A Sugár út egyik mellékutcája elején levő épületen olvasható emléktábla Zenede néven jelöli meg a helyet. 1926 és 1940 között valóban itt működött Nagykanizsa első városi fenntartású zeneiskolája, ám megnevezésére csak a korabeli sajtó használta alkalmanként ezt a nyelvújítás kori szót, az intézmény hivtalos neve Városi Zeneiskola volt.

Az emléktábla elmondja az eredetileg egyemeletes épület történetét, amelyet 1903-ban Morandini Román tervei szerint a 48-asok laktanyája pótraktárának építettek. Kisebb átalakítások után lett a zeneiskola otthona. A növendéklétszám fejlődésével további tantermekkel, 1932-ben kamarateremmel, 1938-ban hangversenyteremmel bővült. Az épület földszintjén volt az igazgatói iroda és a hangversenyterem, az emeleten pedig a tantermek.

Visszaemlékezések, írott források tanúsága szerint Kanizsán már a zeneiskola megnyitása előtt élénk zenei élet folyt. Zeneoktatás is volt különböző formákban, elsősorban a polgári réteg házimuzsikálás iránti igényeinek kielégítésére. 1828-ban például egy Mann Ferenc nevű muzsika mester kapott engedélyt a városban való letelepedésre és zeneoktatásra. Az 1860-as évek második felében néhány évig Kanizsán működött a később Bécsben zeneműkiadóként és kritikusként tevékenykedő Pyllemann Ferenc zongoraművész. Az ő tanítványa volt Rózsavölgyi Szidónia, aki a diák Hevesi Sándort tanította olyan szinten zongorázni, hogy felvételt nyert volna a Zeneakadémiára, ha anyagi megfontolásokból nem más iskolát választ. 1881 őszén a zongoramesterként emlegetett Rosenberg Ádám külföldről hazatérve nyitott zeneiskolát, őt rövidesen Sterneck Zsigmond gordonkaművész követte. Ugyanebben az időben kezdte magántanári pályáját Bischitzky Miksa, majd néhány évvel a századforduló előtt Hofrichter Emma, a Joachim-tanítvány hegedűművész. Keresett magántanár volt a városban Pásztor Miksa zongoraművész, aki aztán hosszú évtizedeken át a zsinagóga orgonistájaként működött. Leánya, Fábiánné Pásztor Irma, aki Liszt Ferenc egyik utolsó tanítványának, Thomán Istvánnak növendéke

volt, az 1910-es évektől szintén magántanárként működött Kanizsán a zeneiskola 1926-os megnyitásáig, amelynek egyik legkiválóbb tanára lett. Kartschmaroff Leót, a zsinagóga 1865-től ötven éven át működő kiváló kántorát is számon tartotta az 1906-os városi címjegyzék énektanárként.

Ők voltak azok, akik a legmagasabb szintű képzést nyújtották. Mellettük időről-időre feltűntek mások is. Voltak, akik „gyorstalpaló” képzést ígértek, s bizonyára próbáltak olyanok is zeneoktatással pénzt keresni, akik maguk is tanárra szorultak volna.

A magánoktatás nem szűnt meg teljesen a Városi Zeneiskola belépése után. Hofrichter Emma idős koráig, az 1940-es évekig tanított, s voltak növendékei Hirschel Herminnek és a Budai Zeneakadémián végzett Vásárhelyi Nándornénak is.

Intézményes ének- és zeneoktatás legkorábban az 1765-ben alapított gimnázium keretében folyt Kanizsán. A polgári iskolában az 1870-es évek közepe óta tanítottak zenét, amely 1916 után Ketting Ferenc idejében élte aranykorát. Érdekes fejezet kötődik a kereskedelmi iskolához, ahol – felismerve a házimuzsikálás szerepét az üzleti kapcsolatok kiépítése és fenntartása terén – 1887-től mintegy két évtizedig Sterneck Zsigmond tartott zenetanfolyamot.

A Városi Zeneiskola megalapításának legfontosabb előfutára a Nagykanizsai Közművelődési Társulat által 1920 és 1923 között fenntartott ún. Fenyves-zeneiskola volt. Kiváló tanárokkal, intézményes keretek között, zeneakadémiai kontroll alatt, ám nehéz feltételek között működött.

Városi zeneiskola felállításának szükségességéről már a XIX. század végén is cikkezett a helyi sajtó, hamar felismerve a magasan képzett tanárok és az egységes, országos felügyelet alatt lévő, melléktárgyakkal is megfelelően kiegészített tanterv fontosságát. 1911 körül létesítése komoly tervként vetődött fel, a háború azonban közbeszólt. Közben megkezdte működését a Közművelődési Társulat említett zeneiskolája, amelyet eredményei ellenére sokat támadott a helyi sajtó, s ez megszűnéséhez vezetett. Végül – az 1925-ben meghozott képviselőtestületi határozat után – a „zenede” 1926. szeptember 1-jén nyílhatott meg a laktanya kisegítő épületében.

Részlet a „fülszövegből”: A kötet a mai utcanevek betűrendjében tárgyalja száz kanizsai épület zenei vonatkozásait. A leírások szólnak magáról az emlékhelyről: építészeti jellemzőiről és az épületekhez kapcsolódó nem-zenei, várostörténeti tudnivalókról is.

Az épületek azonosítását kis képek segítik, amelyek a helyszín mostani állapotát mutatják. A kötet további illusztrációi közül jónéhány nyomtatásban most kerül először nyilvánosságra. Forrásuk túlnyomórészt a nagykanizsai Thúry György Múzeum anyaga, de több fontos fénykép származik a Farkas Ferenc Zeneiskola archívumából és családi albumokból is. A ma is létező, vagy egykori épületek zenei kötődéseiből kirajzolódik a város zenetörténete, annak is leginkább az 1860-as évektől a második világháború végéig tartó korszaka.

A könyv megvásárolható az Országos Széchenyi Könyvtár

Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár

Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtár

Debreceni Egyetem, Egyetemi és Nemzeti Könyvtár, BTEK

Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kari Könyvtár

Halis István Városi Könyvtár Nagykanizsa (itt meg is vásárolható)

—————————— 

* Két részlet Kocsis Katalin: Nagykanizsa 100 zenei emlékhelye (Nagykanizsa, Czupi Kiadó, 2009) c. könyvből