Siptárné Balázs Hajnalka*

 

Régi-új téma: A zenészek foglalkozási ártalmairól

 

 

N

éhány évvel ezelőtt, amikor a szakdolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot, kezembe került a FIM (Federation Internationale des Musiciens) 1996-ban készült felmérése, melyet a világ 56 zenekarának elküldött kérdőív alapján készítettek. (Ez a szervezet a világ muzsikusainak érdekvédelmére alakult, tagjainak 60%-a vonósokból áll.) A kérdőíveket (Kelet-Európát kivéve) szinte a föld valamennyi régiójába elküldték, s a megkérdezettek 50%-a válaszolt a kérdésekre. Az eredményről az UNESCO Nemzetközi Zenei Tanácsa Resonance c. kiadványának 1999. januári számában adtak hírt. A megdöbbentő végeredmény a következő: a válaszadók 76%-a küszködik valamilyen foglalkozási ártalommal.

          Ez a híradás egy, a közelmúltban megjelent cikk kapcsán jutott eszembe. A Németországban havonta megjelenő folyóirat, a Das Orchester közöl egy cikket 2008. szeptemberi számának Zenészegészség c. rovatában. (A szerzők: Ingolf Schauer-Harry Schröder) Már a cím is rendkívül figyelemreméltó, szellemes szójátéka igazán csak a német nyelvet valamelyest ismerők számára, eredetiben élvezhető. „Ein Beruf(?) der Leiden-schaf(f)t?” De lefordítva is azonnal kitűnik a lényeg: a zenészélet kettőssége, amikor a szenvedély és a szenvedés ugyanazon tevékenység paradox kettősségét jelenti. A szójáték lényegileg a következő: Egy hivatás/ foglalkozás(?), amely szenvedést okoz(?) — avagy: a szenvedély hivatása(?) Alcím: Zenekari muzsikusok egészségvizsgálata. A cikk szerint az USA-ban az életet legjobban károsító 5-ös listán („Top five”) szerepel a zenészfoglalkozás. Bár tanulmányok általában csak a zenekari muzsikusokról készültek, talán azért, mert így a zenészek nagyobb csoportját lehet egy helyen, viszonylag csekély idő- és energiaráfordítással tesztelni, de ez nem azt jelenti, hogy más területeken problémamentes lenne a zenészlét. Elég csak a zenét tanulókra gondolni, akiknél esetenként már zeneiskolás korban megjelennek a különböző ártalmak, s ezek előfordulási aránya a tanulmányok folytatása során egyre nő. (Erről konkrét adatokat olvashatunk dr. Pásztor Zsuzsa „Felmérés a zenei foglalkozási ártalmakról” c. tanulmányában a PARLANDO 2007/4. számában.)

          Kíváncsi lettem: ha a Das Orchester – amely évente többször közöl cikket az egészség témakörében – e két vizsgálat között eltelt időszakban megjelent számait átnézem, találok-e még a fenti témához kapcsolódó írást, s milyen tartalommal?

          Fáradozásom nem volt hiábavaló. A következőket találtam: Dr. Albrecht Lahme, ortopéd orvos (s mellesleg hegedűművész,) aki a Müncheni Zeneakadémián zenészek egészségével foglalkozik, 2004-ben „Túlterhelési panaszok a hivatásos zenészeknél” című cikkében megállapítja, hogy a muzsikusok 75-80%-a küzd különböző, hivatásukhoz köthető panaszokkal, főleg a mozgatórendszer területén. Egy évvel később, a 2005/10. számában Hildegard Wind a következőket írja: A zenészek orvosi vizsgálatai azt mutatják, hogy a zenekari muzsikusok közel 85%-a testi (fizikai) panaszoktól szenved, és már a zenét tanulók 60%-ánál játékfüggő egészségi zavarok mutatkoznak. A megbetegedett zenészek leleteinek orvosi analízise azt mutatja, hogy a krónikus túlterhelési szindróma a leggyakoribb. Ebben minden életkorú zenész érintett, függetlenül a hangszerfajtától.

          Ugyancsak ez a folyóirat közöl újabb adatot ugyanebben a témában: a legújabb felmérések szerint Németország zenekaraiban a problémás esetek aránya – tessék megkapaszkodni – szintén 76%. (A százalékszám pontosan megegyezik az első bekezdésben említett FIM-vizsgálat eredményével!) Nem tudom, ha a hazai zenekaroknál készülne egy hasonló felmérés, milyen eredmények születnének? (Úgy tudom, a felmérés folyamatban van, a Kovács-Módszer Stúdió vezetője, dr. Pásztor Zsuzsa tavaly ősszel elindította.)*

          Különböző ártalmakat találtak: félelem, depresszió, alvászavarok, lelki és fiziológiai eredetű görcsök, migrén, gerincproblémák, kézfájdalmak, stb., mint foglalkozási kórképek, melyek előidézésében a stressz, az egyoldalú hangszertartás, a hosszú gyakorlási idő csak néhány a lehetséges okok közül. Mindehhez járul még az is, hogy a többi foglalkozási ághoz képest a zenészeknél semmilyen tanulmány nem készült, amely a problémák megállapításán túl a megoldást segítő, speciális, a bajok gyökeréig nyúló, az emberi működések törvényszerűségeit figyelembe vevő segítséget dolgozott volna ki. S a téma időről-időre felbukkan, majd a bajok felsorolása, s esetleg néhány általános jó tanács ajánlása után újra eltűnik egy időre, hogy aztán egy újabb felmérés megint felszínre hozza.

          A hannoveri Zenepszichológiai és Zenész-egészségügyi Intézet professzorai, – dr. Eckart Altenmüller és Hans-Christian Jabusch – „Krónikus fájdalmak zenélés közben” címmel a 2004/7-8-as számban szintén átfogó felmérések eredményeit teszik közzé. Először egy 1987-ben az USA-ban készült tanulmány adatait ismertetik: A megkérdezett 48 zenekar muzsikusainak 82%-a számolt be munkájával összefüggő panaszról, s ezek 76%-a a muzsikálást akadályozó „komoly panasz” megjelölést kapta. (Az ICSOM = International Conference of Symphony and Opera Musicians által készített tanulmány). Ezután a Németországban a 90-es évek elején lefolytatott vizsgálat eredményét állítják az előző mellé: 83 német zenekar 1432 vonósából 86%-nak volt mozgásszervi panasza. Ma már számtalan módszer létezik, - írják, - amelyek különböző megközelítésből próbálnak segítséget nyújtani az egészségi ártalmakkal küszködő muzsikusoknak. (A teljesség igénye nélkül: gyógytorna, Alexander-módszer, Feldenkrais-módszer, diszpokinézis, jóga, de még a keleti harcművészeteket is megtaláltam a megoldásként felsorolt módszerek között). Megemlítik még, hogy a zenekari muzsikusok nagy része hiányolja a képzés során történő felkészítést a hivatás gyakorlására a saját testük „kezelésével” kapcsolatban.

          Mi magyarok azonban kivételes helyzetben vagyunk, mert hazánkban született meg az a kifejezetten zenészek számára kidolgozott pedagógiai program, amely mind a mai napig nem került be értékének megfelelően a zenésztársadalom „köztudatába”. A zenei munkaképesség-gondozásról van szó, melyet kidolgozójáról Kovács-módszernek is szoktak nevezni. Igaz ugyan, hogy már többször jelent meg cikk e lap hasábjain is erről a témáról, s 2003-ban az ELTE is akkreditálta, mint posztgraduális képzést diplomás zenetanárok, művészek, s egyéb pedagógusdiplomával rendelkezők részére, de még mindig nem nyert kellő teret a zenével foglalkozók gondolkodásában.

          Kovács tanár úr alapgondolata az volt, hogy az embert kell alkalmassá tenni arra az életre, amit élnie kell. Tehát alapvetően a szemléletet újította meg: lehetőség szerint elejét kell venni az ártalom létrejöttének azzal, hogy a muzsikáló ember felkészíti elsőszámú munkaeszközét, azaz saját magát, a rá váró feladatokra.

          Ha ezt a gondolatot komolyan vesszük, s beépítjük mindennapjainkba, mint a táplálkozást, vagy a tisztálkodást, akkor a zene művelése megszűnik „életveszélyes foglalkozássá” lenni, (ahogy R. Schumann nevezte), s nemcsak magunk, de tanítványaink kezébe is olyan eszközt adunk, amellyel sikeresen küzdhetnek meg az egyre keményebb követelményeket támasztó zenészlét rájuk váró feladataival.

 



* Az írás szerzője zeneiskolai énektanár, szakvizsgázott Kovács-módszer tanár. Cím: 7625 Pécs, Tettye dűlő 1. E-mail: sbhajnalka@gmail.com

* Az eddig beérkezett adatok szerint a hazai zenekarokban dolgozó művészek 72 százaléka szenvedett már valamilyen foglalkozási ártalomtól. (A Szerk. megjegyzése)