NÉMETHY ATTILA

 

TŰNŐDÉSEK A IV. NEMZETKÖZI BARTÓK BÉLA

ZONGORAVERSENY ÜRÜGYÉN…*

 

 

A

ki a magyar zenei életet figyelemmel kíséri, az jó néhány éve – sőt évtizede – arról olvashat, hallhat, hogy válságban van a zeneoktatás! Minden „hozzáértő” úton-útfélen Kodály Zoltán szavait citálja, és teljes joggal mondja, hogy valamit nagyon elrontottunk! Elrontottunk? Kicsoda? Mi??? 

          Talán inkább a kultúráért felelős bürokrata minisztériumi és önkormányzati döntéshozók, akik hosszú ideje szinte lehetetlenné teszik, tették egy zenetanár munkáját, betarthatatlan követelményeket támasztanak, a teljesen felesleges adminisztrációra helyezik a hangsúlyt, nem a nevelésre, oktatásra. A központba a papír, a „szent papír” került, a jogszabályok dzsungelének összes kiskapujával, átgondolatlanságával. A tanároknak a kitöltendő – néha a nevetségesség határát súroló – kérdőíveket olvasva általában Max Reger esete jut eszembe, aki egyszer egy kritikusának ezt írta. „Kedves Uram! Lakásom legkisebb helyiségében ülök. Előttem az Ön kritikája. Nemsokára mögöttem lesz…”

          De nem ez a lényeg. A lényeg, hogy a sorban az utolsó még most is a gyerek, és a gyerek érdeke. Az első pedig az adminisztráció! Minek is tanuljon zenét egy gyerek? Ja, persze, azért mert a zene többé, nemesebbé és jobbá teszi! Mert felnőtt korában vissza fog kérdezni; „Anyu, apu, miért hagytátok, hogy abbahagyjam a zongorázást, gitározást, zenélést? Legszívesebben most, felnőtt fejjel beiratkoznék valahová, mert hiányzik a zene!” De jelen pillanatban gyermekünk a legnagyobb lelkesedéssel nekikezd a zenetanulásnak és odajut, hogy ha megkapja 15-20 év tanulás után a diplomáját – a mostani rendszerben – nem tud vele mit kezdeni, hisz alsófokú oktatásra sem jogosítja. Semmire nem jogosítja! Van egy szép keményfedelű papírja, amit nem tud használni a lakás legkisebb helyiségében sem. (Már ha van lakása, és nem a szüleivel él együtt — jó esetben…)

          Nincs min csodálkozni tehát, hogy csökken a zenetanulási kedv, a szülő más egyéb „hasznos” dologra íratja be amúgy is túlterhelt gyermekét, hiszen csak a vak nem látja, hogy ezen a pályán nem fog tudni megélni a gyerek. Így aztán előbb-utóbb nem lesznek olyan lelkes tanítók, akik az ország legeldugottabb zugaiban is – éhbérért, a megbecsülés teljes hiánya mellett – oktassák majd a muzsika szeretetére gyermekeinket. Pedig Kodály Zoltán megmondta, hogy sokkal fontosabb, hogy „ki a zenetanár Kisvárdán, mint az, hogy ki az Operaház Igazgatója.” Miként legyenek zeneileg művelt gyermekeink, miközben lassan elfogy a zenét tanuló gyermek, és nem lesz tanár, aki tanítson?! Ördögi kör!

          Mielőtt még a szegedi versenyről írnék, egy örömteli gondolatomat megosztanám a kedves olvasóval, ami szervesen kapcsolódik mostani okoskodásomhoz. Márciusban részt vehettem a XII. Országos Nyíregyházi Zongoraverseny zsűrijének munkájában. Eddigi logikus és valós panaszkodásom ellenére egészen fantasztikus színvonalat produkáltak a kis muzsikusok és felkészítő tanáraik. Úgy látszik – válság ide, bürokratizmus oda – a tehetségekkel, a lelkesedéssel mégsem lehet kibabrálni. Van utánpótlás, nem is akármilyen! Egy oktatónak, vagy a zeneművészet jövőjéért aggódó embernek ezt leírni, a legnagyobb boldogság!

          Közvetlenül a nyíregyházi verseny után – szokás szerint Bartók Béla születésnapja környékén – kezdődött a szegedi muzsikus-találkozó. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy mind a négy eddig megrendezett Bartók Béla Nemzetközi Zongoraverseny zsűrijében részt vehettem. Közvetlenül láttam, hallottam, tapasztaltam a színvonal alakulását. Az első verseny után még korántsem volt biztos, hogy a nemes kezdeményezés életképes lesz. Aztán szép lassan a szegedi verseny nemzetközi rangot szerzett magának. Idén már Chile, Japán, Szerbia, Olaszország, Románia, Kína és Szlovákia fiatal tehetségei is képviseltették magukat. A háromfordulós megmérettetésen az elődöntőben és a középdöntőben szóló műveket, a döntőben pedig – amelyen Gyüdi Sándor vezényletével a Szegedi Szimfonikus Zenekar is közreműködött – egy versenyművet kellett előadniuk a pianistáknak.

          A műsort a jól bevált recept alapján állították össze a szervezők. Olyan műveket kellett játszania a versenyzőknek, amelyeket Bartók Béla is gyakran műsorra tűzött. Bartókot Szegedhez szoros kapcsolat fűzte. Budapest és Pozsony után ez volt az a nagyváros, ahol legtöbbször megfordult. 1906 és 1939 között összesen 11 alkalommal adott hangversenyt. Első vidéki zeneszerzői estjét is Szegeden tartotta. Scarlatti, Debussy és Liszt művei mindig fontosak voltak számára. A három kiváló zeneszerző zongoradarabjai mellett minden fordulóban kellett Bartók Béla műveiből is válogatni. Idén újítás volt, hogy egy kortárs zeneszerző, Madarász Iván - erre a versenyre komponált - zongoradarabját is meg kellett szólaltatni a középdöntőben. Féltünk tőle, hogy ez visszariasztja a résztvevőket, de tévedtünk! Nagyon szívesen és – a versenyt jelenlétével megtisztelő komponista véleménye szerint is – nagy hozzáértéssel szólaltatták meg a ritmikailag komplikált Tetrafóniát.

          A zsűri minden tagja egyetértett abban, hogy ugrás-szerűen nőtt a szegedi verseny átlagszínvonala. Tehetséges pianisták kitűnő produkciókkal lepték meg a közönséget. Mind a 27 induló becsülettel felkészült. Úgy gondolom, aki nem jutott tovább a középdöntőbe, annak sem kellett szégyenkeznie, mert ilyen teljesítménnyel a két évvel ezelőtti versenyen továbbjutottak volna! Egyetlen „rossz” produkciót sem hallottunk. Akik nem jutottak tovább, azért estek ki, mert náluk komplexebb, kerekebb előadásokkal találkoztunk. A középdöntőbe 12 fiatal művész jutott, a döntőben pedig hatan játszhattak. A fináléra kicsit elfáradtak az ifjú zongoristák. Nem lehet csodálni. Az anyag nagy, és pár napon belül háromszor is csúcsformában kellett lenniük. Rutin hiányában ez nagyon nehéz és megterhelő feladat.

          A követelményeknek a legjobban Szokolayné Szőke Diána tudott megfelelni. Mindhárom fordulóban egyenletesen magas színvonalon zongorázott, és ez még a gálakoncertre is igaz volt, ahol már a boldogság vagy épp a csalódottság miatt gyakran „kiereszt” egy-egy pianista. A nemrég diplomázott Szőke Diana zeneileg, technikailag egyaránt kiforrott művész, aki minden belső tartalékát mozgósítani tudta. Aki végighallgatta a verseny minden fordulóját, biztos egyetért azzal, hogy megfelelő helyre jutott a Bu­da­pes­ti Zon­go­ra­sza­lon tu­laj­do­no­sa, Rák Csa­ba ál­tal föl­aján­lott Kawai pianinó, a verseny fődíja. (A versenyen egyébként a Zongoraszalon jóvoltából egy nagyszerű Bösen­dor­feren muzsikálhattak a pianisták.) Szerencsére idén – szemben az előző versennyel – teljesen egyértelmű volt a győztes személye, nem kellett vitatkozni az első díj megosztásáról, ami egy hangszer esetében ugye lehetetlen…

          A második helyet a Csíky Boldizsár – Erkel-díjas zeneszerző – által vezetett zsűri megosztotta: két szerbiai ifjú magyar hölgy, Görög Enikő és Utasi Noémi osztozott a díjakon. Mindketten nagy reményekre jogosítanak, elmélyült és technikailag kiválóan felkészült zongoristák. A harmadik díjat is megosztotta a zsűri, melynek tagjai: Felicia Stankovici zongoraművész, a Temesvári Vest Egyetem Zenei Fakultásának professzora, Körmendi Klára Liszt-díjas zongoraművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára, Dr. Kerek Ferenc, Liszt-díjas zongoraművész, a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar Dékánja, és a sorok írója, Némethy Attila.

          Rebeca Omordia számomra az egész verseny talán a legérdekesebb egyénisége volt. Sajnos a döntőben Liszt Ferenc Esz-dúr zongoraversenyével meggyűlt a baja, mint ahogy az addig nagyszerűen teljesítő Szabó Marcell is kicsit elfáradt. Nála is több pontatlanság becsúszott Liszt nehéz versenyművének előadásába. A Hallgatói Önkormányzat által a legjobb szegedinek felajánlott díjat Boleman Kata kapta.

          Meg kell még említeni Rinaldo Zhok nevét. A rendkívül szimpatikus olasz zongoraművész a szólófordulókban nagyon magas színvonalon játszott, Bartók Béla III. zongoraversenye azonban kifogott rajta. Ő sem játszott rosszul, de a hangok megszólaltatásán túl nem tudott mit kezdeni a versenyművel és a zenekarral is ő találta meg legnehezebben a közös hullámhosszt. A zsűri több szóló-hangverseny meghívással jutalmazta, bár díjat nem kapott.

          A versenyre nagyon sokan ajánlottak fel különdíjakat, koncertmeghívásokat. A résztvevők a díjkiosztó után megkoszorúzták Bartók Béla szobrát szülővárosában, a romániai Nagyszentmiklóson, majd gálahangversenyt adtak a Nákó Kastélyban. Folytatódott tehát a szép hagyomány – hála a több tucat támogatónak. Közülük feltétlenül meg kell említeni a Budapest Zongoraszalon, a Nemzeti Kulturális Alap, Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata, és a Szegedi Tudományegyetem nevét. De kivette a részét a Pro Bartók Társaság, és a Nagyszentmiklósi Önkormányzat is, valamint több tucat szervezet, magánszemély.

          A Szegedi Zongoraverseny beérett, nagykorú lett és minden várakozást felülmúlt! Az események alakulásáról hosszabb összefoglalót készített a Szegedi Televízió is. Kitűnő volt a szervezés, senki nem panaszkodott, hogy rossz a szállás, vagy nem tud eleget gyakorolni. Éppen ezért megbecsülendő az a hatalmas munka, amit dr. Kerek Ferenc és a SZTE Zeneművészeti Karának összes munkatársa elvégzett. Köszönet a támogatóknak, a szponzoroknak, a díjakat felajánlóknak és mindenkinek, aki valamit tett ezért a versenyért.

          Biztos vagyok benne, hogy – szerencsére – az ötödik zongoraverseny még nagyobb fejtörést fog okozni a szervezőknek, hiszen egyre többen jönnek majd el, mert terjed a híre, hogy itt Szegeden komolyan veszik Bartók Béla szellemiségét és nívós megmérettetésnek lehetnek részesei.

 


* A IV. Nemzetközi Bartók Béla Zongoraverseny 2010. március 23–28. között a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának Fricsay Ferenc Hangversenytermében került megrendezésre.