„A Muity egy márkanév”

 

Rangos állami kitüntetésben részesült egy zenetanár, 
aki egyben szakszervezeti vezető is
 
M

uzsikusok, zeneszerető emberek generációit nevelte fel pályája negyvenegy esztendeje alatt Jakabné Muity Mária. A tanításról még akkor sem mondott le, amikor már komoly pozíciót töltött be a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetében. A zenepedagógusok az ő munkájának is köszönhetik, hogy a zenetanárok ugyanolyan fizetést kapnak, mint a közismereti tárgyakat oktató pedagógusok. Jelenleg azért küzd, hogy az osztályfőnöki pótlékot a főtárgy-tanárok is megkaphassák. Az MZTSZ Zenepedagógusi Tagozatának elnöke, Jakabné Muity Mária ma is hihetetlen energiával harcol, hogy segíthessen a területet érintő problémák megoldásában. Nem ismer lehetetlen ügyet. Nem csoda hát, hogy eddigi munkájáért 2010. március 15-én átvehette a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztjét.

– Tényleg nagyon örültem neki – meséli Jakabné Muity Mária – s egy ilyen elismerés még több energiát ad a folytatáshoz, a további munkához.

– Talán Ön az egyetlen, aki bár komoly szakszervezeti vezetői posztot kapott, mégsem mondott le a pedagógusi pályáról, s párhuzamosan művelte a két hivatást. S most, még nyugdíjasként is dolgozik zeneiskolájában...

– Nagyon korán eldöntöttem: tanítani fogok. Úgy éreztem, tudásomat megfelelő módon át tudom adni a gyermekeknek, így a tanári pálya mellett döntöttem. Egyébként későn, tizenegy évesen kezdtem zongorázni, nem volt muzsikus a családban, az én generációmban azonban már vagyunk néhányan... Matematika-fizika tagozatos gimnáziumban érettségiztem. S mivel a zongorát alapfokon végeztem először, az újpesti 8-as számú körzeti zeneiskolában, így először hiába próbálkoztam a felsőfokkal... Egy éven keresztül dolgoztam orvosírnokként, majd segédelőadóként a statisztikai hivatalban (ezt a feladatkört kimondottan nekem találták ki). De közben sokat gyakoroltam, s a másodszori próbálkozásom már sikerrel járt. 1969-ben diplomáztam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Miskolci Tagozatán, mint zongora-szolfézs-énektanár. (Laczó Zoltán volt a tagozat akkori vezetője.) Azért választottam ezt a várost, mert unoka­testvérem, Hegyi Ildikó – aki a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának koncertmestereként muzsikált –, az ottani szakközépiskolában tanított. A főiskola tanári karának tagja volt Reményi János és Friedrich Józsefné is, akiktől rengeteget tanultam. Iza néni remekül oktatta a gyakorlati tanítást, olyan mintaórákat tartottunk, hogy csodánkra jártak. Nagyon szép időszak volt. A zenei általánosban pedig Gajdos Edit volt a gyakorlati tanítás vezetője.

– Három szakon végzett...

– Nem akartam egyszakos lenni. S tényleg remek korszakot jelentettek a főiskolai évek. A zenében éltünk, napközben órák, este koncertek... Nagyon szép időszaka volt az életemnek.

– S ahogy végzett, rögtön sikerült ahhoz az iskolához szerződnie, ahol már negyvenegy éve dolgozik.

– Szerencsém volt, mert abban az időben, a diploma megszerzése után egy ideig még vidéken kellett volna dolgozni. Viszont egy véletlen találkozásnak köszönhetően ajánlottak Takács Istvánnénak, aki a mátyásföldi zeneiskolának volt az igazgatónője. Így aztán 1969. szeptember 1-jétől a XVI. kerületi zeneiskola pedagógusa lettem, s az is maradtam egészen mostanáig... s már akkor is lelkesen részt vettem a különböző feladatokban, ha kellett a kórussal foglalkoztam, de ha úgy hozta az élet, akkor éneket tanítottam az általános iskolában.

– A szakszervezet is hamar felfedezte az aktív munkaerőt...

– Akkoriban mi már főiskolásként beléptünk a szervezetbe. Amikor az igazgatónő, Takács Jutka látta, mekkora szám van, felkért, legyek szakszervezeti titkár az iskolában. Amikor ezt javasolta a tagságnak, megtiszteltetésnek éreztem a felkérését. S bár gondolkodási időt kértem, a döntést követően már örömmel vetettem bele magam a munkába. Ekkoriban kezdtem járni a Városligeti fasorban lévő szakszervezeti irodába. Részt vettem továbbképzéseken, s akkor volt vezetője szakszervezetünknek Balázs Ferencné, Ibi. Az én elődöm ebben a pozícióban Péczeli Emmi volt, hozzá jártunk fővárosi titkári értekezletekre, s tőle kaptunk részletes tájékoztatást jogszabályokról, a szakszervezeti munkáról. Nagyon sokat tanultam tőle. S aztán, amikor ő más feladatot kapott megürült ez a poszt. Több jelölt is volt rá, de senki nem bizonyult megfelelőnek. Ekkor hívtak be engem.

– Könnyen ráállt?

– Jó, jó mondtam, hiszen a területemet tényleg sikeresen képviseltem, de ez itt sokkal összetettebb, bonyolultabb feladatot jelentett. S ekkor kötöttem ki, hogy csak azzal a feltétellel vállalom, hogyha részben megtarthatom a pedagógusi munkámat is. Fontosnak éreztem, hogy a zenéből se essek ki. Így hetente kétszer fél napot tanítottam. Mindez 1984-ben történt. Be kell valljam, azért tartottam ettől az új megbízatástól. S aztán elkezdődött a betanítás, meg kellett tanulni mindent, az itteni összetett munkát, a jogszabályok értelmezését, a hivatalos levélváltást, az emberekkel való bánásmódot. Nagyon sokat köszönhetek Ibinek, mert mindent, amit tudott, megpróbált átadni, s aprólékosan átvette velem az összes részletet.

– Ennek a munkának emellett az is része, hogy a szakszervezet jelentőségét, munkáját a tagságban is tudatosítani kell...

– Van, hogy megkérdezik tőlem, mit is csinál a szakszervezet? Annyit szoktam válaszolni, hogy mindössze annyit, hogy be tudsz menni a termedbe, s le tudsz ülni tanítani... Amikor elkezdtem szakszervezeti vezetőként dolgozni, az első sikert az jelentette, hogy elértem, a zeneiskolai tanárok is ugyanannyi fizetést kapjanak, mint a közismereti tárgyakat oktató pedagógusok. Nagy elánnal kezdtem neki, kaptam is érte a fejemre a hivatalos szervektől, de azt mondogattam, hogy ez mégiscsak lehetetlen, hogy kevesebb a fizetésük, hiszen ugyanolyan diplomát kapott minden tanár. Ez 1985 táján történt. Tudtam, hogy igazam van, és sikerült elérnem, hogy a dr. Mezei Gyula főosztályvezető is támogasson. Ő a Fővárosi Tanács Művelődésügyi Főosztályának a vezetője volt. Persze sokat segített Zelinka Tamás is, aki ebben az időben ennek az osztálynak volt a munkatársa. Eleinte ugyanis az jelentette a gondot, hogy a zeneoktatás nem volt része az akkor hatályos oktatási törvénynek, s az azonos jogokhoz ez nagyon lényeges lett volna. S akkor született meg egy utasítás, amely alapján ez a különbség fokozatosan megszűnt. Persze a tanácsok nem nagyon örültek ennek, hiszen anyagi fedezetet nem kaptak, saját maguknak kellett a többlet-pénzt kigazdálkodniuk...

1986-ban említette először az új oktatási törvény a zeneiskolát mint „iskolát”, és azután, 1993-ban született meg az az oktatási törvény, amelyben már mint oktatási intézmény is szerepelünk. Ettől kezdve pedig megindult a harc évről évre a normatíváért is... Amikor a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének dr. Gyimesi László lett a vezetője, a pedagógiai területtel továbbra is én foglalkoztam (természetesen kérve az ő véleményét és segítségét). Nagyon jól tudtunk-tudunk együtt dolgozni, sokat tanultam a tárgyalási stílusából. Laci remek diplomata, s meggyőzött engem is, hogy néha sokkal többet lehet elérni a higgadt nyugodt tárgyalási stílussal, mint azzal a faltörő kos metódussal, ahogy én gyakran dolgozom...

Voltak azért nehézségek is ebben az időszakban...

– Ilyen volt például, amikor társművészetekkel kezdtek el a zeneiskolák foglalkozni, hiszen a különböző művészeti ágak oktatásának más személyi és tárgyi feltételei vannak. Abban, hogy a művészeti oktatás képviselőinek egy idő után – bizonyos tekintetben – sok problémával kellett megküzdenie, abban néhány, nem a jogszabályoknak megfelelően működő „művészeti iskolának” is komoly szerepe volt... Lacival együtt komoly számításokat végeztünk, hogy mi a reális támogatási összeg mint egyéni, mint csoportos oktatási területen. Persze a sok bírálat „eredményeként” a normatíva is csökkent, nagyon nehéz helyzetbe hozva ezzel a zeneoktatást. A művészeti iskolák minősítési folyamata volt az, ami a művészeti iskolák megítélését – fenntartói körökben – ismét kedvező helyzetbe hozta. S fontos eredménynek tartom, hogy sok éve reprezentatív szakszervezet vagyunk, bármilyen kérdésről van szó, nélkülünk nem lehet dönteni. A közoktatási érdekképviselet lényeges szereplői lettünk, érdekképviseleti munkánkat a szaktárca is fontosnak tartja, az oktatási törvény előkészítésében és a területet érintő összes jogszabály megalkotásában is részt veszünk. Nagyon jó kapcsolatot ápolunk a többi, oktatást képviselő szakszervezettel is

– S egyesek szerint Ön már márkanévvé vált...

– Egy rendezvényen az egyik kedves, új kolléga kérdezgette, hogy ki az a szőke, folyton nyüzsgő nő. Erre az egyik iskolaigazgató azt felelte: ő a Muity Mari, s ez már bizony egy márkanév... Ezt a történetet azóta is gyakran emlegetik. Hát az a több mint negyedszázad, amelyet ezen a területen töltöttem, sok mindenre megtanított, nehéz nekem ezen a területen újat mondani. Úgy vélem, azért is hatékony a munkám, mert nem szakadtam el a pedagógusok mindennapjaitól. Azáltal hogy ma is tanítok, pontosan tudom, mi történik az iskolákban, melyek a mai zenetanárok napi problémái. S most is fontos számomra, hogy képviseljem a kollégák érdekeit, harcoljak azért, hogy a lehető legjobb körülmények között dolgozhassanak. Hiszen azt a legkönnyebb kihúzni, megszüntetni, ami nem kötelező... S a művészeti oktatás ilyen. Mindig el kell fogadtatni magát a területet is, s ez nem egyszerű harc. Pedig kutatások igazolták, hogy azok a gyerekek, akik zenét tanulnak, más területen is sokkal jobban teljesítenek....

– Azért az eddigi eredmények azt jelzik, sikerrel védi a területét...

– Gyimesi László főtitkár úr és az én munkámat azért veszik mindig komolyan – ezt több kormány alatt is igazoltuk –, mert tényekkel tudjuk alátámasztani az állításainkat. Tényleg a munkánkkal bizonyítottuk, komolyan kell venni bennünket és az általunk képviselt területet is. Amikor 1993-ban megszületett az a törvény, amelyben a zeneoktatás is helyet kapott, azt gondoltam hátradőlhetünk, ennél többet nem tudunk tenni. Tévedtem. Minden évben meg kell védeni az eddigi eredményeket, minden évben újra kell kezdeni... A mai fiatalok közül kevesen vállalják ezt a munkát, hiszen az első kérdésük az, hogy mindezért mennyit fizetnek... S a ráfordított energia jóval több, mint a haszon... Hinni kell azonban abban, hogy az ember tud segíteni. Amíg lehet, addig harcolok. Hol azért, hogy a kitüntetések közül minél többet kapjon meg zenepedagógus, hol pedig azért, hogy a főtárgy-tanszakosok is kapjanak osztályfőnöki pótlékot. Néhány helyen – már ebben is – sikerrel jártam...

 

Réfi Zsuzsanna