„A harmadik nagy magyar”

Solymosi Tari Emőke: Két világ közt. Beszélgetések Lajtha Lászlóról

(Hagyományok Háza, Budapest, 2010)

A méltatlanul ritkán játszott szerzőről nemrégiben születése és halála évfordulója révén emlékezett meg a magyar zenei világ. Lajtha László a 20. szd. magyar zeneirodalmának igen jelentős, mégis, vitathatatlan tudósi és művészi érdemei ellenére sem elégszer hallható alakja. Hogy ez miért van így, többen több okot említenek, e könyvből a legigazabbnak talán Záborszky Kálmán karmester válasza tűnik: Nemcsak azért játsszák ritkán, mert nem divatos, hanem azért is, mert a Lajtha-zene nagyon nehéz. Minden Lajtha-műért nagyon meg kell küzdeni, akármilyen kiváló hivatásos muzsikus adja is elő.

Lajtha szellemi és tárgyi hagyatékát ma a Hagyományok Háza őrzi. A felbecsülhetetlen kincs hozzáférhető a kutatók számára is, az útmutató és használható leírás a honlapjukon is elérhető.

Solymosi Tari Emőke zenetudós, tanár zeneakadémista korától gyűjti a Lajthával kapcsolatos emlékeket és kutatja a zeneszerző munkásságát. Óriási kincs, hogy mindezt idejében, szinte a 24. órában kezdte el, hiszen még találkozhatott Lajtha özvegyével, akivel egy rendkívül színes, olvasmányos, valódi kultúrtörténeti csemegének számító beszélgetést rögzíthetett. Több olyan művész és közéleti, tudományos személyiség is jelen van a kötetben, aki ma már nem adhatna interjút, így a munka még értékesebb számunkra.

Nem szemérmes a szerző, bátran rákérdez olyan eseményekre illetve személyes konfliktusokra, melyeket a zenetudomány az elmúlt évtizedekben színlelt oda nem figyeléssel kezelt, ilyenek a Lajthának 1951-ben odaítélt Kossuth-díj körüli személyes véleménye, ill. a Kodállyal és Rajeczky Benjaminnal való nem felhőtlen viszonya.

Képet kapunk a beszélgetésekben erről a furcsa, kettős érzelmet kiváltó, hihetetlen nagy formátumú emberről. Aki marni is tudott a szavaival, ugyanakkor mély érzésű, gazdag lelkületű, igaz ember volt.

Lajtha vitathatatlan zeneszerzői talentuma mellett a népzenekutatóra is figyelnünk kell. Igaz, a kötet szerzője szerint az elmúlt időszak ennek az oldalnak több figyelmet szentelt. Vajon ki tudja eldönteni, melyik is a fontosabb? Az bizonyosnak tűnik, hogy a magyar népzenekutatásnak és közvetve a magyar folk-színpadnak is olyan töltetet és muníciót adott, ami évtizedekre megtermékenyítette azt. Többen is megemlékeznek a kötetben híresen precíz, szinte emberfeletti hallást és zenei érzéket kívánó lejegyzési stílusáról. (Gábor Éva, Sebő Ferenc)

A rendkívül jól szerkesztett és átlátható formában napvilágot látott könyv végig viszi az olvasót Lajtha munkásságán, illetve annak mások által észlelt felületén. Irányított, egy-egy témára koncentráló beszélgetések ezek. Talán ezért történhetett meg, hogy miután Gábor Évával kétszer is beszélgetett a szerző, s mindkét interjút közli is, bizonyos emlékek, szinte szó szerinti mondatok kétszer is benne maradtak a könyvben. Ez persze nem von le a mű kultúrtörténeti értékéből.

Először a családtagokat, a feleséget, aki múzsa, életen át kitartó, erőt adó társ volt, és két fiát kérdezi. Következnek a barátok, munkatársak, majd a tanítványok, művei előadói és tisztelői. Ezután az 1992-ben a Magyar Rádió részére készített interjúsorozatot olvashatjuk, amelyben szintén több olyan személyiség szólal meg, akit ma már nem hallhatnánk. Nem könnyű az interjú műfaja, ezt Solymosi Tari Emőke is jól látja, és le is írja az előszóban, ám neki mindannyiszor sikerült mederben tartania és irányítania a beszélgetéseket.

Értékmentés és érték feltárás ez a mű. Lajtháról – akinek egyik legszembetűnőbb emberi tulajdonsága a talán túlzott szerénysége volt – nem is kaphatnánk ennél jobb és igazabb képet. Valószínű – bár ez csak feltevés – ha vele beszélgethetett volna kizárólag a szerző, ennyi minden nem is derül ki.

A kötet szerzője a bevezetőben leírja, hogy munkáját egy majdani, tudományos igényű gyűjtemény részének érzi. Ennél többnek gondoljuk: igenis figyelemfelkeltő és -felhívó: Lajtha művészetét végre a maga helyén kellene kezelni, aminek ára lehetne akár a zeneszerzői és a népzenekutatói munkásság teljes szétválasztása, egymás nélkül való értelmezése.

Lajtha talán ezzel a könyvvel nyer utat sokunk szívébe – felhívva figyelmünket, vagy inkább nyitogatva kíváncsiságunkat e sokoldalú, sokat szenvedett és sokat látott ember és művész iránt. Reméljük, hogy elolvasása után szívesebben és gyakrabban hallgatjuk meg műveit.

Ez lehetne a legnagyobb erénye ennek a kitűnő, mély hiányt pótló munkának.

Dr. Fehér Anikó