Minden
akkor és ott dől el, amikor
bemegyünk
a tanterembe… *
Sok mindent nem szeretnék és nem is fogok megismételni
az eddig hallottakból, bár a címszavak, amiket előzetesen felírtam, sok
tekintetben megegyeznek azokkal.
A
felsőoktatásban mi is nagyon erőteljesen érezzük az érettségi vizsga hiányát,
ezt elsősorban felvételi vizsga alkalmával tapasztaljuk meg, de akkor is,
amikor érettségi, illetve OKJ vizsgabiztosként vagyunk jelen egy-egy
szakközépiskolában. Magam leggyakrabban a váci Pikéthy Tibor, ritkábban a
budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában veszek részt ilyen
alkalmakon. Mindkét iskolában azt tapasztalom, hogy ennek a rendszernek a
megszűnése komoly hiányokat okoz, mert az OKJ vizsga fakultatív jellege egyre
inkább afelé mutat, hogy a szolfézs-zeneelmélet tanárok sajnos egyre nehezebben
birkóznak meg a feladattal, hogy a felsőfok számára jól használható
tudásanyagot adjanak át diákjaiknak, ha pedig ez a tudás nincs kellőképpen
megalapozva, az óhatatlanul felgyűrűzik a felsőoktatásba.
Természetesen
a felsőoktatásban mi is „hozott anyagból” dolgozunk, mint a cipész, a szabó
vagy bárki más, tehát azokat tanítjuk, akiket a középfokról kapunk. A középfok
pedig azokkal dolgozik, akiket az alsó fokról kap. A fent vázolt hiányosságok
miatt a felsőfokú szolfézs–zeneelmélet-oktatás is egyre alacsonyabb szintről indulhat.
A demográfiai tényezőkről korábban már esett ugyan szó, de meg kell erősítenem
azt, hogy – a szakemberek jelzései szerint – a következő években nagyon erős
visszaesés lesz majd tapasztalható ezen a téren. Számíthatunk arra, hogy egy
ideig egyre kevesebben fognak intézményeinkbe jelentkezni. Ha csak kevéssé
tapasztalunk visszaesést, az annak is köszönhető,
hogy nagyjából ugyanazok a diákok jelentkeznek az ország egyes egyetemeire vagy
zeneművészeti karaira. További gond a felvehető államilag finanszírozott
létszám folyamatos csökkentése.
Szomorú
azzal a jelenséggel szembenézni, amit korábban gyakran, de csak áttételesen
tapasztaltunk, hogy egyes hangszeres főtárgytanárok maguk hangolják a mi
tárgyaink ellen a gyerekeket: elég, ha jól trombitálsz vagy zongorázol, azzal
könnyen be fogsz kerülni, az elmélet nem számít sokat. Az utóbbi időben mintha
enyhülne ez a szemlélet, de nagyon nehéz meg is szüntetni. Ennek érdekében a
közeljövőben konkrét lépéseket is készülünk tenni, ez ugyanis elfogadhatatlan
számunkra. Néhány évvel ezelőtt kezdeményeztem a Zeneakadémián, hogy a
hangszeres tanszékvezetők látogassák meg a szolfézs–zeneelmélet felvételit;
kölcsönösen jó tapasztalataink vannak erről, és úgy gondolom, hogy közös
céljainkat ez is szolgálja.
Ami a
felvételi követelményeket vagy azok értékelését illeti, sajnos persze a
felsőoktatás egyes intézményei nem egyformák, ugyanis van olyan hely, ahol a
szolfézs-zeneelmélet az elérhető 200 pont bizonyos százalékát teszi ki, van
viszont olyan intézmény is, amelyben csak osztályzás van, és ez alapján csak az
elégtelen lehet kizáró tényező a felvételnél. Jó volna ezt is megváltoztatni,
hogy ez a fajta értékelés se keltse a szervezetlenség látszatát: nem jó, hogy
ebben sem vagyunk egységesek. Valószínű, hogy könnyebb olyan helyekre
bekerülni, ahol nem ér pontot az elméleti teljesítmény, csupán vétójoga van:
csak akkor ne kerülhessen be valaki, ha nagyon alacsony szinten áll a tudása.
A
konferencia eddigi részében főként a hangszeres szolfézs–zeneelmélet-oktatásról
volt szó, ennek jegyében teszem fel a kérdést: mit is tanítsunk a hangszeres
csoportoknak? Dilemmánk két irány között ingadozik: tanítsuk-e átfogóan a
13-14. századtól a 20-ig terjedő sok évszázadon átívelő időszak stíluselemeit,
jellemzőit vagy szorítkozzunk csupán arra a nagyjából két és fél évszázadra (az
sem kevés természetesen), amelynek zenéjével egy átlagos zenekari vagy
kamaramuzsikus pályája során találkozik. Nyilván nagyon hasznos, ha korábbi
stílusokra is kitekintünk, éppen azért, mert egy hegedűs működése révén vajmi
kevéssé fog találkozni egy Binchois-chansonnal. A válasz tehát egyértelmű:
minél tágabb körű zeneirodalommal ismerkedjen meg a hallgató, legalább a mi
óráinkon ismerkedjen általa nem játszott zenével!
A
hangszeresek oktatásában elsősorban annak a magunk számára való tudatosítása
nagyon fontos, hogy mi is a célunk ezzel. Nyilvánvaló, hogy elsősorban azt kell
szolgálnunk, hogy jobb zenészek legyenek, hogy jobban megismerjék a zenét, de ne csak megismerjék, hanem ha majd
eljátsszák Bach d-moll chaconne-ját vagy Mendelssohn hegedűversenyét, akkor
legyen arra igényük, hogy megpróbálják ezeket megérteni. Legyen ismeretük arról, hogy mi a variációs forma vagy a
versenymű, milyen a mise vagy a motetta felépítése, melyek egy-egy korszak
stílusjellemzői, de az elsődleges feladat az igényesség felébresztése. Legyenek
fogékonyak az elméleti kérdésekre, érdekelje
őket az, hogy mi rejtőzik amögött, ami számukra a fekvés- vagy vonóváltásokban
vagy más technikai problémákban nyilvánul meg. Amellett, hogy elkezdik
gyakorolni pl. a d-moll chaconne-t, elméletben
tudjanak arról, hogy az I. fok után II2, majd V kvintszext
következik, és mi minden ennek a zenei következménye, amit nekik a gyakorlatban kell megvalósítaniuk.
Mélységesen hiszek abban, hogy a minél teljesebb megértés által az előadás is
(még) szebb és jobb lesz.
Ahhoz
persze, hogy ezt az érdeklődést felkeltsük a hallgatókban, nekünk magunknak
kell felkészültnek lennünk, és állandóan magunkba is kell néznünk. A saját
magunkkal szemben támasztott elvárásokat a legmagasabb mérce szerint kell megfogalmaznunk
és megvalósítanunk. Önképzésünket napi gyakorlattá kell tennünk. Olykor persze
mi is kiüresedhetünk vagy telítődhetünk, lehet elegünk is, de a folyamatos
töltekezés és önművelés elengedhetetlen, akár a szakirodalom olvasása, akár
művek ismerete révén. Csak akkor tudunk másokat inspirálni, ha magunk is az
állandó belső inspiráció állapotában vagyunk. Soha nem dőlhetünk hátra: mi már
mindent tudunk, és elég csak tanítanunk, tanítanunk… Akkor tudunk jól tanítani,
ha a saját magunk iránti igényességet is fejlesztjük, növeljük. Így lehetünk
hitelesek. Mi sem ismerünk mindent: művekkel, cikkekkel, tanulmányokkal mi
magunk is adósak vagyunk magunknak és környezetünknek egyaránt.
Sokszor
szembesülünk mi is azzal, sőt, állandóan azzal szembesülünk, hogy mi jön vissza
a tanításunkból. Hogyan tudjuk lemérni, hogy amit tanítottunk, az mennyire
talál értő vagy éppen süket fülekre? Valószínű, hogy egy vonós csoport tagjai
fogékonyabbak olyan darabokra, amelynek előadásában maguk is tevékenyen részt
tudnak venni. Gyakran szoktam ilyen hallgatókkal kvartettet elemezni úgy, hogy
elhozzák a hangszerüket és eljátsszák a kiválasztott darabot (nem lesz belőle
kamarazene-óra, bár lehet, hogy kicsit az lesz). Azért veszem ezeket így, mert
a saját napi gyakorlatukkal igyekszem őket szembesíteni: ha végeznek, vagy még
azelőtt, és összeállnak egy vonósnégyessé, nem csak gyakorlati, hanem elméleti
síkon is meg kell tudniuk közelíteni műsorukat. Nem elég tisztán, hibátlanul eljátszani valamit, hanem érteni is kell azt, hogy ez vagy az a
fordulat miért szól így vagy úgy, esetleg miért nem másképp van megírva.
Elmélet és gyakorlat: a kettő szorosan összefügg.
Az a
tapasztalatom, hogy ha megpróbálom zeneszerzői szemszögből megközelíteni a
művet, jobban fel tudom kelteni az érdeklődést; megpróbáljuk együtt megfejteni,
hogy hogyan jöhetett létre, mi mozgathatta, kibontogatva egy-egy fordulatát
vagy harmóniáját. Ha én is felteszem a kérdést, saját magamnak is: ez és ez
vajon miért alakult így, miért nem másként; azt ki is próbálhatjuk vagy
átalakítjuk a „szabálytalant” „szabályossá.” Az efféle közös gondolkodás
serkenti a hallgatói aktivitást és fejleszti a gondolkodást. Túl azon tehát,
hogy stílusismeretet tanítunk, azt igyekezzünk kialakítani, hogy a hallgatók
gondolkodjanak. Mi ugyanis csak egy-két évig vagyunk velük, és aztán az életük
hátralevő 40-70 évében önálló gondolkodásra vannak „ítélve.” Nagy a
felelősségünk ebben…
Van-e
valami ellentét a hangszeres főtárgyi, ill. a zeneelméleti képzettség között?
Az elején már utaltam arra, hogy bizony egyes hangszeres kollégák az elmélet
ellen hangolják a tanulókat, ez a szemlélet egyébként talán a zeneiskolában
gyökerezik, ugyanis a zeneiskolai szolfézs az a terület, ami alól minél
hamarabb igyekeznek felmentetni a szülők a gyereket. Sok helyen az a kép alakul
ki a szolfézsról, hogy az valami kötelező rossz, amit többnyire utálni kell,
ami alól lehetőleg minél hamarabb ki kell bújni, pl. más tárgy felvételével,
mert az bizonyára érdekesebb, mint szolmizálni vagy hangközgyakorlatokat
végezni. Sok kárt okozott az a szemlélet, ami a kodályi elvek nagyon helytelen
értelmezését jelenti: a népdaloknak szolmizálási gyakorlattá süllyesztéséről,
ezáltal a népzene teljes vagy részleges megalázásáról van szó. A népdal nem
arra való, hogy szolmizáljuk vagy megtanuljunk vele szolmizálni, hanem élő
zene. A szolmizáció nem a népdal utolsó versszaka! Ha elveszik a népdal élő
jellegét, persze, hogy utált szolfézsgyakorlat lesz belőle. Mivel pedig a
népzenének a zeneiskolai tananyagban jelentős része van, a felelősség is nagy
ezzel kapcsolatban. Később, a közép- vagy a felsőfokon már sokkal nehezebb azt
megszerettetni.
Az a
dilemma is nyilván mindannyiunk számára ismerős, most csak épp utalok rá, hogy
inkább etűdöket vagy darabokat vegyünk-e, amelyekből bizonyos gyakorlatokat
szűrhetünk le. Valószínű, hogy valahol a kettő között találhatjuk meg a helyes
utat, körültekintő elrendezéssel.
Azzal szeretném befejezni, amiről korábban is beszéltem önművelésünkkel kapcsolatban. Persze, hogy a hivatalokban és tőlünk talán független helyeken dől el sok minden, de a legfontosabbak az óráinkon dőlnek el. Ha mi magunk is állandó tréningben vagyunk, az nyilván hasznos, de ha a saját személyiségünkkel és a nyilván pozitív hozzáállásunkkal, hogy mi szeretnénk valamit átadni és nem csak túl akarunk lenni valamin, amiről tudjuk, hogy a hallgatók sem szeretik, (lehet, hogy mi sem szeretjük), vonzóvá tehetjük a tárgyat. Bárdos Lajos három T-elmélete (és gyakorlata) szerint: ha a Tanár szereti a Tárgyát és szereti a Tanítványát, a Tanítvány is meg fogja szeretni a Tárgyat. Ez lehet a célunk! Minden akkor és ott dől el, amikor bemegyünk a tanterembe és legjobb tudásunk szerint tanítunk.
* A tanszékvezető egyetemi docens (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Zeneelmélet tanszék, Budapest) korreferátuma a Zeneelmélet-tanítás a zeneművészeti felsőoktatásban c. konferencián) (Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar, 2010. április 23.) hangzott el.