|
M |
UZSIKUS volt, egyike a régi Nagyoknak. Titkok nagy
tudója, aki nemhogy elrejtette volna tudományát, de ő köszönte meg, ha
meghallgatták. Anyagtalanul szárnyaló, fényesen éneklő, nem „zongorahangon” játszani
— ez volt, ami izgatta, erről tudott nagyon sokat és „mást”, mint sokan mások.
(Erre figyelhettek fel annak idején azon a háború után rendezett varsói Chopin
versenyen, ahol Anna, Auschwitz-ot éppen hogy túlélve, testben, lélekben
megviselve, 4-5 éves kihagyás után olyan jól játszott, hogy Különdíjjal jutalmazták!)
Ezt a tudást akarta tovább adni mindenkinek, aki hajlandó volt odafigyelni,
utánagondolni, kipróbálni, elhinni azt.
Magam
is egyike voltam ezeknek. Egészen véletlenül, baráti hívásra, meghallgattam egy
zeneiskolában tartott előadását. Amiket mondott, eleinte igen szokatlan volt,
de valahogy mégis izgalmas. Hívására ettől a naptól kezdve évekig minden péntek
délután a lakásán voltam, ahol tanította, mutatta módszerét. Hamarosan kiderült
számomra, hogy ez a játékmód kísértetiesen hasonlít arra a technikára, amivel a
fiatal Liszt Ferenc zongorázott. (Később Liszt változtatott ezen a zongorázási
technikán, mivel a zongorák is megváltoztak. Éppen az ő hatására kellett
változtatatniuk készítőiknek, így ezek a hangszerek egyre nagyobbak lettek,
egyre több erőt bírtak el!) (Liszt zongoratechnikájának élete folyamán történt
szükségszerű alakulásáról írtam meg DLA értekezésemet 2000-ben.)
Közben
nagyon megszerettem Annát. Hihetetlen bátorsággal, lelkierővel viselte betegségét,
hosszú szenvedését. Váratlanul ment el, hiszen a kórházban még halála előtti
napon is azt mondogatta, amit már hónapok óta valahányszor, ha hogyléte felől
kérdeztem: „gyógyulgatok”! Ezt el is lehetett hinni, hiszen máris másról
érdeklődött: szenvedélyesen mindenről: növendékről, tanításról, zongorázással
kapcsolatos dolgokról. Ilyenkor aztán mintha kicserélték volna: megfiatalodott,
megfeledkezett mindenről, betegségről, fájdalomról, bajról…
Anna a
háború után évekig a filharmónia szólistája volt, majd a szegedi
Konzervetóriumban tanított. Később Pestre került, itt egy zeneiskolában
tanított. Aztán valahogy elfelejtették…
Kedves,
játékos, kegyetlenül szigorú, megalkuvást nem ismerő, kínosan szókimondó,
furcsa, nagylelkű, gyermeki és bölcs. Anna ilyen volt. Rengeteget tanultam
tőle, nagyon hiányzik. Hiszem, hogy megtapasztalja egyszer mindazt a Szépséget,
ami után egész életében vágyakozott.
Dr. Esztó
Zsuzsa