Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

SCHUMANN: VASÁRNAP REGGELI FÉNYBEN

– A költő szerelme ciklusból

Mulasztás terhel. Jóllehet zenei éremművészeti elemző sorozatunk nem törekszik a szóba jöhető művek, mesterek teljességének felmutatására, sőt, objektivitást kifejezni célzó arányokra sem, joggal vetheti szememre bárki, hogy Robert Schumann dalköltészetéből eleddig egyetlen darabot sem boncolgattunk. Álljon hát itt a Dichterliebe (A költő szerelme) 12-ik dala: Am leuchtenden Sommermorgen. Magyar fordítását a Tavaszi vágyakozás címen nemrég megjelent kötetből idézem, amely a német nyelvű dalirodalmat Beethoventől Hindemithig tartalmazza kétnyelvű kiadásban, az eredetihez Hárs Ernő kitűnő műfordításait párosítva, s amelynek ekképp ott a helye énekeseink, zenetanáraink, sőt, zenekedvelőink széles körének polcain egyaránt.

Vasárnap reggeli fényben

járom a kertemet,

suttogva beszélnek a szirmok,

s én némán lépdelek.

Suttogva beszélnek a szirmok,

tekintetük szomorú:

húgunkra ne neheztelj,

te sápadt arcu fiú!

Az előző dal után tercrokonnak ható indítás Gesz-dúrt sejtet, annak is első fokú mellékdomináns szeptimét. Előbb a basszushoz közeli oktávban, majd eggyel följebb emelve sóhajtja e harmóniafelbontást, amelyet a kottából olvasva különös lejegyzés tűnhet szemünkbe. Gesz–B–Desz–Fesz helyett ugyanis Gesz–B–Cisz–E áll. Azt, hogy ez terckvart szerkezet, nem halljuk, azt viszont igen, hogy a második ütemben a dal hangnemének, B-dúrnak a dominánsa szól (I. kvartszext, majd V. szeptim). Ezáltal pedig érthetővé válik, hogy a különös nyitótaktus Cisz–E-je a kvartszext D–F-ének kromatikus előkészítője volt. A háromszorosan alterált II. fokú terckvart anatómiai elemzése szükségtelen, a hatás bármilyen összhangzattani olvasatban ugyanaz: váratlan, távoli, szinte ezotérikus hangzatok ködén át érkezünk a „vasárnap reggeli fénybe”. A harmóniai „elvarázsolt kastélyból” kilépve egyszerűnek tetsző közlésben találjuk magunkat az első két verssor zenésítésekor. Ugyan mi is lenne megfoghatatlan azon, hogy „vasárnap reggeli fényben járom a kertemet”? A 6. ütem második felében mégis újra átlibben a színen az imént taglalt akkordfelbontás. Talán mert „suttogva beszélnek a szirmok”. A 8. ütem második felén ugyanezt a hangzatot halljuk, de immár egyértelműen lejegyezve H-dúr domináns szeptimeként. Az enharmónia tudatában Schumann megengedheti magának, hogy az énekszólamot mintegy más hangnemben írja le, mint a zongorát, így tér ki a Cesz irányába, ami hangzásra egybeesik a H-val. A 10–11. ütemben pedig visszamodulálhat B-dúrba. A második versszak ugyanazzal a kísérettel kezdődik, amelyet az elsőben megismertünk. A 16. ütem I. fokú mellékdomináns szekundakkorddal lépne tovább, de az eredeti hangzat kvintjét fölemeli Schumann. Így megint valószínűtlen hangzást hoz létre, amely e Fisz hang révén G-dúrra oldódik. A VI. fokú mellékdomináns hangneme és a lassúbb tempó kijelölése a megszólító idézet akusztikus kulisszáját teremti meg. A „böse” (haragos) szót bitonalitással festi: a basszusban a G tonika marad, fölötte azonban a G-hangnem domináns szeptimének felbontása szól. A dal tetőpontja a „du trauriger, blasser Mann” (szomorú, sápadt ember) keserű jelzős szerkezete. A szomorúság a G tonalitás mollá lehajlásában ölt kifejezést. A „blasser” szónál kapjuk meg a darab elejétől vizsgált, „a képbe nem egészen illő” akkord jelentését: itt ugyan már Desz-ként jegyzi le a korábbi Ciszt, ez a hangzat voltaképp kezdettől a sápadt férfit vetítette elő. (További elméleti búvárkodással itt már IV. fokra vezethetjük vissza az akkordot: emelt alapú moll szubdomináns IV. kvintszextnek nevezhetjük, amely alaphangnemünk, a B-dúr V. fokára oldódik.)

Eddig tartott Schumann dalköltészete. Innen valami más következik: a dalon túli költészet. Zenésítendő szöveg már nincs, emésztendő tartalom annál inkább. Ott áll előttünk a szomorú, sápadt férfi. A művész empátiája csendül ki a zongoraszóló tíz üteméből. Az eddig hallott aláomló harmóniafelbontások velünk maradnak, de a 23. ütemtől halványan beszüremkedik egy skálamenetben felfelé kúszó pentachord ellenpontja. Bátortalansága a súlytalan tizenhatodokon való továbblépésekben is megnyilvánul. Kettőnél többször nem is „kísérletezik”. Végül kétütemes domináns orgonapont vezet a kis oktávba szűkülő záróakkordhoz.

Vajon dalt hallottunk? Vagy zongoradarabot, amelyhez elrecitálta valaki a tartalmat?