A ZSŰRI ÖSSZEKACSINT

 

Várdai sikere a huszadik zsolnai fesztiválon

 

Ü

nnepi esték helyszíne tavaszonta Zsolnán a Fátra Művészetek Háza. Ott rendezik a Közép-Európai Zenei Fesztivált, amely immár évek óta csak nevében kötődik a régióhoz, hiszen a fellépők az egész kontinensről érkeznek. A szólisták mind, a karmesterek pedig többségükben az előző néhány év nemzetközi zenei versenyeinek 35 éven aluli győztesei. Ez szavatolja a színvonalat, s mivel a tehetségüket már többszörösen igazolt fiatal zenészek a jövő nagy nevei, a fesztivál rangját is.

          Ünnepi volt az idei Stredoeurópsky Festival Koncertného Umenia, hiszen huszadik alkalommal került megrendezésre. A jubileum mintegy gálakoncertté avatta a záróestet.

          A fesztivál különlegessége: öttagú nemzetközi zsűri hallgatja a műsort, s a versenygyőztes fiatalokat újabb „versenybe küldi” egymással: a hét végére A zenekritikusok díját ítéli oda „legjobbjuknak”. Két különdíj teszi árnyaltabbá a rangsorolást: a Prágai Tavasz koncertmeghívása a következő évre illetve – idén először – a Pozsonyi Rádió adta fellépési lehetőség. Immár sokadik éve veszek részt a zsűri munkájában, amelyben idén két cseh, egy lengyel és egy szlovák kollégával igyekeztünk almát körtével összevetni. Hiszen hárfástól zongorás trióig, gordonkástól vonósnégyesig kellett összehasonlítanunk zenei és hangszeres tálentumot. Szerencsére nem szabályos verseny ez: itt a zsűri egy pillanatra sem esik abba a kényszer szülte hibába, hogy melléfogásokat, botlásokat keressen a pontozásos sorrendteremtéshez, hanem kizárólag az értékek alapján lépdelteti a résztvevőket az ítész-grádicson. A résztvevők nem a tanítványaink, legföljebb nemzeti elfogultság befolyásolhatna bennünket, azon viszont valamennyien túllépünk. Ennek köszönhetően évről-évre megéljük, hogy jó (netán kevésbé jó) produkciók között egyszerre csak betoppan egy kimagasló. Akkor egymásra nézünk, s bármilyen különbségek válasszák is el zenei ízlésünket, stiláris felfogásunkat, tekintetünkkel egyöntetűen igazoljuk: ami éppen akkor szól, más valuta, mint a többieké. (Ilyenkor gondolkodhatunk el azon, milyen különbség van verseny és verseny illetve azok díjazottjai között...)

          Tavaly effajta felismerést, ráismerést, igazgyöngy-megcsillanást kínált a bolgár ütőhangszeres, Vaszilena Szerafimova. Izgatottan vártam a díjjal járó idei félestnyi visszatérését: vajon most is olyan elementáris hatása lesz-e? Az volt. A tavalyi zsűri elnökeként idén én adtam át neki a díj tárgyi elemeit, s éppen ezt a felfokozott várakozást emeltem ki, amelyet mostani játékának a múlt évit idéző fényes muzikalitásával, funkcionálisan artisztikus mozgásával, a marimbát az érintés finom differenciáltsággal azokra a percekre a hangszerek királynőjévé emelésével teljesített be.  

          Minden évben van magyar résztvevő, nemegyszer győztes is akadt közöttük (Bogányi Gergely 1998, Kelemen Barnabás 2007), a Prágai Tavasz pedig 2008-as fesztiválszereplése nyomán Miksch Adriennt fogadta. Az idei magyar, Várdai István a Szerafimova jutalomjátékát követő félidőben lépett színre. Sosztakovics I. gordonkaversenyét, ezt a sportteljesítménynek is beillő, szmokingban különösen nehezen játszható, kimerítő, de nem üres virtuozitásban kimerülő darabját szólaltatta meg. Furcsa pillanat volt, amikor csellózni kezdett. A bolgár ütős hatása alól még nem szabadultunk, az est olasz karmesterével, Francesco Angelicoval nagyon elégedettek voltunk. Kíváncsian vártam, ilyen sziporkában nem tompulnak-e az érzékek, vajon mikor érkezik a pillantás, amely igazolja, tisztában vannak Várdai kivételes tehetségével. Az első frázis után bekövetkezett, majd a mű végén nem győztem bezsebelni a nemcsak kiváló, de rokonszenves művészhez a honfitársnak szóló gratulációkat. A ráadásként előadott két Bach szvittétel között Ivan Herman polgármester a legfiatalabb résztvevőt köszöntő oklevelet adta át Várdainak, de sejtettem, követi azt még nem a születési évszámot „elismerő” további is.

          Mivel az utolsó két hangverseny idén nem képezte a „versenyző” szakasz részét, a szokottnál kicsit kisebb számú, de az utóbbi évek átlagánál erősebb volt a mezőny. A színfalak mögötti szereplőként Eyjafjallajökull nagy súllyal vett részt a program szerkesztésében: az Európa mumusává vált izlandi vulkán repülést gátló hamuja több eredeti meghívott Zsolnára utazását tette lehetetlenné, s tartotta szüntelen stresszben a fesztivál remekül működő szervezőit. Így is elégedetten hallgathattuk a német ATOS Triót Beethoven Hármasversenyében, a cseh Bennewitz Vonósnégyes igényes Janáček és Bartók produkcióját, a francia Emmanuel Ceysson makulátlan technikájú, zeneileg érzékeny, a rokokótól a 20. század elejéig ívelő hárfázását, a fesztiválon immár másodszor szereplő szlovák Dalibor Karvay magabiztos hegedülését, amely azonban ezúttal nem ideálisan találkozott Vivaldi A négy évszakával és a svájci Francesco Piemontesit egy Mozart-zongoraverseny protagonistájaként. Az ATOS-szal a Brnói Cseh Virtuózok, Karvayjal és Piemontesivel a Camerata Salzburg lépett föl (a Vivaldi-előadás ódivatúsága alighanem az ő számlájukra is írható), Szerafimovát és Várdait a Zsolnai Szlovák Sinfonietta kísérte. S lám, mit tesz egy jó karmester: a helyi együttes felnőtt a számára szokatlan, méretét is meghaladó feladathoz, a kényes pontokon is helytálltak muzsikusai. Nem csoda, hogy ez az este tarolt: a kritikusok díját – s vele a jövő évi zsolnai visszatérést – Angelico nyerte el. Várdai István a – számára talán hasznosabb – Prágai Tavasz különdíjat érdemelte ki a zsűri egybehangzó döntése alapján. A pozsonyi rádiószereplésre szóló meghívást a pontozás holtversenyben Ceyssonnak és a Bennewitz Vonósnégyesnek ítélte – a Rádió nagyvonalúságának köszönhetően mindketten részesülnek is a lehetőségben.

          Hátra volt még, „versenyen kívül” a Szentpétervári Kamarazenekar vendégszeplése Jurij Gilbo vezényletével. A karmester mint rugalmas hangzású, érzékeny hangszeren játszhatott vonósain Elgar és Csajkovszkij Szerenádjában egyaránt. S példás alkalmazkodással kísérhették a 33 évesen is már legendásnak nevezhető, Várdaihoz hasonlóan szerény és kedves orosz trombitást, Szergej Nakarjakovot. Járt már Budapesten, hallhatta a közönségünk. Akinek még nem volt erre módja, javaslom, keresse, a mulasztással sokat veszít.

          Zsolna immár húszéves tavaszi seregszemléjével – már ha a minőség e parádéjában részeltetőket seregnek nevezhetjük – sokat nyer Szlovákia, Közép-Európa, sőt egész kontinensünk zenei élete. Eredményes harmadik évtizedet kívánunk a zsűri minél több minőségjelző összekacsintásával, amelyet – reméljük – magyar tehetségek mind gyakrabban váltanak majd ki!

Hollós Máté