva, hogy tetszhessek nekik. Belépéskor még nem volt baj, csak annyi, hogy azt az „új” hangomon, oktávval lejjebb énekeltem. Viszont amikor a 2., magas sornál átváltottam  a csicsergő gyerekhangomra, olyan spontán nevetés tört ki az osztályban, ami percekig nem akart szűnni. Képzelhetik, mit éreztem, amikor pont a zenéléssel – amelyet már akkor életreszóló hivatásomnak éreztem – váltam nevetségessé azok előtt, akiknek minden lehetséges módon a tetszését kerestem.) A lakosság döntő többsége ma már városokban él. Körükben egy ideig még sikerült mesterségesen fenntartani a népzenével való kapcsolatot, ez azonban fokozatosan háttérbe szorult a továbbélő táncházi mozgalomban, ahol már keményen meg kellett küzdeni a görög vagy ír konkurenciával. A beat-nemzedék megjelenése óta azonban a városi gyerekek gyakorlatilag nem hallgatnak, és nem énekelnek népzenét, csak ha az iskolai énekórán erre kényszerítik őket. (Ismét személyes példa. Egyik lányom 3. gimnazista, zenei tagozatra jár egy igen jó nevű gimnáziumba, igen jó nevű, sikeres énektanár tanítja. Nemrég segítségemet kérte egy népdal kívülről való megtanulásához. A népdalt egy 1958-as kiadású, Szőnyi Erzsébet neve alatt futó kiadványból kellett megtanulni, minden sora más kulcsban volt lejegyezve, hangterjedelme 2 oktáv plusz egy nagy terc volt. Azt hiszem, minden kommentár felesleges.) Természetesen lehet – és talán kell is – sajnálni, hogy a népzene a falusi életmóddal és népszokásokkal együtt veszt teret, de a folyamat legalább egy negyedszázada megállíthatatlanul tart, és megítélésem szerint a zenepedagógia végzetes hibát vét, ha erről nem hajlandó tudomást venni. (Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a népi kultúra ápolása az utóbbi időkben különösen problematikussá vált, amennyiben gyakran tűnik fel szalonképtelen, szélsőjobboldali ideológiákkal párosítva.) Összefoglalva: az idétlen, mutálós hangú kamasz legszívesebben nem énekel, ha mégis, legkevésbé népdalt. Az ebből adódó következtetéseket pedig le kellene vonni, amíg nem késő. Kodály bizonyára nem habozna. Kérdés tehát: mit énekeljenek a tanulók az iskolai énekórán, illetve énekeljenek-e egyáltalán? Mert ne feledjük: megtartandó, aktuális szempontnak neveztem, hogy kezdetekkor a tananyag közismert és populáris zenékre épüljön. Mielőtt azonban megkísérelnék erre bármilyen válaszfélét adni, még elidőznék kicsit elmélet és praxis egyensúlyának kérdésénél, mert ez is összefügg az eddigiekkel.

          A folyamat már a zeneiskolában elkezdődik, a középfokon felgyorsul, majd a felsőfokon tetőzik. Megkockáztatom a feltevést: valószínűleg nincs még egy ország, amelynek zenét tanuló fiataljai ilyen imponáló mennyiségű és minőségű zeneelméleti tudással rendelkeznének, mint a hazaiak. Megkockáztatom, valószínűleg nincs még egy ország, ahol ez ennél kevesebb hasznot eredményez a praxisban. Közismert, túlzó, de a lényegre tapintó megközelítésben ez úgy jelentkezik, hogy a hallgató bemegy az egyik tanterembe, ahol mindent megtanul egy adott zenetörténeti korszak életéről, szokásairól, alkotóiról, a másik teremben kiokítják ugyanezen kor zenéjének harmónia- és formavilágáról, egy harmadik teremben hallásfejlesztés címén áténekel néhány, ebbe a korba tartozó művet, majd az utolsó teremben fogja a hangszerét, és azon ujjrendet játszik, intonál, és hangot képez. De minden terem előtt – akár a vizes esernyőt – kint hagyja a folyósón mindazt, amit az előző termekben tanult. 30 éves pedagógiai pályafutásom alatt többször voltam tanúja akár a személyeskedő sértésig fajuló vitának zeneelmélet-tanárok és hangszeres tanárok között, amelyben kölcsönösen egymást vádolták szakbarbarizmussal és azzal, hogy a másik használhatatlan tudást ad át a növendékeknek. Annak viszont egyszer sem, hogy bármilyen fórumon megpróbálták volna átbeszélni, hogyan lehetne a külön-külön jó minőségű rész-oktatásból a lehető legnagyobb kölcsönös hatékonysági fokot legalább megközelíteni. Márpedig meggyőződésem, elsősorban ez az áldatlan állapot – elmélet és praxis egymást kiegészítő, harmonikus pozíciója helyetti konfliktusos viszonya – a felelős azért, hogy a magyar zenei élet máig a lehetőségeiből reálisan következő minőség alatt teljesít. Emellett azt is gondolom, elmélet és praxis között a zeneoktatás különböző fázisaiban más és más – és a jelenleg jellemző hazai gyakorlattól eltérő – az optimális arány. Az alsó fokon – legyen szó iskolai énekóráról, vagy zeneiskolai oktatásról – talán túlzott mértékű az elméleti rész, és – ne feledjük, kamaszokról van szó! – kevés figyelem jut az érzelmi azonosulás megteremtésére, pedig e nélkül semmilyen eredmény nem érhető el. (Ugyan mikor jut el a magyar zeneoktatás végre ahhoz a felismeréshez, hogy Mozart zseniális Varázsfuvolája a maga bonyolult szabadkőműves szimbólumrendszerével nem meseopera és nem gyerekeknek íródott? Hogyan várható el egy mai kamasztól, hogy érzelmileg azonosuljon vele, különösen, ha semmi fogódzót nem kap, hiszen a legfontosabbakról nyilván nem eshet szó, anélkül pedig a felnőttkor felé törekvő kamasznak nem marad belőle más, mint egy bugyuta mese, amit ő már rég kinőtt. Ezzel élesen szemben áll, hogy a nap 24 órájában minden lehetséges formában valósággal ráömlő, sokszor igen alacsony minőségű popzenében ez az érzelmi azonosulás soha semmilyen gondot nem okoz, és ehhez ráadásul semmilyen elméleti előtréning sem szükséges. Kell ennél nagyobb hendikep?)

          Ezek után nem halogatható tovább, hogy a feltett kérdésre – mit énekeljenek a tanulók az iskolai énekórán, illetve énekeljenek-e egyáltalán? – valamilyen válaszadással megpróbálkozzak. Először is, van egy enyhén demagóg megkerülési lehetőség is: tibeti mintára, ahogyan ott keresik hagyományosan az új dalai lámát, gyorsan találjuk meg Kodály reinkarnációját. Nehezen hagyom ki a kínálkozó, szellemesebbnél szellemesebb fordulatokat, amiket ennek továbbgondolása eredményezne, de megtartóztatom magam. Ha mégis a nehezebb utat választjuk, nem fogunk tudni megspórolni néhány igen kellemetlen kérdéssel való szembesülést. Mindenekelőtt ezt: ha Kodály helyesen járt el, amikor népszerű, populáris anyagra építette pedagógiai koncepcióját, és ez ma is aktuális, nem kellene-e – legalábbis kezdetekben – a popzenére alapozni a zenei alapelemek megtanítását, ahogyan ez számos skandináv országban történik? Mindenekelőtt sietek leszögezni, erre az én válaszom is nem, de nem azonosulok a magyar zenepedagógia heves, „elvi”-nek nevezett megfontolásokkal indokolt ellenkezésével. Elsősorban azért nem, mert meggyőződésem, hogy az „elvi” megfontolások mögött az országunkat mérgező szellemi tespedtség, a nyitottság és kreativitás teljes hiánya, valamint a bármilyen változástól való rettegés áll. Talán mégis van másik lehetőség is. Az általam ismert, jól működő európai zenekultúrák többsége praxisorientált. A zenét tanulni vágyókat a lehető legkorábban „bedobja a mélyvízbe”. Angliában a kezdő hangszeres kisgyerekeket beültetik a haladók és a tanárok közé, és utóbbiak vezetésével együtt játszanak, legtöbbször kollektív improvizációs játékokat. A zenetanuló kisgyerekben nem a leendő akadémikust, vagy akrobata-virtuózt, hanem azt a felnőttet keresik, aki minél hamarabb érez rá, milyen öröm egy hang megszólaltatása, különösen másokkal együtt, annál tovább lesz boldog és harmonikus ember. Eötvös Péter egyszer azt mondta nekem, ha neki kellene alsó fokon zenét tanítani, eleinte nem is gondolna másra, mint közös játékra, nem csak hangszerekkel, hanem bármilyen, hangkeltésre alkalmas eszközzel. A praxisból utólag levont elméleti tanulság talán jobban rögzülne, és jobban hasznosulna. Sokkal kevesebb egyéni óra és sokkal több közös zenei élmény talán jobban motiválná a gyerekeket. Hiszen Kodálynak igaza volt: a dolog az elején dől el. Az érzelmi azonosulás elérésére pedig radikálisan el kellene vetni – legalábbis a kezdetekkor – mindent, ami nem a lehető legközelebb van a mai korszellemhez. (Egy ideje már gondolkodom azon, hogy az elfogulatlan, fiatal fül számára a klasszikus funkciós zene talán nem más, mint a mai könnyűzene ósdi, poros változata, míg az ettől a harmónia- és dallamvilágtól élesen eltérő kortárs zene minden áthallás nélkül, egyenesen juthat el hozzájuk, akár érzelmileg is.) Persze, egy pillanatra sem gondolom, hogy a hazai zenepedagógus társadalom ne találná meg rekordsebességgel mindazokat az „elvi” kifogásokat, amelyekkel ezeket az ötleteket is lesöpörheti az asztalról.

          Végül, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ma nélkülöznünk kell mindazt a társadalmi-politikai hátszelet, amelyben Kodály vitorlázhatott előre. Ma változó a szélirány, és egyre többször fúj szemből. Az viszont a magyar zenepedagógus társadalom felelőssége, hogy behúzza a vitorlákat, bebújik a ponyva alá és a kedvező szélre vár, vagy aktívan manőverezni kezd, hátha úrra tud lenni a habokon. Mert lehet, hogy mire megjön a jó szél – ha egyáltalán megjön – már nem lesz kinek művészi zenét tanítani Magyarországon.

 

 



* Elhangzott a Zenetanárok Társasága „Történelmi ívek a magyar zenepedagógiai gondolkodásban” c. két napos konferencia második napján, 2009. IV. 5-én.