DR. ANGI ISTVÁN*

 

Akit tenyerén hordoz a JóisteN

                               

Pécsi Géza köszöntése

 

Pécsi Géza életútja a múlt század közepétől napjainkig a zenepedagógia küzdelmeinek történetét járja végig a korabeli hatalom elmarasztaló tiltásaival szemben az elvárások és a megvalósulások Szküllái – Kharübdiszei között.

          Az elvárások parancsszavát ugyan a kodályi jelige őrizte: a zene mindenkié; ezzel szemben a felmutatható eredmények pusztán a be nem váltott nagy várakozások korát élték. Ebben a jelszótól a be nem váltottság vegyes érzéséig terjedő feszültségben Pécsi Géza munkássága oázist, üdítő zenei virágos kertet jelentett múltnak tűnő, ám máig tartó esztendőkben.

          Ha mégis hasonlítani próbáljuk hasonló oázis-élményekhez, szenvedések, megpróbáltatások ám szűnni nem akaró, kitartó küzdelmek oázis élményeihez, akkor az általa sokszor idézett 19. századbeli munkás pap, Kolping Adolf mellett, aki jelszavában a tisztes munka isteni megáldását kérte, mindenek előtt egy másik ugyancsak harcos és annyira ellentmondó vélemények-elvárások és akadályok-szenvedések papjának, Mécs Lászlónak alakja, költői műve tűnik illő összehasonlítókként Pécsi Géza sorsához, kiküzdött eredményeihez.

          Mert mindhárman a kodályi elvárások elő- illetve visszhangjaként élik-formálják meg arspoéticájukat, és küzdenek következetesen megvalósításukért. Kolping jelszava, Isten áldja a tisztes ipart, futótűzként átlobogott Európán, ám lángja máig világít, és tettre késztet. A székely föld számos ifjúsági táborában az alkotás vágya, az érték teremtés eredményeit hagyni magunk után jellemzi e táborok nevelői célkitűzését – úgy ahogy Kolping akkoron megálmodta. A földi javak tisztességét szépítette Mécs László szállóigévé magasodott versrefrénje, vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld. Ez az ige számos erdélyi kicsengetési kártya mottójaként terjedt, egyebek között az én ballagásom dokumentumaként. 

          Pécsi Géza a kodályi gondolatot parafrazálva kimondja-kikiáltja, hogy a zenéhez s mindenek előtt a komoly zenéhez egyformán joga van minden kinek. Hozzáteszi egész életében vallott hitigazságát, hogy a zene elsőrendű feladata jóembert nevelni, mert jóembert igaz valójában csak a zene révén lehetséges.

          Hitigazsága a szép történetére alapoz. Platónt juttatja eszünkbe. Az antik gondolkodó fejtegetéséből meggyőzően kiderül, hogy a megszülető gondolat s kifejezőeszköze a nyelv és mindenekelőtt az anyanyelv először zenei volt a maga eredeti teljességében. És ez az integráns zeneiség alkotta meg az ember jellemét is, erkölcsi és honpolgári érzésvilágát is, még a zsenge gyermekkorban. Természetesen attól függően alakult az ember lelki élete erényesnek vagy rossznak, szépnek vagy rútnak, hazafiasnak vagy becstelennek, amilyen karakterű volt maga az a zene, amely rá hatott még gyermekkorában. Idézünk egy idevágó részletet az Államból: Éppen azért van kedves Glaukónom olyan óriási fontossága a zenei nevelésnek, mert a ritmus és a dallam hatolnak be legjobban a lélek belsejébe, azt hatalmas erővel megragadják, s jó rendet hozva magukkal, azt, aki helyes elvek szerint nevelkedik, rendezett lelkű emberré teszik, aki pedig nem, azt éppen ellenkezővé. Különben az elhanyagolt, s a nem szépen alkotott, vagy nem szépen nőtt dogokat is az látja meg a legélesebben, aki megfelelő zenei nevelést kapott; mert ő ezen joggal felháborodva – csak a szépet dicséri, csak ennek örül, ezt fogadja lelkébe, s ebből táplálkozva válik szép és jólelkű emberré, míg a rútat joggal gyalázza, s már gyermekkorától fogva gyűlöli, mielőtt még képes volna az okos beszédet felfogni, mikor aztán ennek az ideje is megjön, ezt is szeretettel üdvözli, mert a vele való rokonság folytán az ilyen nevelésű ember ismeri legjobban az okos beszédet". Évtizedek óta elemzem ezeket a csodálatos gondolatokat, s minden elkövetkező találkozás újabb és újabb élményt nyújt. Például 1984-ben az 1943-as fordítás egy javított változata került elém. A különbség a záró mondatban jelentkezett. A régi, mint fennebb már idéztük így záródott: „ ...s ebből táplálkozva válik szép és jólelkű emberré, míg a rútat joggal gyalázza, s már gyermekkorától fogva gyűlöli, mielőtt még képes volna az okos beszédet felfogni, mikor aztán ennek az ideje is megjön, ezt is szeretettel üdvözli, mert a vele való rokonság folytán az ilyen nevelésű ember ismeri legjobban az okos beszédet”[1].

          Az új változat pedig így szól: „ ...s ebből táplálkozva válik szép és jólelkű emberré, míg a rútat joggal gyalázza, s már gyermekkorától fogva gyűlöli, mielőtt még képes volna az okos beszédet felfogni; mikor aztán kinyílik az értelme, az ilyen neveltetésű ember üdvözli a legnagyobb szeretettel, mert a vele való rokonság folytán ismeri már"[2]. Világos, hogy a fordításba ismételten beleszőtt «okos beszéd» éppen a lényeget zárta rövidre nevezetesen azt, hogy a «vele való rokonság» ennél sokkal többre terjed ki, átfogja magát szépet s ennek elsőrendű közvetítőjét a ritmust, a dallamot, magát a zenét...

          Ezeknek az évezredes gondolatoknak a jegyében Pécsi Géza életműve hitigazságát először a gyakorlatban váltotta bizonyossággá az iskolai énekórákon Siklóson, Komlón (1957), majd Pécsett az 500-as Szakiskolában, valamint magasabb szinten a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem kutatójaként.

          83. születés napját köszöntve engedünk a mosolygó emlékezés kényszerének, és nem részletezzük azoknak a keserves intermezzóknak a történetét, amelyek a gyakorlati munkát többször is beárnyékozták. Hiszen az abszurdirodalom üzeneteivel versenyeznénk. Mert Kodály életében rendőri kísérettel kiűzni a zenetanárt a városból, annak okán, hogy Kodály-művet tanított be – a Pünkösdölőt – s ezáltal, úgymond klerikális nevelést szorgalmazott, vagy, mert karitatív munkát végzett – ruhát gyűjtött a szegény iskolásainak a szocializmus idején amikor, ugyebár, szegények nem létez(het)nek – mi más lenne csupa abszurditásnál?

          De azt már nem feledhetjük, hogy mindezek ellenére megvalósítja ma már közismert baranyai modelljét, amely a kodályi elgondolás alfáját – a zenei analfabétizmus felszámolását – és ómegáját – feledhetetlen zenei élményben részesíteni az éneklő gyermekeket – egybekapcsolva, az énekkari nevelés esztétikai feltételeit hangsúlyozza váltja valóra.

          És a gyakorlat, az akadályokkal megküzdve meghozza gyümölcsét. A megsokszorozott talentumok örvendeztető számonkérése 1963-ban tetőzött, amikor a Pécsi 500-as munkásszakiskola tanulóiból verbuvált kétszáz tagú énekkarával Budapesten és Pécsett Kodály Zoltán jelenlétében zenekari kísérettel előadta a Kállai kettőst. A sikert, Kodály elismerését, gondolom, felesleges kommentálnunk. Minden bizonnyal ez a hangverseny az énekkar (és nem csak az énekkar) számos szakiskolás tanulója számára meghozta azt a bizonyos, áhított első nagy zenei élményt, amely növekvő zeneszeretetüket egész életükre meghatározta.

          Az újabb és újabb akadályok ellenére elkövetkezett az elméleti munka korszaka is. Tengernyi tapasztalatát, számtalan óravázlatát, lecketerveit szintetizálva ars-musicaja szellemében olyan zeneművelődési szakkönyvet alkot, amely méltóképpen válik a magyarországi zenetanítás egyik legtermékenyebb kézi könyvéé. Havasi János, az életútról szóló riportfilm rendezője, Az örökifjú pedagógus. Pályarajz Pécsi Gézáról c. írásában így foglalja össze a Kulcs a muzsikához kézikönyv létrejöttét és jelentőségét: „Folyamatosan tökéletesítette módszerét: előbb a Neveljünk zenével című kiadványsorozat jelenik meg, majd a Kulcs a muzsikához című tankönyvcsalád darabjai lemezei és kazettái. Ez utóbbi program lényege, hogy komplex korrajzot, egymással összefüggő zenei, irodalmi, képzőművészeti és történeti ismereteket nyújt, s mindezt közérthetően, élményszerűen, a legkitűnőbb előadóművészek tolmácsolásában hallható zenei részletekkel illusztrálva”[3].

          A könyv erdélyi visszhangját zenetanáraink növekvő érdeklődésében érhetjük tetten, akik saját kezdeményezésükre, különösen zenetörténeti leckéik, avagy énekkari próbáik során, gyakran ihletnek és demonstrálnak Pécsi Géza csengő-bongó tanításából. A nagyvilágra nyitás eredményeit meggyőzően tükrözik A Kulcs a muzsikához (egyelőre) német, angol és japán fordításai…

          Pécsi Géza jóembert nevelő életművét 2008-ban Jóember díjjal tüntették ki.

          A díj honlapján olvashatjuk: „Káplár László, a 2003-ban ötvenévesen eltávozott újságíró kolléga, a jó barát, a jó ember nevének és emlékének fennmaradására jött létre a Káplár Alapítvány. Az alapítvány célja: irodalmi és kulturális értékek megőrzése, védelme, a nyelvi és irodalmi kultúra fejlesztése, ápolása, az összmagyarság kulturális érdekeinek védelme, a magyarországi kisebbségekkel, valamint a határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenység, tehetséggondozás. A kulturális teljesítmények díjazására az alapítvány a névadó személye előtt tisztelegve létrehozta a Jó Ember Díjat – melyet évente egyszer ad ki a kuratórium döntése alapján. A Jó Ember Díjra a jelöléseket április 10-ig várta a kuratórium. A kuratórium olyan személyek jelölését várta a díjra, akik a szívükkel látva egyszerűen csak teszik a dolgukat önzetlenül, és közben észre sem veszik, hogy milyen sok ember javát szolgálják a széleskörűen értelmezett kultúra területén”.

(A képen Pécsi Géza mellett jobbról a felesége, Panni néni[4] )

 

Szebb-jobb, találóbb kitüntetés nem érhette volna a május 22-én születésnapját ünneplő Pécsi Gézát!

Metaforák, jelképek retorikájába foglalva személyiségét mindenek előtt Platón kedvelt szavaira gondolunk, az ένθουσίάζω és az ένθουσίάσις jelentéstartalmaira. Mint ismeretes, mindkettő a legemelkedettebb ihletettség gondolati-érzelmi világába irányit. Előbbi az ihlet ajándékba kapottságát, utóbbi magát az elnyert ihletet, elragadtatást, a magasztos célokért már-már magánkívüli lelkesedést jelenti. Összevonva a kettőt, Pécsi Géza a szentágostoni keresztény jubiláció szellemében élte meg életműve megalkotása során ezt az antik forrásból fakadó élményt, amely szerint „aki ujjong, az nem mond szavakat, az ujjongás valamilyen szónélküli hangja az örömnek, a hang a túláradó lélek öröme, és kifejezi valamennyire a lélek érzelmét, ha nem is kelti megértésének érzését. Az örvendező ember ujjongásában (exsultatio) bizonyos szavak után, amelyek nem kimondhatók és érthetők, valamiféle szavak nélküli hangban tőr ki; és úgy tűnik, csak hangjával örül, annyira el van telve mintegy a nagyon is nagy örömtől, hogy nem tudja szóval kifejezni, aminek örül”[5]. A szóval kifejezhetetlen öröm Pécsi Gézánál a zenében kelt életre, és ma is az égi ihletből fakadó zenei nevelés magasztos élményében kel életre. „Egy hangszer voltam az Isten kezében” – vallja nyilatkozataiban és mindennapi életében egyaránt. Ez a hangszer azonban kisebb zenekarrá növekedett hivatás tudata-eszménye valóra váltásában családja, felesége, Panni néni, leánya, Rita és Géza fia tevékeny részvételével, reményt sugalló nyolc zenét tanuló unokájáról nem is beszélve. Panni asszony továbbot intő szavaiban így szokta összefoglalni a fenti metafora gazdag jelentéstartalmát: „eddig is tenyerén hordozott mindnyájunkat a Jóisten, tudom, hogy ezután sem hagy el bennünket”. Úgy legyen.

 

 



* A laudáció szerzője egyetemi tanár, zeneesztéta, a Kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémia
professzora.

[1] Platón Összes művei, I. kötet, Budapest 1948. 849

[2] Platón Összes művei, II. kötet, Budapest 1984. 149

[3] Havasi János, Az örökifjú pedagógus. Pályarajz Pécsi Gézáról.

[4] http://www.hetedhethatar.hu/kaplar/dij2008.htm

[5] Augustinus, Magyarázatok a zsoltárokhoz; in: Az égi és a földi szépről, antológia, szerk. Redl Károly, Gondolat, Budapest, 1988. 123 o.