„A ZENÉBEN KOCKÁZTATNI KELL A SZÉPSÉGÉRT”

Három évvel ezelőtt alapított triójával, a „Marmara Piano Trio”-val ősztől számos koncertet ad Angliában, 2010. júliusában pedig mesterkurzust tartott Franciaországban. Az 1984 óta Londonban élő gordonkaművész, Banda Pál az augusztust viszont szabaddá tette, ahogy mondja, „hazajött egy kicsit nyaralni Magyarországra”. Az interjúra egy meglehetősen meleg délutánon került sor, és hogy a beszélgetés hangulatát megalapozzuk, mindenekelőtt rendeltünk egy-egy süteményt.

– Amikor ezt a találkozót megbeszéltük, azt javasolta, hogy jöjjünk a „Lukácsba”, bár maga még „Különlegességi”-ként emlegette. Nosztalgiája van a pesti cukrászdák iránt?

– Igen, kisgyerekkorom óta szeretem a cukrászdákat. Mondhatni, megtartottam a gyerekkoromat. Majdnem ugyanannyi vonzalmat jelent ma is, mint négy éves koromban.

– A süteményeket szereti ennyire? Vagy a hangulatot?

– Mindkettőt.

– Gondolom, Angliában nem nagyon vannak ilyen közép-európai jellegű cukrászdák.

– Ha van is néhány, akkor az inkább kuriózum. Én pedig szeretek olyan helyekre menni, amelyek nem számítanak kuriózumnak, hanem tényleges részei az életnek.

– Akkor hova jár, pub-okba?

– Néha igen, bár elég zajosak és még drágák is. Van, akinek erre megy el az egész jövedelme, én próbálom nem ott elkölteni.

– Most már kimondhatjuk, hogy a fél életét Angliában töltötte.

– Pontosan. Elég ijesztő statisztika. Az ember ilyenkor – az ötvenedik éve körül – elkezd tűnődni, hogy most mi is van mögötte, és mi is áll még előtte. Érdekes konklúziókat lehet ilyenkor levonni…..

– Jó, akkor nézzük először, hogy mi van „mögötte”. Azt hallottam, hogy kamaszként például jobban izgatták a természettudományok, mint a csellózás.

– Ez így van. Szeretem a zenét, mióta csak az eszemet tudom, Bach volt mindig is a kedvenc zeneszerzőm, rengeteget hallgattam. De nem igazán érdekelt sem a cselló, sem más hangszer, inkább a fizika, csillagászat, a kémia, a biológia, azon belül a neurofiziológia. Egyébként még most is lázba hoznak Stephen Hawking írásai, vagy más tudományos hírek. Aztán amikor tizennégy évesen, a középiskola kiválasztása előtt arra gondoltam, hogy nekem valami egészen mással kellene foglalkoznom, és nem lenne elég időm a zenére, ami annyira fontos nekem, egészen összeszorult a szívem. Akkor már túlságosan szerettem a zenét ahhoz, hogy mást is el tudjak képzelni. Igaz, a Konziban egy-két évig csak lézengtem, nem sokat dolgoztam. Tizenhét éves lehettem, amikor néhány behatásra – de elsősorban talán az életkorom miatt - elkezdtem valami olyasfajta erős kötődést érezni a cselló iránt, mintha egy köldökzsinór kötne össze minket. Minden pillanatban csellózni akartam, minden pillanatban tökéletesíteni akartam valamit, gyorsabban szerettem volna elérni azt, amit csak lassan és fokozatosan lehet. Iskola előtt három órát gyakoroltam, majd utána is még két-három órát, és úgy éreztem, sohasem fogok olyan hangokat játszani, mint amilyennek belülről hallottam a zenét. A napok túl rövidnek bizonyultak, én pedig egyre kimerültebb lettem. Ez így ment egy ideig, aztán egy ponton a szervezetem tiltakozni kezdett és azt mondta, köszönöm, ebből nem kérünk többet. Ez olyan formában jelent meg, hogy a jobb kezemen megbénult egy pici izom, ami elengedhetetlen a vonófogáshoz. Ez volt a jel, hogy lassítani kell.

– Aztán szépen helyreállt az egyensúly, megtanulta „kezelni a helyzetet”, és a profi életét már Angliában kezdte. Ennek huszonhat éve, ennyi idő után már pontosan tisztában lehet azzal, hogy mi az, amit jobban szeret Londonban, mint itthon. Néhány zenész ismerősömtől például azt hallottam, hogy kint legendásan jobb a munkafegyelem.

– Igen, ott van egyfajta fegyelem, ami tulajdonképpen magától értetődő egy zenekarban. Ha tízkor kezdődik a próba, az azt jelenti, hogy legkésőbb háromnegyed tízre mindenki megérkezik. Még a kávéjukat is ott isszák meg, nem otthon, nehogy elkéssenek.

- Ez a rész tehát jobban működik. .

– Ez igen. De mesélek mást is. Néhány éve volt egy nagyon érdekes tapasztalatom, részt vettem egy különleges projektben. Egy Mozart szimfóniát játszottunk, Frans Brüggen vezényelt, és a produkcióhoz összevont két zenekart. Az egyik az angol „Age of Enlightenment” volt, a másik pedig Brüggen állandó holland zenekara, amely elsősorban 18. századi zenét játszik. Vegyesen ültünk, mondhatni, molekuláris szinten összekeveredtünk, viszont volt egy-két passzázs, ahol csak az egyik, vagy csak a másik zenekar játszott, úgyhogy akkor pontosan hallani lehetett, hogy kinek mi a profilja. Nagyon érdekes volt, az derült ki ugyanis, hogy az angol zenekarnak nagyobb a fegyelme, de szürkébb az arculata. A holland zenekarban ezzel szemben kiélezettebbek voltak az egyéniségek, viszont sokkal szabadabb, kifejezőbb a játék, kevesebb precizitással. Nekem nagyon tanulságos volt ez az egész. Talán valami betekintést ad abba, hogy miről is szól Angliában a zenei prioritás. Meg hogy milyen is az a falkaszellem, az a bizonyos „team-spirit”. És ebből mindenki levonhatja a maga következtetéseit.

– Megpróbáljuk. De azért segítsen.

– Úgy fogalmaznám meg, hogy az angol zenekar nagyjából olyan, mint vezetni az autópályán. Tulajdonképpen sima, és elég gyorsan célba lehet érni.

– Viszont monoton is egy kicsit.

– Igen. Az ember esetleg elmegy egy gyönyörűséges erdő vagy tó mellett, látja, hogy ott van, de nem nagyon van idő megállni. Egy Közép-európai együttes viszont – és ezt most képletesen mondom –, inkább egy biciklistához hasonlít. Lassabban halad, de ha útközben meglát valami szépséget, akkor azt mondja, hogy hű, de gyönyörű tó! Itt megállunk egy kicsit.

– Amit mond, inkább az angol nagyzenekarokra vonatkozik, vagy a kisebb kamaraegyüttesekre is?

– Mindenre. Tíz évig játszottam egy kvartettben. Nem azt mondom, hogy gyorstalpalás folyt, inkább közepes talpalás, viszont a szépség ideálja nem jelent meg annyira, amennyire szerettem volna. Az volt a lényeg, hogy jó legyen, elsősorban technikailag, persze zeneileg is, de az már nem volt annyira fontos. Ha viszonylag „rendben van”, ha „nem szól a rendőr, hogy ez nem jó”, akkor mehet. Az, hogy az ember esetleg reszkírozzon is valamit a szépség érdekében, sajnos nem igazán volt jellemző. Persze az, hogy én így gondolkodom, nyilván annak is köszönhető, hogy Magyarországon kaptam a zenei oktatást, a profi életemet pedig Angliában töltöttem. Szóval, lehet, hogy ez profi szinten Magyarországon is így megy, de azért nem hiszem. Nemrég hallottam, hogy Debussy annak idején morfondírozott az angol nyelvről, például arról, hogy angolul az „artist” szót csak a képzőművészetre használják, a zenét nem vonják be ebbe a kategóriába, mert a zene csak egy fajta kézművesség, vagy efféle. Amikor az elmúlt években magyarokkal játszottam, akkor arra jöttem rá, hogy itt másfajta zenei szempontok vannak. Aztán mesterkurzust tartottam a Liszt Akadémián, és ott is azt láttam, hogy itt egészen másképpen értelmezik a zenét, mint Angliában. Ha tetszik, egy magasabb fokon lehet indulni, nem kellett mindig a zenei egyszeregynél kezdeni.

– Ha már a mesterkurzusokat említi…Nagyon rövid ideig foglalkozik valakivel, aki előtte már éveken át más tanár keze alatt tanult. Milyen hatást lehet néhány óra, vagy néhány nap alatt elérni?

– Ez jogos kérdés. Édesapám ugyanezt mondta nekem, amikor elmentem egy mesterkurzusra. Fiam, minek mész? – kérdezte, én meg azt válaszoltam, hogy azért, mert érdekel, mit gondol valaki más. Egyébként az a tapasztalatom, hogy ha az ember kifog valakit, aki hirtelen felgyújt egy olyan szikrát, ami addig szunnyadt, és ezután elindít egy másfajta gondolkodásmódot, akkor nagyon megéri. Én ilyen módon találkoztam Végh Sándorral, és ez a mesterkurzus fantasztikus élmény volt. Mert mindent, amit addig itthon tanultam, azt visszaigazolta. És az ember ilyenkor arra gondol, hogy akkor mégis jó nyomon halad. A mesterkurzus egyébként olyan hazárdjáték-féle, vagy teljesen betalál, vagy teljesen mellémegy. Sokszor nem működik. Mostanában én tartok mesterkurzusokat, júliusban például Franciaországban öt növendékem volt, bár abból három jobban tette volna, ha otthon marad. Rettenetesen lusták voltak ugyanis, pedig ha az ember eljön egy mesterkurzusra, kell, hogy legyen benne nyitottság arra, hogy befogadja, amit kap. A másik kettő viszont keményen dolgozott, és azt hiszem, náluk sikerült kicsit megváltoztatni az irányokat, ami nagy sikerélmény nekem.

– Mennyi időt töltött velük?

– Mindenki kapott ötször egy órát. Meg azért is ment velük talán könnyebben, mert még mindketten fiatalok voltak, tizenhárom és tizenhat évesek. Olyankor még a hibák sincsenek annyira beidegződve. Sokszor azon kapom magamat, hogy hibákat gyomlálok tanítás helyett. Pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy egy munkamódszert adjak át valakinek, azt, hogy hogyan gyakoroljon. Szerintem erről szól a tanítás, nem pedig arról, hogy én így képzelem, ezért csináld így. Közös erővel megpróbáljuk kitalálni, hogy a növendék hogyan dolgozzon valamin, hogy milyenek az ő elképzelései, és hogy ehhez melyek a szükséges eszközök. Van ez a fajta divat, bár manapság szerencsére egyre kevésbé, hogy „csináld így, mert én így csinálom.” Én nem így dolgozom, mindenkinek személyre szabott órákat tartok, személyre szabott recept szerint, és emiatt két óra, két különböző embernek teljesen másképp zajlik.

– Milyen az európai-ázsiai arány a mesterkurzusokon? Meg egyáltalán, a londoni növendékei között?

– Nagy ázsiai részvétel van, és óriási eltökéltség a kínaiak, japánok, koreaiak részéről. Van egy kiváló japán növendékem, fantasztikusan harmonikus a mozgása, minden izma, minden ujja kitűnően működik, gyönyörű hangon játszik, és nagyon muzikális. Foglalkoztatott ez a jelenség, arra gondoltam, hogy ennek talán az lehet az oka, hogy a keletiekben van valamiféle olyasfajta hajlékonyság, ami az európaiakban nincs meg. Ralph Kirshbaummal is beszélgettem erről, de ő azt mondta, hogy szerinte ez csak az eltökéltségnek köszönhető. Én továbbra sem vagyok meggyőződve arról, hogy ez teljesen így van, szerintem az ázsiai zenészeknek van egy fajta izomtónusa, amely különösen alkalmassá teszi őket a hangszerjátékra, és ez az európaiakban nincs meg ilyen szinten. Ami viszont az akaraterőt illeti, abban teljesen egyetértek Kirshbaummal.

– Tizenhat éve tanít a londoni Purcell School-ban. Ad valamiféle tanácsot a növendékeinek, hogy a kemény munkán kívül mit tegyenek a sikerért? Vagy mondjuk úgy: az érvényesülésért?

– Ha valaki a Purcell School-ban tanul, akkor én kötelességemnek érzem, hogy felhívjam a figyelmét a tényekre, vagyis arra, hogy állást kapni ma iszonyatosan nehéz. Még akkor is, ha az illető nagyon jó. A másik, hogy a zenét borzasztóan kell szeretni ahhoz, hogy profi muzsikus legyen, mert lesznek átmenetileg olyan pillanatok, amikor utálni fogja. Ez a két megjegyzésem szokott lenni azokhoz, akik jók, de nem kimagaslóan, és legtöbben ebbe a kategóriába tartoznak. Ezt meg kell mondani, mert nem egy mesevilágban élünk, ahol majd a Jótündér szerez egy állást. Három kiugróan tehetséges növendékem van egyébként, ők sorra nyerik is a versenyeket, pedig még csak tizenöt-tizenhat évesek. Hogy mit tegyenek a sikerért? Hát, legyenek szerencsések.

– Van, akinek azt tanácsolja, hogy ne folytassa, mert nem érdemes?

– Nem, ezt soha nem mondom senkinek. Csak azt, hogy nagyon gondolja meg, profinak akar-e menni. Ha valaki csellózik, egyáltalán, ha valaki zenél, az óriási dolog, és azt nem szabad abbahagyni, tekintet nélkül arra, hogy profi lesz-e belőle vagy amatőr. Mindenképpen hasznára válik valakinek, hogy zenél, és azt majdnem másodlagosnak fogom fel, hogy majd később mit fog kezdeni ezzel. Én zenetanár vagyok, - már amikor tanítok, és nem játszom-, és azt érzem kötelességemnek, hogy megtanítsam a növendéket zenélni. Azt, hogy milyen szinten fog ez neki menni, részben a jövő magától eldönti, részben a lehetőségek darwini módon lemorzsoltatják azt, aki nem jó. A zenélés viszont fejleszti a személyiséget, ezért mindenkit bátorítani kell.

– Előbb említette, hogy hol zenetanár, hol pedig koncertező művész. Itthon legutóbb Banda Ádám diplomahangversenyén játszott, akivel korábban nem ismerték egymást. Hogy ment a közös munka?

– Nagyon jó élmény volt, Ádám szenzációs jelenség. Nem is nagyon kellett beszélgetni, gondolatolvasás- szinten tudtunk együtt dolgozni. Nehéz elképzelni, hogy csak névrokonok lennénk.

– Sok félét csinál, tanítás, koncert, mesterkurzus, fesztiválszervezés, zenei kutatómunka, és ráadásul hol Angliában teszi mindezt, hol Magyarországon, hol éppen egy másik országban. Többféle tevékenység és többféle helyszín kell ahhoz, hogy jól érezze magát?

– Igen, van ez a kérdés, hogy itthon vagy külhonban. Itthon az ember nem csinál annyira sok félét, mint kint. Angliában van ez a szabadúszórendszer, az embert nem skatulyázzák be, egy kamarazenész például mindent csinálhat, szólózhat, zenekarban játszhat, taníthat, turnézhat, mesterkurzusokat tarthat, anélkül, hogy egyik aktivitás zavarná a másikat. Magyarország viszont kisebb is, ráadásul az emberek szeretik a skatulyákat, úgyhogy ez a sokféleség itt nehezebben menne, én pedig élvezem, ha több dologgal foglalkozhatom.

– Azért az jó, hogy habár főleg Angliában dolgozik, ott is otthon van, de Magyarországon is, ott is van sok kötődése, de itt is….

– Méghozzá egyre több. Amíg a gyerekeim kicsik voltak, kellett is, meg akartam is mellettük lenni. Most viszont már húsz éves a lányom, a fiam is tizennyolc, megvannak már anélkül, hogy fizikailag mindig ott lennék. Én pedig nagyon szeretek itthon lenni, egyre több régi kapcsolatomat elevenítem fel, és egyre nagyobb késztetést érzek, hogy a magyar zenei életnek is része legyek.

Bokor Gabriella