Beszélgetés
Ránki Dezső zongoraművésszel
A zenét
szerető közönség Ránki Dezső (1951) zongoraművészi pályájának fontosabb állomásait jól ismeri, ám a legkorábbi szakaszról, a kezdeti tanulóévekről eddig
meglehetősen keveset tudtunk. Beszélgetésünk elején éppen ezért arra voltam
kíváncsi, ki vagy mi vette rá a hét-nyolc éves Ránki Dezsőt a rendszeres napi
gyakorlásra, ahelyett, hogy kortársai többségéhez hasonlóan — zongorázás
helyett — például futballozzon.
|
G |
yerekkoromban soha nem voltam az az udvaron focizgató
típus, bár később, a Konziban rendszeresen űztük a Teréz-templom melletti téren
— néha órák helyett is… Az, hogy a zene érdekel, már egészen korán kiderült.
Négy-öt éves lehettem, mikor Csillaghegyen, a nagymamámnál rendszeresen
kiálltam a kapuba és az arra járók legnagyobb csodálkozására teli torokból
énekeltem a legkülönbözőbb operarészleteket, amiket a rádióból hallottam.
A zongorával viszont csak nyolcéves
koromban találkoztam először. Hogy mitől alakult úgy, hogy egyáltalán elkezdtem
zenét tanulni, teljesen mindennapi történet. Akkoriban nagyon jól szervezett
volt a zeneiskolai „verbuválás”. Szmrecsányi
Magda néni (aki egyáltalán nem mellesleg Kocsis Zoltán zeneiskolai
zongoratanára is volt) a Kertész utcai általános iskolában, ahol én is
tanultam, végigjárta az összes első osztályt, és akiben tehetséget vagy
érdeklődést látott, azt felvette szolfézs-előképző osztályba. Aki még egy év
után is ott volt, azok választhattak hangszert (persze már sokkal kevesebb
voltunk, mint akik a tanévet elkezdtük). Nekem a hegedűt javasolták, mivel
annak idején nagyon kevesen akarták ezt a hangszert tanulni. Ám nem voltunk túl jó anyagi körülmények között és a
zongorabérlés sokkal inkább megvalósíthatónak tűnt (havonta 150 forintért béreltünk
egy zongorát), mint akár még a legegyszerűbb hegedű megvétele is.
Domokos
Kinga lett az első zongoratanárom a VII. kerületi zeneiskolában, ami akkoriban
a Zeneakadémia gyakorló zeneiskolája volt. Máthé
Miklósné Klári néni, a
Zeneakadémia módszertantanára volt itt a vezető tanár, aki a IV-V. évfolyamos
zeneakadémisták gyakorlati tanítását felügyelte. Domokos Kinga is
zeneakadémistaként tanított. Tanítványai között volt Presser Gábor is — épp a
napokban találtam meg egy akkori növendékhangverseny műsorát, melyen mindketten
játszottunk. Domokos Kingához nagyon szerettem járni. Miután megkapta a
diplomáját, még három évig ott maradt, így összesen öt évig voltam a növendéke.
Tanulmányaim kezdetén évi 100-120 darabot tanultam. Szívesen zongoráztam, könnyen
tanultam. (Bár emlékszem, a Czövek Erna-féle Zongoraiskola egyik kötetének
legutolsó darabja, Leopold Mozart egy egysoros szerzeménye valamiért nem akart
menni, és iszonyúan dühöngtem emiatt.) Mivel nagyon gyorsan haladtam, tizenkét
évesen felvettek a konziba, Máthé Klári nénihez. Ott is öt évet töltöttem, majd
tizenhét évesen felvételiztem a Zeneakadémiára, ahová másodikba vettek fel.
– Egy pillanatra álljunk meg. A foci tehát nem csábította el a zenétől.
Manapság azonban sajnos nem is a sportok, hanem a televízió és a számítógép
vonja szinte teljesen bűvkörébe a gyerekeket. A Ránki-családon belül ismét van
egy üdítő kivétel: a kisebbik fiú, a most tizenöt éves Fülöp, aki nem is olyan
régen szüleivel, Kocsis Zoltán vezényletével a Művészetek Palotájában
Mozart-zongoraversenyt játszott. Úgy néz ki, hogy édesanyja (Klukon Edit) és
édesapja hivatását követi. Őt hogyan lehetett rávenni arra, hogy zongorázzon?
– Nem kellett rávenni,
nem is akartuk rávenni, teljesen magától kezdett zongorázni (nagyobbik fiunk, Soma is zongorázott néhány évig, de az ő
érdeklődése másfelé fordult, építésznek tanul). Már kéznél volt itt három zongora
(most már kell is, mert háromzongorás műveket is játszunk), sőt, most már négy
van… Áll egy kis faház a kertben, a stúdiónk, ott van három hangszer, és a
házban is van egy. Régi, öreg Steinway-k, az egyik több mint százéves, ezt
szeretem a legjobban. Tehát Fülöp magától ült le a hangszerhez. Hallás után
mindenfélét zongorázott és egészen furcsa dolgokra is képes volt: két kézzel ugyanazt
a dallamot kánonban, mindenféle elcsúszással játszotta.
– Szolfézstanárok kedvence…
– Igen. Mindennapos
volt, hogy az egyik kézzel fele, vagy negyed tempóban játszotta ugyanazt, mint
amit a másik kézzel. Sőt, azt is tudta, hogy fütyült egy dallamot, közben
dúdolta a kíséretét…
– Zongoraművésznek készül?
– Ő azt mondja… Aztán,
hogy mi lesz, azt még ilyenkor nem lehet megjósolni. Most Becht Erika tanítja.
Nemsokára megint együtt lépünk majd fel: Dukay Barnabást a Mozart-versenymű
előadásával inspiráltuk háromzongorás darabok komponálásra. Eddig négy mű
készült el, ezeket mutatjuk be Franciaországban és készül még egy vagy kettő.
– Nem zavarják egymást a gyakorlásban?
– Edittel két
különböző helyen, tehát egy időben is tudunk gyakorolni. Fülöp jelenleg az
Eötvös Gimnázium tanulója, ami azt jelenti, hogy legkorábban délután három óra
körül ér haza. Addigra egyikünk már befejezi az aznapi teendőjét.
– Önnek mennyi a napi „gyakorlási adagja”?
– Ez nagyon változó,
attól függ, éppen mire készülök. 1976-ban, mikor a Stravinsky-koncertemre
készültem, talán akkor gyakoroltam a legtöbbet, napi nyolc órát vagy még
többet. Mostanában két-három-négy órát — a munka intenzitásától függően. Vannak
olyan darabok, amiknél az ujjak fizikai edzése is szükséges ahhoz, hogy az
ember végig bírja erővel. Bartók 2. zongoraversenyén minden alkalommal már legalább
két héttel az előadás előtt alaposan el kell kezdenem dolgozni azért, hogy koncertkész
állapotba kerüljön. Ezt a Bartók-versenyt több mint ötvenszer játszottam,
amiből természetesen következik, hogy — mivel nagyon sokszor elővettem — most
már egyre kevesebb idő szükséges ahhoz, hogy „formába hozzam”. Ilyen
szempontból legkönnyebb dolgom Bartók 3. zongoraversenyével van, amit legalább
százötvenszer szólaltattam már meg. Azt bármiféle előkészítés nélkül, azonnal,
bármikor el tudom játszani.
– Térjünk még vissza a tanulóévekhez. Egy kolléganőm mesélte az alábbi
történetet, aki Klári néni tanítványaként többedmagával várta, hogy
megkezdődjön az órája. Klári néni éppen Önnel foglalkozott, és arra a
kérdésére, hogy aznap mit hozott órára, a tizenéves Ránki Dezső úgy válaszolt:
„Belenéztem ebbe és ebbe a műbe.” Miután eljátszotta a darabot, Klári néni
odafordult a várakozókhoz és úgy, hogy Ön nem hallhatta, csendesen csak ennyit
kérdezett: „Ezek után mit mondjak én neki?”[1]Tényleg, mit mondott Klári néni, hogyan
tanított?
– Ez egy nagyon nehéz
kérdés. Azt tudnám idézni, amit Kadosa
Pál tanár úr mondott ugyanerre a kérdésre: az a módszere, hogy nincs
módszere. Klári néni páratlanul képzett zenész volt. Hihetetlenül sok mindent
tudott. Tanításának legfőbb értéke rendkívüli tehetsége volt: rátapintott arra,
és meglátta azt, hogy adott pillanatban az illetőnek mit lehet, és mit kell
elmondani a továbblépéshez. Néha persze az is előfordult, hogy leszidott.
Olyankor megsemmisült az ember…
– De nem a nem-gyakorlás miatt, ugye?
– Nem, az nem nagyon
fordult elő, hogy nem készültem. Inkább, ha valamit olykor elnagyoltan vittem
órára. Néha első hallásra teljesen banális vagy érthetetlen dolgokat tudott
mondani, amiktől mégis hirtelen helyre billent valami — fizikailag és zeneileg
egyaránt. Mindig tökéletesen ráérzett arra, hogy mennyire és milyen módon
nyúljon bele a dolgokba.
– Klári néni általános műveltsége legendás volt. Nemrég hallottam, hogy
Thomas Mann családjával is kapcsolatban volt.
– Igen, férjével
együtt rendkívül gazdag szellemi életet éltek. Máthé Miklós is szervesen
hozzátartozott a Klári néni-jelenséghez, akit a háta mögött sokan „Klári
bácsinak” hívtak. Többek közt jó tollú író is volt: Gedeon Tiborral közösen
jelentetett meg 1965-ben egy Mahler-életrajzot, melyben
a komponista Budapesten eltöltött éveit részletesen ismertető részt ő
írta. Miklós bácsi inspiráló
közegként szerepelt Klári néni körül. Hihetetlenül jó közönség volt.
– Bent volt az órákon?
– Az órákon nem, de
nagyon gyakran jártam hozzájuk. Ettünk valamit, és utána mindig zongorázás
következett. Ilyenkor az ember teljesen átengedte magát a pillanat varázsának,
mert mindketten olyan módon tudták élvezni és értékelni a zenét, ami nagyon sok
erőt adott a továbbiakhoz.
– 1969 meghatározó év volt az életében, hiszen azon az őszön, mikor
megkezdte zeneakadémiai tanulmányait, megnyerte a Zwickau-i Nemzetközi Schumann-verseny I. díját.
Kinek az ötlete volt, hogy induljon?
– Konkrétan nem tudom,
de szerintem Klári nénié. Akkor ez úgy zajlott, hogy volt egy verseny- és
fesztiváliroda, ahová befutottak a különböző nemzetközi versenyek információi.
Ezeket azok a zongoratanárok, akiknek volt megfelelő növendékük, figyelemmel
kísérték. Ha jól emlékszem, öten mentünk magyarok. Baranyay László lett a
negyedik.
– Jó évük volt akkor a magyaroknak… Emlékszik még a részletekre? Hány
fordulós volt a verseny és hogy mit játszott?
– Persze, világosan. A
három fordulóból az első kettőn szólóműveket kellett játszani, a harmadik
zenekari volt. Az első körben először egy modern német művet játszottam Ernst
Hermann Meyertől, majd két kis Schumann-darabot a Fantasiestücke ciklusából (op. 12), végül egy nagyobb lélegzetű
Schumann-kompozíciót, a C-dúr fantáziát
(op. 17). A második fordulóban egy szabadon választott Beethoven-szonáta (Esz-dúr, op. 27/1), három rövid
Chopin-kompozíció (egy-egy etűd, mazurka és noktürn) és ismét egy nagy
Schumann-mű következett, nekem a Karneválra
(op. 9) esett a választásom. Az utolsó fordulóban természetesen az a-moll zongoraversenyé (op. 54) volt a
főszerep. Az 1969-70-es tanév elég nehéz volt,
mert egyszerre végeztem a Zeneakadémia első és
második évfolyamát, a Zenegimnáziumban pedig a negyedik évet, aminek a végén
érettségi vizsgát tettem.
– A verseny megnyerésével — mindössze tizennyolc évesen — belépőt kapott
a nemzetközi hangversenyéletbe. Ezek után pozitívan vélekedik a zenei
megmérettetésekről?
– Ez valóban jó
kezdete volt a pályámnak, de soha többé nem mentem versenyre. Volt szó róla,
hogy az 1971-es a budapesti Nemzetközi Liszt-versenyen részt veszek, de végül
is nem indultam. Az biztos, hogy a megfelelő versenyek — mint a Csajkovszkij-,
a Chopin- vagy a Leeds-i-verseny — az ismertté válás szempontjából hasznosak
lehetnek. Ám nagyon sokszor nem az nyer, vagy nem azok vannak legelöl, akik ezt
jogosak megérdemelnék. Ez az oka, hogy csak egyetlen egyszer vállaltam
versenyzsűrizést, pár évvel ezelőtt Zürichben, az Anda-versenyen. Ott is minden
zsűritag a saját növendékét akarta előtérbe helyezni…
– Immár versenygyőzelemmel a tarsolyában folytatta tanulmányait a
Zeneakadémián Kadosa Pálnál. Ahogy fentebb már szó esett róla, Kadosa tanár úr
nem egy meghatározott módszer szerint oktatott, mégis megkérdezném, hogyan
tanított? Előjátszott, mutatott dolgokat?
– Állítólag régebben
nagyon aktívan tanított, sokat zongorázott az órákon. Amikor Kocsis Zoltánnal
hozzájártunk (később Jandó Jenő is csatlakozott hozzánk), már nagyon keveset
játszott elő, elsősorban a jelenlétével tanított. Sok fontos dologra mutatott
rá, olykor pedig az apróságoknak tűnő megjegyzéseiből következtethettünk a lényegesre.
Az egész lényéből olyan fokú tudás áradt, olyan tisztelete a zenének és a
kultúrának, hogy már csak a jelenlététől is sokkal gazdagabb lettünk.
– 1973-ban kapta meg diplomáját, és azóta töretlenül ível zongoraművészi
pályája, melyet a legmagasabb állami és művészeti kitüntetésekkel ismertek el.
Azt hiszem, életének egyik nagy ajándéka, hogy feleségével, Klukon Edittel
immár negyedszázada adnak négykezes és kétzongorás hangversenyeket. Ez hogyan
kezdődött?
– Először 1982-ben
játszottunk együtt, három alkalommal: kétszer vidéken és egyszer a Fészek
Klubban. Ezen koncertek második felében Brahms összes keringőjét előadtuk, ami
ötvenhét darab… Utána három év szünet következett. Aztán kaptunk egy felkérést Lukin tanár úrtól, hogy játsszuk el Liszt Mazeppájának a szerző által készített
négykezes átiratát a Zeneakadémia Kupola-termében. Innét datálható
rendszeressé váló közös fellépéseink kezdete.
– Hány koncertet jelent ez évente?
– Nagyon változó. Volt
olyan évünk, mikor harminc alkalommal szerepeltünk együtt, de van, amikor ez a
szám sokkal kevesebb.
– Ön milyen gyakran lép pódiumra?
– Az utóbbi negyven év
átlaga évi 60-65 koncert, aminek kb. a kétharmada külföldön hangzik el.
– Ezek nagy része szóló-, zenekari-, illetve feleségével közös hangversenyek.
Az „egyéb” kamarazene is megjelenik repertoárjában?
– Igen. Rendszeresen
játszom másfajta kamarazenét is. Az elmúlt évek során felléptem a Bartók, a
Keller, a Takács Vonósnégyessel, meglehetős folytonossággal Perényi Miklóssal,
de a legtöbb hangverseny-fajta valóban a fentebb említettek közül kerül ki.
Ezen a nyáron érkeztem pályafutásom 2500. koncertjéhez.[2]
– Ehhez szívből gratulálok. Egyébként honnan lehet ezt ilyen pontosan
tudni?
– Édesapám kezdte
vezetni hangversenyeim krónikáját. Évtizedekig pontosan feljegyezte hol, mikor,
mit játszottam. Pár évvel ezelőtt vettem át tőle ezt a feladatot.
– Értelmetlen lenne azt kérdeznem, hogy van-e kedvenc
zenetörténeti korszaka, hisz repertoárja rendkívül széles, a barokktól a 21.
századig ível. Dohnányi zongoraművészi pályáját kutatva azonban nyilvánvalóvá
vált számomra, hogy neki is voltak kedves zeneszerzői és zeneművei. Ránki
Dezsőnél mindjárt lenne két tippem is, Schumann C-dúr fantáziája és Liszt
h-moll szonátája. Talált?
– Mind a kettő köztük
van. Van néhány zeneszerző, akik különösen közel állnak hozzám – Bach, Haydn,
Schumann, Liszt, Debussy, Ravel, Bartók –, de inkább művekhez kötődöm. Azok
listája viszont nagyon sok, lehetetlen mind felsorolni.
– Schumann mivel fogta meg Önt?
– Nehéz ezt megfogalmazni.
Talán egy koncertélménnyel tudnám ezt az érzést megvilágítani. Hallottam egy
dalestet, melynek első félidejében Brahms-, a másodikban Schumann-dalok
hangzottak el. Előrebocsátom, hogy nagyon szeretem Brahmsot, de mikor Schumann
zenéje megszólalt, olyan hatást keltett bennem, mint mikor kinyitják az ablakot
és friss levegő árad be. Mindig csodálatos és költői dolgok történnek
Schumann-nál. Valami hasonló van Haydnnál is. Liszt egészen különleges, nála
főleg azokat a darabokat szeretem, amik kevésbé ismertek.
– A kevésbé ismert darabok felé fordulását, ezek nagyközönség elé
tárásának szándékát a Rádió Márványtermében rendezett 2009-es Haydn- illetve a
2010-es Schumann-hangversenyén is felfedezni véltem, utóbbin a Jugendalbum
szinte ismeretlen darabjai is megszólaltak.
– Ezek a darabok
egyszerűen a kezembe akadtak, és arra gondoltam, miért nem játsszák őket soha
koncerten. Gyöngyszemek ezek, csodálatos kis darabok, minden lényeges schumanni
gondolat megtalálható bennük. Hihetetlenül finomak az árnyalatai, a fordulatai,
melyeket kétlem, hogy egy zeneiskolás vissza tudna adni. Ez persze nem szabad,
hogy akadálya legyen annak, hogy alsó fokon is tanulják ezeket a darabokat,
mert ez lehet az első lépés Schumann megismerésének útján.
– E darabok előadásával számomra a pódiumról tanítás
attitűdje is megjelent. Mi a helyzet a hagyományos értelemben vett tanítással?
– Majd’ tíz évig
tanítottam a Zeneakadémián. Kadosa tanársegédjeként kezdtem, de egy pár év után
a sok utazás, koncertezés mellett már nem fért bele az időmbe. Az utolsó két
évben már csak egy növendékemet, Hargitai Imrét tanítottam.
– Lesz folytatás?
– Lehet, hogy majd sor
kerül rá egyszer, de most egyelőre nem tervezem.
– Ha senki nem szab meg semmit és teljesen szabad
kezet kap egy hangverseny műsorának összeállítására, milyen szempontok szerint
állítja össze a műsort?
– Akkor nagyon nehéz
dolgom van. A program összeállítása ilyenkor mindig hosszú időt vesz igénybe,
mert rengeteg tényezőt mérlegelek, például a kompozíciók hangulatát, felépítését,
a hangnemek vonzását, a karakterek fejlődését, amik aztán a teljes hangverseny
ívét adják. Nem elég darabok egymásutánját megszólaltatni, hiszen egyik mű a
másik hatását könnyen tönkreteheti. Arra törekszem, hogy a koncert műsora
szerves egészet képezzen.
– Van-e még olyan mű (most nem a kortársakra gondolok), amit még nem
játszott és szeretné megtanulni. Vagy már mindent eljátszott, amit akart?
– Dehogyis! Állandóan
újat szeretne az ember tanulni. Sokszor van, hogy bizonyos művek előadására
felkérnek, aminek örömmel teszek eleget. Bizonyos nehézség abban rejlik, hogy
meghatározott időre a legjobb formájában legyen a darab. Nehéz kiszámítani,
hogy éppen akkor legyen kedvem egy adott művet gyakorolni. Másrészről az elmúlt években sikerült
begyűjteni a zongorairodalom túlnyomó részének kottáit, tehát itt minden kéznél
van. Sokszor előfordul mindkettőnkkel, hogy csak úgy kiválasztunk valamit.
Múltkor például Edit zongoráján tizennégy Liszt-kötetet láttam, ezeket nézte
át. Az ember nem tud betelni. Az már ritkábban fordul elő, hogy ismeretlen
darabot nekiállok megtanulni, de a tanulási folyamatnak szerencsére úgy sincs
soha vége.
– Ha már Liszt szóba került, jövőre a komponista születésének
bicentenáriumára emlékezünk. Klukon Edit és Ön évforduló nélkül is nagyon sokat
tettek Liszt kétzongorás, illetve négykezes műveinek, sőt átiratainak
népszerűsítéséért is, gondolok itt a Via Crucis és a Faust szimfónia
kétzongorás változatára, a Les Préludes és a Mazeppa négykezes verziójára vagy
Beethoven 9. szimfóniájának átiratára. Milyen Liszt-hangversenyeken lépnek fel
a közeljövőben? Úgy láttam, a Liszt Ferenc Emlékmúzeum rendezvényein többször
is szerepelnek.
– Igen, onnét is
kaptunk felkérést. Fogunk külföldön is játszani, többek közt Weimarban, a Liszt
Akadémia jubileumi sorozatának keretében, de máshol is. Nemrégen adtunk meg öt
különböző Liszt-műsort különböző helyekre. Ami új lesz repertoárunkban, az a Karácsonyfa című ciklus négykezes
változata Liszt átiratában. Ebből még összkiadás sem létezik. Mi évfordulótól
függetlenül is játsszuk Liszt műveit, de ilyenkor jó alkalom adódik arra, hogy
a szerző ritkábban előadott kompozícióira irányítsuk a figyelmet.
– Végül arra kérném, hogy a PARLANDO olvasóival osszon meg néhány olyan
esetet, amikor különleges, netán humoros esemény tette emlékezetessé
fellépését, amikor valami váratlan esemény miatt nemcsak a zongorázásra kellett
figyelnie. Dohnányival kapcsolatban számos ilyen történet ismeretes, például
egyszer áramszünet miatt teljes sötétségben fejezte be a műsorát…
– Ilyen esetem nekem
már kétszer is volt. Egyszer Győrben, a régi színházban játszottam Mozart Esz-dúr (Jeunehomme) zongoraversenyét
(K. 271). Éppen befejeztük a művet, amikor meghajlásom pillanatában nemcsak a
teremre, de az egész városra sötétség borult. A taps tovább folytatódott,
közben azon gondolkoztam, most mit csináljak, hogy ez a sok ember ne ijedjen
meg a sötétben. Visszaültem, és teljesen vakon eljátszottam egy egész
Mozart-szonátát, a Sonata facile-t
(C-dúr, K. 545). Soha azelőtt, és azóta sem volt akkora sikerem ezzel a
szonátával…
A másik ilyen eset Tenerifén történt,
ahol Perényi Miklóssal adtunk Beethoven-szonátaestet. Itt koncert közben
aludtak ki a fények — pedig a kamaradarabokat hagyományosan kottából játsszák…
Nos, én tisztességgel helytálltam, Perényi viszont szárnyakat kapott és
csodálatosan játszott a vaksötétben. Végül aztán hoztak egy telepes lámpát.
Volt másfajta kalandom is, ezúttal
Székesfehérváron, egy zenekari koncert alkalmával. Szokásommá vált, hogy a
hangversenyek előtt mindig az utolsó pillanatban öltözöm át a fellépő ruhába. A
zenekar a Haffner-szimfóniával indította az előadást, s már az utolsó tételbe
kezdtek (ami kevesebb, mint öt perc), amikor elkezdtem öltözni. Akkor vettem
észre, hogy otthon maradt a frakknadrágom… Mivel a színházban léptünk fel,
tettem egy kétségbeesett kísérletet, hogy ez alatt a rövid idő alatt szerezzek
valahonnét egy fekete nadrágot, és elrohantam a kellékesekhez. Szerencsémre
éppen akkor volt műsoron egy olyan darab, amiben négy hölgy fekete
nadrágkosztümöt visel. Ezek közül egyedül Schubert Éva nadrágja volt rám jó. A
baj csak az volt, hogy egy kissé áttetsző és meglehetősen testhez simuló
anyagból készült. Nem csoda, hogy a pódiumon mindig igyekeztem a zongora mögött
elbújni. Sok-sok évvel az eset után, tavaly meséltem el a nadrág-történetet
Schubert Évának…
Kovács Ilona